- Egy hétig egyfolytában tudnék hurkát enni! - nyeldes a tirpák sajtok fejedelme Marsalkó Gabi, akivel együtt nézzük, hogyan tolja befele a Peti büfé hurkáját Mán Laci a piac bejáratától néhány méterre. A vén lókötő a bajsza alatt zsírosan somolyogva, nagy vehemenciával fordít nekünk hátat, úgy tolja be a hurkát.

- Hát nekünk nem is hagytál!?! - köszönünk rá kérdő tekintettel és az ádámcsutkánk önkéntelenül edzésbe lendül, pedig Dodival egy perce sincs, hogy frissen sült hurkát ettünk, csak éppen az utcafront felőli "talponállóban".

Hozzuk magunkkal a vastagon kolbászzsíros cúgot.

- Nyáron én is ott eszek. Mindig. Csak akkor ki lehet ülni, és akkor nem kerülgetnek éhes tekintettel a kutyák! - röhög Mán Laci.

- Oszt jöttetek Liskányt boldogítani? - firtatja a szándékainkat a sokat látott sportriporter.

- Megyünk hát! - beköszönünk.

Nagyot intünk Urbán Sanyinak, aki a Jávor-féle húsboltban tesz szolgálatot. Vág, hasít, oktat, mér. Eszembe jut, hányszor nyaltam meg mind a tíz ujjam, amikor még a 100 éves mészárszékben „tőtötte” a zseniális kolbászt.

Jönnek szembe az ismerős szépasszonyok, meg az úriemberek. Kutatnak keresnek; húst, zöldséget, gyümölcsöt vesznek a hétvégi finomságokhoz. Kocsisék pultjánál Pista integet felém. Még oda sem értünk egy böllérkés hegyén már ott kínálja magát egy katona mangalicakolbász.

- Na ehető? - kérdezi Pista, de a kérdés mögött erős, magabiztos állítmány strázsál. Mert tudni illik, hogy abban a kolbászban hiba nem lehet.

Egy pár jófélét azonnal a hónom alá csapatok. Pista elégedetten bólogat, pedig roppant baráti árat kért érte. Onnan egy nagyobb lépés a Barta-féle stand, ahol állítom a világ legfinomabb almalevét lehet kapni.

- Két rész Golden, egy rész savankás alma, mint az Idared - tanít Barta Lászlóné. - És semmi más!

Csak azt magyaráztam neki, hogy olyan mintha méz lenne benne, de abban bizony csak a szabolcsi alma őszinte leve büszkélkedik. Kalandos úton jutunk el Liskány Zolihoz. Mosolyogva üdvözöl bennünket, és miközben számol két uzsonnapakkot tol félre.

- A reggeli! - teszi hozzá. Egy pihe-puha hot-dog kiflit értelmez újra. Félbevágja kerül bele rusztikus, krémes májas és a biztonság kedvéért egy kis rakott nyelv is.

- Nekem itten nem halhattok éhen! - somolyog.

Az őszinte „hogy vagyra?” azonban felhők futnak át a homlokán.

- A költségek durván megugrottak!

A törpeüzlet rezsije egekbe szökött, jövőre pedig újabb adókkal jutalmazzák a vállalkozókat. Így kesereg.

- Az a szalonna, ami most négyezer jövőre ötezeröt lesz. Másképp nem megy - teszi hozzá keserű szájízzel.

Akkor kel, amikor a későn fekvők aludni térnek, keményen dolgozik, ünnepek idején a lányai is besegítenek, pedig egyetemistaként lenne jobb dolguk is.

- De hagyjuk is! - rikkantja Zoli. A szomszédja a házikosztos Nagy Laci épp reggelizik.

- Na most jólesne egy pohár abból a borból!

Zoli és Laci néhány hete szőlőt vettek és bort csináltak, na nem úgy fakasztották, mint Jézus urunk, hanem, ahogy a könyvben áll, na meg ahogy a régi öregek, a nagyapák tudták.

A boros Pista bácsi azt firtatja, hányféle gyógyszert szedek. Éppen Váradi úrral arról beszélnek, milyen viszonylagos dolog az átkozott vérnyomás.

