- Egy hétig egyfolytában tudnék hurkát enni! - nyeldes a tirpák sajtok fejedelme Marsalkó Gabi, akivel együtt nézzük, hogyan tolja befele a Peti büfé hurkáját Mán Laci a piac bejáratától néhány méterre. A vén lókötő a bajsza alatt zsírosan somolyogva, nagy vehemenciával fordít nekünk hátat, úgy tolja be a hurkát.

- Hát nekünk nem is hagytál!?! - köszönünk rá kérdő tekintettel és az ádámcsutkánk önkéntelenül edzésbe lendül, pedig Dodival egy perce sincs, hogy frissen sült hurkát ettünk, csak éppen az utcafront felőli "talponállóban".

Hozzuk magunkkal a vastagon kolbászzsíros cúgot.

- Nyáron én is ott eszek. Mindig. Csak akkor ki lehet ülni, és akkor nem kerülgetnek éhes tekintettel a kutyák! - röhög Mán Laci.

- Oszt jöttetek Liskányt boldogítani? - firtatja a szándékainkat a sokat látott sportriporter.

- Megyünk hát! - beköszönünk.

Nagyot intünk Urbán Sanyinak, aki a Jávor-féle húsboltban tesz szolgálatot. Vág, hasít, oktat, mér. Eszembe jut, hányszor nyaltam meg mind a tíz ujjam, amikor még a 100 éves mészárszékben „tőtötte” a zseniális kolbászt.

Jönnek szembe az ismerős szépasszonyok, meg az úriemberek. Kutatnak keresnek; húst, zöldséget, gyümölcsöt vesznek a hétvégi finomságokhoz. Kocsisék pultjánál Pista integet felém. Még oda sem értünk egy böllérkés hegyén már ott kínálja magát egy katona mangalicakolbász.

- Na ehető? - kérdezi Pista, de a kérdés mögött erős, magabiztos állítmány strázsál. Mert tudni illik, hogy abban a kolbászban hiba nem lehet.

Egy pár jófélét azonnal a hónom alá csapatok. Pista elégedetten bólogat, pedig roppant baráti árat kért érte. Onnan egy nagyobb lépés a Barta-féle stand, ahol állítom a világ legfinomabb almalevét lehet kapni.

- Két rész Golden, egy rész savankás alma, mint az Idared - tanít Barta Lászlóné. - És semmi más!

Csak azt magyaráztam neki, hogy olyan mintha méz lenne benne, de abban bizony csak a szabolcsi alma őszinte leve büszkélkedik. Kalandos úton jutunk el Liskány Zolihoz. Mosolyogva üdvözöl bennünket, és miközben számol két uzsonnapakkot tol félre.

- A reggeli! - teszi hozzá. Egy pihe-puha hot-dog kiflit értelmez újra. Félbevágja kerül bele rusztikus, krémes májas és a biztonság kedvéért egy kis rakott nyelv is.

- Nekem itten nem halhattok éhen! - somolyog.

Az őszinte „hogy vagyra?” azonban felhők futnak át a homlokán.

- A költségek durván megugrottak!

A törpeüzlet rezsije egekbe szökött, jövőre pedig újabb adókkal jutalmazzák a vállalkozókat. Így kesereg.

- Az a szalonna, ami most négyezer jövőre ötezeröt lesz. Másképp nem megy - teszi hozzá keserű szájízzel.

Akkor kel, amikor a későn fekvők aludni térnek, keményen dolgozik, ünnepek idején a lányai is besegítenek, pedig egyetemistaként lenne jobb dolguk is.

- De hagyjuk is! - rikkantja Zoli. A szomszédja a házikosztos Nagy Laci épp reggelizik.

- Na most jólesne egy pohár abból a borból!

Zoli és Laci néhány hete szőlőt vettek és bort csináltak, na nem úgy fakasztották, mint Jézus urunk, hanem, ahogy a könyvben áll, na meg ahogy a régi öregek, a nagyapák tudták.

A boros Pista bácsi azt firtatja, hányféle gyógyszert szedek. Éppen Váradi úrral arról beszélnek, milyen viszonylagos dolog az átkozott vérnyomás.

- Egy jófajta vérnyomáscsökkentőt szedek - adom meg a kért választ.

- Azt én is szedem! - mondja Váradi úr. - De hát attól még 140.

- Kérdezzük meg mi a jó a vérnyomás titka egy főorvostól! - így teszem tiszteletem Szilassy Géza előtt, aki elegánsan kalapban a fején mosolyodik el a gondosan nyírt bajsza alatt és érkezik felénk.

- A 160 azért már magas... - teszi hozzá, amikor Váradi úr azt erősítgeti, hogy van az a kor, amikor már az is belefér.

- Beszélgessünk inkább valami másról - látom nem kíván szakmai vitába bocsátkozni, szombat reggel a piacon.

- Mondjuk a szépasszonyokról! - így hagyja ott a vérnyomás-szakkör aktivistáit.

Utána nézek. Eszembe jut, amikor egy jó éve az ikonokkal díszített irodájában azt mondta;

"Kaptál egy új életet, ezzel azonban jól sáfárkodjál!"

Amikor elköszönünk Liskány Zolitól beugrik, hogy a múltkor kaptam tőle egy kis hurka-kolbász kóstolót; hazamegyek, kiveszem a fagyóból! Így durálom magam. 

Korán esteledik, így már a sütő meleg fényétől izzik a konyha. Egy öntöttvas serpenyőben sül a májas, a véres, meg a kolbász. Előkerül az édesanyám féle csudálatosra sikeredett savanyúság, aminek az üvegén apám határozott, mérnökös számai hirdetik a tavalyi esztendőt. A kenyér a mindennapi betevőnkre is vigyázó Jóisten mellett, Lakatos Tibit dicséri. A Vela Príma Pánja kíséri a fenséges disznóságot. Aztán arra gondolok, micsoda hurkakeretes szerkezet lett ez a fagyos, de felhőtlen november végi napocska.