Dániel kiszökik a besötétített hálószobából. Szemezik a laptoppal, nem tetszik neki a Dortmund-Wolfsburg meccs. Felmászik a kanapéra, hozzám bújik, érezteti, játszani kellene, építőkockából kirakni a Budai Várat, legóból a Sinkanszent, bármit csak ne kelljen aludni.
Aztán mint egy dervis, pörögni kezd a tv előtt. Görög vér van benne, hát úgy döntök bekapcsolom neki a Zorbát. Mit ad Isten, a gyerek vigyorogva rütyőzni kezd. Végighallgatja és táncol. Ahogy a zene felgyorsul, ő egyre gyorsabban táncikál, pörög a saját tengelye körül, mint a motolla, gügyög, rikkant, babanyelven perfektül kommentál. Majd néz elkerekedve a majdnem 18 hónapos szemével, amikor a zene befejeződik. Semmi baj, magától megszólal a YMCA, így hát vigyorogva folytatja. A YouTube tud valamit, a Hermes House Band feldolgozásában húzza neki a talpalávalót, Gloria Gaynor I will survive-ja szólal meg. Dániel nemcsak táncikál; tapsol, pörög, néha elesik, akkor is jár a lába. Táncolok vele. Az édesanyja kiakad a kései diszkózáson; már rég aludni kellene, ki fogja a pici bulimanót lenyugtatni, elaltatni!?! Arra gondolok, a Kodácsi dédnagyapja pont így táncolt, mit sem törődve a világgal. A cseppember gügyög, ropja, nevet, a másfél évével olyan életigenlést mutat be, hogy örömömben könnyezni kezdek. Táncolj! Táncolj azokkal az apró szendvics-lábakkal, azzal a csepp csipővel! Táncolj, mintha nem volna holnap! Mint Zorba, táncold el, hogy boldog aki él, és ami szóval nem megy, sikerülhet majd rütyőzve, apa örömére...! A bulinak anya vet véget. Kihörpentik az almafröccsöket és aludni térnek a legények.
Szilágyi János, a magyar televíziózás egyik idolja azt a kérdést tette fel a köztiszteletben álló pszichológusnak Mérei Ferencnek, hogy mitől lesz egy élet hiteles?
Mérei azt felelte, ez egy egyszerű kérdés:
"attól, hogy nem kell az életben mindig jól járni, és ezt el kell tudni viselni".
Popper ehhez azt fűzi hozzá, hogy amikor az élet kiüt, akkor egy egészen más perspektívából látod a dolgokat, ez a K.O. ajándéka. Történetesen a padlóról. Szerinte ez az igazi ajándék. Vajon fel vagyunk készülve arra, hogy az élet néha kiüt bennünket? Hogy egyetlen sikerszéria sem tart örökké? Nem. Mert mindent a sikeren, és a vele járó pénzbőségen keresztül nézünk. 2023 márciusában, amikor egy picit kisütött a nap a rehabilitációs nővérek megkérdezték, nem akarok-e egy néhány percig napozni? Akkor már hetek óta éltem a falak között. Megörültem a lehetőségnek. Hétvége volt. Mellettem csonkolt lábú, vagy éppen bénult végtagokkal tolószékbe került sorstársak cigiztek, viccelődtek, éltek, napoztak. Akkor még csak hallgatni tudtam, sokat, hosszan. A jobb oldalon semmi sem mozdult, se kéz, se láb, sem agytekervény. A tolószék tartott, a bal oldalam sajgott a kényszertartástól Palicz Pisit mellett ültem, ő pedig a világ legtermészetesebb derűjével beszélgetett a "táborlakókkal". Nyugodt voltam. Jutott reggeli, ebéd, vacsora. Jutott néhány jó szó, kedves szakemberek, este egy speciális székben lezuhanyoztattak. A számomra legfontosabb emberek minden délután bejöttek hozzám. A feleségem és a pocakban cseperedő kisember is. Nem is a padlóról, a pincéből néztem a világot... Mindent elveszítve, mindent megnyerve.