- Egy jófajta vérnyomáscsökkentőt szedek - adom meg a kért választ.

- Azt én is szedem! - mondja Váradi úr. - De hát attól még 140.

- Kérdezzük meg mi a jó a vérnyomás titka egy főorvostól! - így teszem tiszteletem Szilassy Géza előtt, aki elegánsan kalapban a fején mosolyodik el a gondosan nyírt bajsza alatt és érkezik felénk.

- A 160 azért már magas... - teszi hozzá, amikor Váradi úr azt erősítgeti, hogy van az a kor, amikor már az is belefér.

- Beszélgessünk inkább valami másról - látom nem kíván szakmai vitába bocsátkozni, szombat reggel a piacon.

- Mondjuk a szépasszonyokról! - így hagyja ott a vérnyomás-szakkör aktivistáit.

Utána nézek. Eszembe jut, amikor egy jó éve az ikonokkal díszített irodájában azt mondta;

"Kaptál egy új életet, ezzel azonban jól sáfárkodjál!"

Amikor elköszönünk Liskány Zolitól beugrik, hogy a múltkor kaptam tőle egy kis hurka-kolbász kóstolót; hazamegyek, kiveszem a fagyóból! Így durálom magam. 

Korán esteledik, így már a sütő meleg fényétől izzik a konyha. Egy öntöttvas serpenyőben sül a májas, a véres, meg a kolbász. Előkerül az édesanyám féle csudálatosra sikeredett savanyúság, aminek az üvegén apám határozott, mérnökös számai hirdetik a tavalyi esztendőt. A kenyér a mindennapi betevőnkre is vigyázó Jóisten mellett, Lakatos Tibit dicséri. A Vela Príma Pánja kíséri a fenséges disznóságot. Aztán arra gondolok, micsoda hurkakeretes szerkezet lett ez a fagyos, de felhőtlen november végi napocska.

Sokat gondolok Andrej Szokolovra. Ahogy áll a bombatölcsér előtt, amelyben rozsdaszínű víz tükrözi az eget. Andrej a lányaira gondol, és a fejében megszólal a felsége lágy hangon, hogy inna tán egy pohár meleg tejet? Most fejte. Eszébe jut, hogy mennyit gondolt rájuk a hadifogság idején. Az tartotta benne a lelket, hogy hazajöhet, hogy kitavaszodik, virágot bontanak a cseresznyefák és nevetni hallja majd a befont hajú, mindig vidám lányait. Sokat eszembe jut Andrej Szokolov, aki azt találta mondani, hogy testvér testvérnek nem lesz farkasa. Nem lehet. Hogy ő a hoholokkal együtt volt valamikor katona. Ismerte a házikoszt ízét, amit az anyjuk főzött, ismerte örömüket, bánatukat. Egy istenhez imádkoztak.

A férfi nézi a lebombázott házat, ami nem is olyan régen még az összes számára fontos embernek fedélt adott. Nézi a rettenetes tölcsért és nem érti hol rontották el. A bombát nem orosz és nem ukrán kéz gyártotta. Mégis, hol rontották el? Moszkvában? Kijevben? Amerikában? Nézi a ház helyét. Azt még talán vissza lehetne építeni, de abba sose fog visszatérni a felesége, se a lányai, nem tér vissza a fia, akit a fronton egy mesterlövész lőtt fejbe…
A megárvult Ványuska koszos arccal áll mellette, semmit sem szól. Egy cigarettát szív, mintha nem lenne holnap. Andrej hagyja. Hadd szívja.
Sóhajt. Máshol nemsokára fát állítanak, körbeállják majd a felnőttek és gyerekek. Énekelnek. Ő meg jelentkezik Ványával a tömegszállásra.

Remeg. Nem is a hideg miatt. Tűnődik. Vajon mit vehetnek el még tőle?

Az utas és holdvilág Pater Severinus-a, azaz Ervinje azt mondja főhősünknek Mihálynak, hogy bár csupa fegyelem lett az élete szerzetesként, de a papok irgalma, hogy az időn kívül helyezi őket a teremtő.

