Az Omegát dúdolja. A város egyetlen nagy, nedves dunyha alatt épp álmodik. Csupa apró nesz az éjszaka. Fülel. Cseppen, csurran, koppan eresz, csatorna, tető. Bár a kiállított villamos régóta aluszik, most együtt húzza a lóbőrt vele kicsi és nagy. Arra gondol, de jó lenne körbejárni a várost, nézni reggelig a vak ablakokat. Mosolyogva állapítani meg, ő is, más is, mindenki alszik. Sose szeretett aludni. Feleslegesnek tartotta. Úgy érezte ő a megtestesült Calaf, aki beleordít az éjszakába: senki ne aludjon! Keljetek fel, gyertek ki a házakból! Gyertek az utcára és együtt várjuk meg a hajnalt! Eszébe jutott a nagyapja, aki hajnaltájt már szilvóriummal járult az Úr elébe: így köszönte meg, hogy megtartotta.
Ezüst eső. Hetek óta még nyomát sem látták a víznek. A fű kiszáradt, a fák ledobálták a leveleiket, még a gyom is csak jajgatott. A hírek arról szóltak, ez a vég...
De ő tudta, hogy ez még csak cifrább lesz... A kutak kiszáradnak, a gondolatok elhervadnak, a verseket zörögve fújja majd az őszi szél. Nem terem majd semmi, csak cselszövés, hazugság, szemfényvesztés...
Az éjjeli eső azonban visszaadta a hitét. Nem dől még össze a világ! A bor kiforr, a liba hízik, a töltött paprikát felváltja a káposzta. Tejföllel, puha kenyérrel. Olyan apró formátumba töltve, mint a kisujja. Az ember bolond. Annyi jó dolog van a világon, egy Ottlik-sor, egy Zsuka vers, vagy Petri, meg egy pohár Egri Csillag. De az ember, ha nincs háborút követel és azt meg is kapja.
Deisták fanyalognak; de be kell látni, mégiscsak nekik volt igazuk.
- Megunt bennünket. Mózessel még beszélt, Lótot futni hagyta, Jóbot megkísértette, Noénak hajót adott. De ma?
- kesereg a házmester. A kocsmában így hívják, mert ő szedi össze az üres üvegeket, palackokat Margitka helyett. A jutalma egy pikoló sör. Nagy boldogan issza. Mintha korsó volna.
Ezüst eső. Reggelig még lenne 6 óra. Hatszor hatvan perc.
Az eresz cseppen, csurran. Álmodni kellene. Egy másik életet. Sok-sok ezüst esővel. Vagy aranyesővel. Klímaválságok és klimaxok nélkül. Jót nevetve!