Ma Rudolf Péterrel interjúztam. Elmesélte, hogy egy szerencsétlen segway-ezés közben úgy borult fel, hogy azóta is gyógytornára jár, és ő, aki imád focizni, nem tudja bele tud-e valaha rúgni egy labdába. Pont Ő, aki a Vasasban focizott, akinek hatvanon túl is a foci a mindene. Az interjú után azt találtam mondani, ne adja fel, majd röviden felvázoltam a történetem. Elcsodálkozott. Megölelt. Így lettünk riportalanyból-riporterből őszintén mosolygós sorstársak. Minden csak perspektíva kérdése.
Arra gondolt, hogy vesz egy főzeléket. Feltét nélkül. Sok volt a hús, a következő vérvételnél majd keresztes lovag találtatik lenni, meg fenyeget a kolera koleszterin. Csak egy főzelék. Furcsállja hogy, a hüvelyeseket is kerülni kell. Mosolyog.
- A hüvelyesek is veszélyesek! Régóta tudja. A fránya purin miatt. Pedig de jó is az, hüvelyest falni, pőrén... Csak egy adag főzelék lesz. Bab-, borsó-, lencsehadtest elesett. Marad a krumpli, kellemesen ecetesen, vagy a nagyszerű "parkáp"! Igen, a "parkáp" az zseniális!
Pedig hogy utálta a menzán. Bátorban. De az idő, ahogy a gombát, a penetráns szagú sajtokat, és a halat is neki ajándékozta, úgy a paradicsomos káposztát is beválogatta a köztiszteletben álló fogások közé.
- A parkáp nagy játékos! Nem lehet megunni! - mondta Késmárki Zoli, aki pulya kora óta rajongott ezért a főzelékért.
- Jöhet fasírttal, pörkölttel, mindegy! - tette hozzá.
A Páholy felé sétált a hűvösre fordult szeptemberi novemberben. Az eső csapkodott, az embereket fedél alá terelte, mint a reszkető, újszülött bárányokat.
A Dózsa György ilyenkor fájóan, őszintén lelakott.
"A Kelet kiköltözött Európából" - vicsorog a saját buta viccén és úgy érti, hogy az egykor szebb és bőkezűbb időket megélt napilap főhadiszállása már nem az Európa-házban található. Visszaköltöztek a Zrínyire. Ott maradt sok tucat négyzetméter üresen...
A dufartban már mozog az orrcimpája, a szagok, illatok, na meg az éhség vezeti...
Aztán az Édes Annánál jobbra néz és...
- Barna bácsi! Hát, te itt? - rikkantja őszintén, örömmel.
- Itt - válaszol "a Barna". - Néha bejövök ide az antikváriumba Attilához. Most Gárdonyi köteteket szereztem. De ülj le! Hallottam mi történt! Mesélj! Jól nézel ki! Nincs neked semmi bajod! - mondja az idősebb férfi és hellyel kínálja.
És elered a szó. Mint annyiszor, ezer éve. Még a Barbizon-Beatles-klubból indulnak és eljutnak az agyvérzéstől, egy megvadult láncfűrész okozta seben át, Guszti bácsi kórházi emlékművéig.
- Képzeld nyugdíjas lettem! - mondja Barna. - Tudod nem a kor az érdekes, hanem ahogy elkezdtük intézni a papírokat kiderült, ebben az országban én számon vagyok tartva! - büszkén, csillogó szemmel mesél.
- 30 éve a saját lábamon állok, soha semmit nem kértem, és intéztük a papírokat, akkor meg kiderült még nyugdíjra is jogosult vagyok!
Nevetnek. Önfeledten. Eltüntetnek egy-egy süteményt. Vissza-visszatérnek az agyvérzéshez, de esik szó az egészségügyről, meg Szilassy Gézáról, aki az évfolyamtársa volt.
- Okos fiú, de gerelyhajításban jobb voltam! - teszi hozzá somolyogva, büszkén. Beszélnek a pompás budai várról, Orbánról, politikáról, de még a polgármesterről is.