Ízlelgettem a mondatot, finom. Már csak azért is, mert két napja azt éreztem, a reggel túl messze van ... Pötyögtem a sorokat, irtó nehézkesen, minden fájt, a tabletták tartották bennem a lelket és közel voltam a pityergéshez. Két dolog püfölte a lelkem, nem csupán az elviselhetetlennek tűnő testi fájdalom, hanem a tudat, mi van, ha újból megtörténik? Akkor este is írtam, az írás egyetlen artikulált üvöltésnek tűnt a könnyek határvidékén. Az az este lett a Via Dolorosám, hogy aztán egyetlen villanással kitörlődjön. Nem én tettem. A "felsőbb parancsra" lefagyott a face és ott maradtam a fájdalommal a veretesnek tűnő sorok nélkül. Pedig volt abban Máté evangéliuma "nem tudjátok az órát.. " Nagy László Adjon az istene... Meg miegymás. Aztán az időjárás gondolt egyet, jobban ébredtem, és már kicsit sem fáj, hogy kesergés nélkül maradok. És akkor ma megszólított Szerb Antal néhány sora és a halálfélelmen, a rettegésen, a bizonytalanságon túl egyszer csak felderengett, hogy "az életnek megadója" mindig a kegyelem felől közelít. Mondtam a másfél éves kisembernek, hogy apának fáj a lába, erre ő cumival a szájában odajött hozzám és megsimogatta a bénultságot is megélt végtagot. Jó-jó, nem kellenek az olcsó érzelmek, a hatásvadászat, de így történt. Jött a puttó, hogy helyre tegye az elromlott világ dolgait. És ott abban a pillanatban nem volt idő, se perc, sem másodperc. Nem volt más, csak az érintés őszintesége, a másfél éves csodadoktor léleksimogató beavatkozása. Ma persze úsztam, edzettem, a fájdalom majd holnap jön, ha jön. A félelmeimet meg kizártam a lakásból. Azt hiszem nélküle is megvolnánk…

Amikor három éve a Gellértben fürdőztünk és körbejártuk az épületet, amit épp kezdtek felújítani, megláttám a fürdő kifolyójánál négy srácot önfeledten firicskélni.

Olyan boldogok voltak, mintha akkor nyerték volna meg Budapestet egy fogadáson. A villamosról is őket bámulták. A hullámtörő kövekre dobálták a ruhájukat és vagy pucéran, vagy kisgatyába nevettek az égre szakadatlanul. Bámulták őket a turisták, a fővárosiak, mindenki. Ők pedig olyan természetességgel kezelték a helyzetet, mintha senki az ég egy adta világon nem lenne rajtuk kívül ott a Gellért kifolyójánál. Néztük őket és önkéntelenül a nevetés bontotta a szánk sarkát. Te! Azok tudtak valamit! Nem csak élni! Azon túl is! Élni a pillanattal! Leszakítani a rózsát, kiszívni az élet velejét, megélni a pillanat varázsát! Egyszerűen nem is gondolták túl, ültek a meleg vízben, ingyen. A legjobb dolgok tényleg ingyen vannak. Eszembe jut az négy srác a kifolyónál. Olyan ez, mint éjjel átúszni a Sóstói tavat, és leülni a Tófürdő partján és arra gondolni, tied az egész strand, mindenestül, tied a Deszkás, az összes hideg sör, az összes barátságos fröccs, a csúszda, minden. Vagy leülni telihold idején a Pagony lelátójára és nézni az égi kísérőnket, akit én szeszélyes mivolta miatt nőnek hiszek. Felgyalogolni január elsején a Kopaszra, Tokajban. A dombrádi kikötő finoman hullámzó szerkezetéről nézni az augusztusi hullócsillagokat, vagy Bátorban a fürdő parkolójában átbeszélgetni egy bolond éjszakát. Egyszer egy görög szigeten eltévedtem kismotorral. Lehűlt a levegő, a hegyek felől hűvös szél borzolta a bőröm. Egész héten akkor egyszer éreztem hűvöst. Most eszembe jut Szabó Leslie egyik dala... Hányszor hallgattam, miközben kisétáltam a Stadion utcáról az éjjeli Sóstói erdőben Sóstóra. És még csak eszemben sem jutott félni.