- Amikor bent voltam a kórházban, akkor adták át Guszti emléktábláját - óvatosan megdörzsöli a szája sarkát, ott kapott bele a láncfűrész, majd így folytatja; - Sokan nem is értették, ki az a bekötött fejű beteg, aki nem illik az ünnepi képbe! De Feri észrevett! A végén idejött hozzám. Jó szeme van! Más rajta kívül észre se vett - húzza ki magát.
Abban megállapodnak, hogy kell időt szánni a másik emberre, akármi is történjen vele. Beszélnek.
Aztán így szól az idősebb:
- Utazni akarok! Nyugdíjas vagyok. Már kipróbáltam a nyolcason. Működik. Nem kellett jegyet vennem. Középiskolásként néha reckíroztam. Reggel nem vettem jegyet, mert akkor nem nézték, délután meg inkább sört vettünk. Ezért a buszon figyeltem. Megismertem az ellenőröket. Ha jöttek leszálltam. A sör fontosabb volt... Szóval utazni kellene itthon, meg külföldön! Van egy haverom New Yorkban. Meghívott. Levisz
Floridába is. De jó lenne Korzika, meg Szardínia is! Egy kicsit.
Említi, hogy már látta Bonaparte szülőházát. Akkor kocsival ment. Kompozott. Kíváncsi volt, hol született a nagy Napóleon.
- Nem kastélyba született, de nem is voltak szegények - mondja és értem, a középosztály akaratát dicséri. A középosztály, ami épít, dolgozik, akar.
Így folyik a szó. Majd, amikor megéheznek elindulnak a Páholy felé. Bent Barna rántott szárny után érdeklődik, de elfogyott. Bakonyi módra készült pulykaragu lesz belőle. Madár-madár. A kicsi parkápot kér. Feltét nélkül! Hisz, az is megvolt kiadósan, beszélgetve.
Aztán megállapodnak, folytatják. A barátságok, már csak ilyenek. Közhely, onnan lehet folytatni, ahol az utolsó mondatnál abbamaradt.
Az Omegát dúdolja. A város egyetlen nagy, nedves dunyha alatt épp álmodik. Csupa apró nesz az éjszaka. Fülel. Cseppen, csurran, koppan eresz, csatorna, tető. Bár a kiállított villamos régóta aluszik, most együtt húzza a lóbőrt vele kicsi és nagy. Arra gondol, de jó lenne körbejárni a várost, nézni reggelig a vak ablakokat. Mosolyogva állapítani meg, ő is, más is, mindenki alszik. Sose szeretett aludni. Feleslegesnek tartotta. Úgy érezte ő a megtestesült Calaf, aki beleordít az éjszakába: senki ne aludjon! Keljetek fel, gyertek ki a házakból! Gyertek az utcára és együtt várjuk meg a hajnalt! Eszébe jutott a nagyapja, aki hajnaltájt már szilvóriummal járult az Úr elébe: így köszönte meg, hogy megtartotta.
Ezüst eső. Hetek óta még nyomát sem látták a víznek. A fű kiszáradt, a fák ledobálták a leveleiket, még a gyom is csak jajgatott. A hírek arról szóltak, ez a vég...
De ő tudta, hogy ez még csak cifrább lesz... A kutak kiszáradnak, a gondolatok elhervadnak, a verseket zörögve fújja majd az őszi szél. Nem terem majd semmi, csak cselszövés, hazugság, szemfényvesztés...
Az éjjeli eső azonban visszaadta a hitét. Nem dől még össze a világ! A bor kiforr, a liba hízik, a töltött paprikát felváltja a káposzta. Tejföllel, puha kenyérrel. Olyan apró formátumba töltve, mint a kisujja. Az ember bolond. Annyi jó dolog van a világon, egy Ottlik-sor, egy Zsuka vers, vagy Petri, meg egy pohár Egri Csillag. De az ember, ha nincs háborút követel és azt meg is kapja.
Deisták fanyalognak; de be kell látni, mégiscsak nekik volt igazuk.
- Megunt bennünket. Mózessel még beszélt, Lótot futni hagyta, Jóbot megkísértette, Noénak hajót adott. De ma?