Dániel kiszökik a besötétített hálószobából. Szemezik a laptoppal, nem tetszik neki a Dortmund-Wolfsburg meccs. Felmászik a kanapéra, hozzám bújik, érezteti, játszani kellene, építőkockából kirakni a Budai Várat, legóból a Sinkanszent, bármit csak ne kelljen aludni.

Aztán mint egy dervis, pörögni kezd a tv előtt. Görög vér van benne, hát úgy döntök bekapcsolom neki a Zorbát. Mit ad Isten, a gyerek vigyorogva rütyőzni kezd. Végighallgatja és táncol. Ahogy a zene felgyorsul, ő egyre gyorsabban táncikál, pörög a saját tengelye körül, mint a motolla, gügyög, rikkant, babanyelven perfektül kommentál. Majd néz elkerekedve a majdnem 18 hónapos szemével, amikor a zene befejeződik. Semmi baj, magától megszólal a YMCA, így hát vigyorogva folytatja. A YouTube tud valamit, a Hermes House Band feldolgozásában húzza neki a talpalávalót, Gloria Gaynor I will survive-ja szólal meg. Dániel nemcsak táncikál; tapsol, pörög, néha elesik, akkor is jár a lába. Táncolok vele. Az édesanyja kiakad a kései diszkózáson; már rég aludni kellene, ki fogja a pici bulimanót lenyugtatni, elaltatni!?! Arra gondolok, a Kodácsi dédnagyapja pont így táncolt, mit sem törődve a világgal. A cseppember gügyög, ropja, nevet, a másfél évével olyan életigenlést mutat be, hogy örömömben könnyezni kezdek. Táncolj! Táncolj azokkal az apró szendvics-lábakkal, azzal a csepp csipővel! Táncolj, mintha nem volna holnap! Mint Zorba, táncold el, hogy boldog aki él, és ami szóval nem megy, sikerülhet majd rütyőzve, apa örömére...! A bulinak anya vet véget. Kihörpentik az almafröccsöket és aludni térnek a legények.

Szilágyi János, a magyar televíziózás egyik idolja azt a kérdést tette fel a köztiszteletben álló pszichológusnak Mérei Ferencnek, hogy mitől lesz egy élet hiteles?

Mérei azt felelte, ez egy egyszerű kérdés:

"attól, hogy nem kell az életben mindig jól járni, és ezt el kell tudni viselni".

Popper ehhez azt fűzi hozzá, hogy amikor az élet kiüt, akkor egy egészen más perspektívából látod a dolgokat, ez a K.O. ajándéka. Történetesen a padlóról. Szerinte ez az igazi ajándék. Vajon fel vagyunk készülve arra, hogy az élet néha kiüt bennünket? Hogy egyetlen sikerszéria sem tart örökké? Nem. Mert mindent a sikeren, és a vele járó pénzbőségen keresztül nézünk. 2023 márciusában, amikor egy picit kisütött a nap a rehabilitációs nővérek megkérdezték, nem akarok-e egy néhány percig napozni? Akkor már hetek óta éltem a falak között. Megörültem a lehetőségnek. Hétvége volt. Mellettem csonkolt lábú, vagy éppen bénult végtagokkal tolószékbe került sorstársak cigiztek, viccelődtek, éltek, napoztak. Akkor még csak hallgatni tudtam, sokat, hosszan. A jobb oldalon semmi sem mozdult, se kéz, se láb, sem agytekervény. A tolószék tartott, a bal oldalam sajgott a kényszertartástól Palicz Pisit mellett ültem, ő pedig a világ legtermészetesebb derűjével beszélgetett a "táborlakókkal". Nyugodt voltam. Jutott reggeli, ebéd, vacsora. Jutott néhány jó szó, kedves szakemberek, este egy speciális székben lezuhanyoztattak. A számomra legfontosabb emberek minden délután bejöttek hozzám. A feleségem és a pocakban cseperedő kisember is. Nem is a padlóról, a pincéből néztem a világot... Mindent elveszítve, mindent megnyerve.

Ma Rudolf Péterrel interjúztam. Elmesélte, hogy egy szerencsétlen segway-ezés közben úgy borult fel, hogy azóta is gyógytornára jár, és ő, aki imád focizni, nem tudja bele tud-e valaha rúgni egy labdába. Pont Ő, aki a Vasasban focizott, akinek hatvanon túl is a foci a mindene. Az interjú után azt találtam mondani, ne adja fel, majd röviden felvázoltam a történetem. Elcsodálkozott. Megölelt. Így lettünk riportalanyból-riporterből őszintén mosolygós sorstársak. Minden csak perspektíva kérdése.

Az Omegát dúdolja. A város egyetlen nagy, nedves dunyha alatt épp álmodik. Csupa apró nesz az éjszaka. Fülel. Cseppen, csurran, koppan eresz, csatorna, tető. Bár a kiállított villamos régóta aluszik, most együtt húzza a lóbőrt vele kicsi és nagy. Arra gondol, de jó lenne körbejárni a várost, nézni reggelig a vak ablakokat. Mosolyogva állapítani meg, ő is, más is, mindenki alszik. Sose szeretett aludni. Feleslegesnek tartotta. Úgy érezte ő a megtestesült Calaf, aki beleordít az éjszakába: senki ne aludjon! Keljetek fel, gyertek ki a házakból! Gyertek az utcára és együtt várjuk meg a hajnalt! Eszébe jutott a nagyapja, aki hajnaltájt már szilvóriummal járult az Úr elébe: így köszönte meg, hogy megtartotta.

Ezüst eső. Hetek óta még nyomát sem látták a víznek. A fű kiszáradt, a fák ledobálták a leveleiket, még a gyom is csak jajgatott. A hírek arról szóltak, ez a vég...

De ő tudta, hogy ez még csak cifrább lesz... A kutak kiszáradnak, a gondolatok elhervadnak, a verseket zörögve fújja majd az őszi szél. Nem terem majd semmi, csak cselszövés, hazugság, szemfényvesztés...

Az éjjeli eső azonban visszaadta a hitét. Nem dől még össze a világ! A bor kiforr, a liba hízik, a töltött paprikát felváltja a káposzta. Tejföllel, puha kenyérrel. Olyan apró formátumba töltve, mint a kisujja. Az ember bolond. Annyi jó dolog van a világon, egy Ottlik-sor, egy Zsuka vers, vagy Petri, meg egy pohár Egri Csillag. De az ember, ha nincs háborút követel és azt meg is kapja.

Deisták fanyalognak; de be kell látni, mégiscsak nekik volt igazuk.

- Megunt bennünket. Mózessel még beszélt, Lótot futni hagyta, Jóbot megkísértette, Noénak hajót adott. De ma?

- kesereg a házmester. A kocsmában így hívják, mert ő szedi össze az üres üvegeket, palackokat Margitka helyett. A jutalma egy pikoló sör. Nagy boldogan issza. Mintha korsó volna.

Ezüst eső. Reggelig még lenne 6 óra. Hatszor hatvan perc.

Az eresz cseppen, csurran. Álmodni kellene. Egy másik életet. Sok-sok ezüst esővel. Vagy aranyesővel. Klímaválságok és klimaxok nélkül. Jót nevetve!

A csillagos ég felettem, az erkölcsi törvény bennem - mondja Kant. Volt idő, amikor azt sem hittem el, hogy a Bujtoson sétálva köszönnek majd rám a csillagok. Most pedig felnézek az égre a Tisza-parton. Felettem milliárd pötty szikrázik és simogatja a retinám. A Tisza-parton, ott, ahol Ady azt kérdezte: "én itt mit is keresnék?". Hogy mit? A feltámadást amice! A kegyelmet. Az életet. Hallgatom, hogy sáskahadak és a csárda sisere-zenéje hullámzik az éjben, csupa élet az éjjel és még a zümmögő éhes szúnyognak is hagyom, hogy belőlem lakjon jól. Elvett egy darabot belőlem az élet, mégsem haragszom, de lassan, ahogy csillag megy az égen visszakövetelem a jussom.