- kesereg a házmester. A kocsmában így hívják, mert ő szedi össze az üres üvegeket, palackokat Margitka helyett. A jutalma egy pikoló sör. Nagy boldogan issza. Mintha korsó volna.
Ezüst eső. Reggelig még lenne 6 óra. Hatszor hatvan perc.
Az eresz cseppen, csurran. Álmodni kellene. Egy másik életet. Sok-sok ezüst esővel. Vagy aranyesővel. Klímaválságok és klimaxok nélkül. Jót nevetve!
A csillagos ég felettem, az erkölcsi törvény bennem - mondja Kant. Volt idő, amikor azt sem hittem el, hogy a Bujtoson sétálva köszönnek majd rám a csillagok. Most pedig felnézek az égre a Tisza-parton. Felettem milliárd pötty szikrázik és simogatja a retinám. A Tisza-parton, ott, ahol Ady azt kérdezte: "én itt mit is keresnék?". Hogy mit? A feltámadást amice! A kegyelmet. Az életet. Hallgatom, hogy sáskahadak és a csárda sisere-zenéje hullámzik az éjben, csupa élet az éjjel és még a zümmögő éhes szúnyognak is hagyom, hogy belőlem lakjon jól. Elvett egy darabot belőlem az élet, mégsem haragszom, de lassan, ahogy csillag megy az égen visszakövetelem a jussom.
Raffellóról írják, hogy a Sixtusi Madonna puttóit egy korabeli pékség előtt pillantotta meg. A kisfiúk kéregettek, és várták, hátha jut nekik is a kemencében süllő finomságokból. Egy másik történet szerint, a modellt álló ismeretlen nő gyerekeit láthatjuk a képen. Az egyik maga a Kisjézus lett, a másik kettő meg puttóként maradt fent az utókornak. Szták tanár úr németórán úgy mesélte, natürlich auf Deutsch, hogy Raffaelló édességet adott a műhelye előtt játszó gyerekeknek, akik ezért képesek voltak órákig nézni, hogy dolgozik a mester, hátha jut nekik valami finom falat. Ez jutott eszembe miközben loptam Dániel álmát. A kocsiban szenderedett el, arccal az égnek, az álomtól mézédes nyál csöppent a szája sarkából, miközben robogott az autó. Egy valódi puttót kaptam az égtől, aki ma kilógott a véletlenül nyitva hagyott társasház bejárati ajtaján és úgy gondolta, 15 hónaposan önállósodik... Az ütő megállt bennem, de jól végződött a kaland.
Szóval ültem a puttó mellett, loptam az álmát és arra gondoltam Raffaellot is megihletné ez a szőke paszuly, ez az egyre többet gagyogó kisember. Most egyébként a traktor-korszakát éli, s nem tudom, hogy nézne ki a Kisjézust karján tartó Mária, no meg Szent Sixtus és Szent Barbara társaságában egy traktort tologató kiscsóka, de egy biztos, én tuti rendelnék belőle egyet a mestertől.
Hányan féltették Lucát? Hányan izgultak/izgultunk érte? Hány magyarnak szorult össze szíve-torka, amikor azt mondta az edzőnek: nem tudok nyerni! Látta-e az anyukája, apukája, párja ezt a mérkőzést? Vajon mire gondoltak? Mit éreztek? Megszólalt-e bennük a féltés, az aggodalom, a kétségbeesés?
Az LGT megírta: ilyen a boksz. Adsz és kapsz. A világ egy közhely. Valakinek felemelik a kezét. Ott csak az van, nincs olyan, hogy kicsit emelik, meg mindkettőt is emelik.
Aztán kibújik belőlem a kisördög micsoda pénzek mozognak a háttérben: szponzorok, reklámlehetőségek, támogatások.
Szép hosszan kellene írni. Hogy mi történik 50 méternél, amikor negyedikként fordulsz, de minden sejted érzi, súgja, a legvégén te osztod be majd legjobban az erődet. És 50 méter marad, hogy te légy a bajnok. Ötven lihegő méter, melletted 7 másik emberrel, akik szintén úgy úsznak, mintha az életük múlna rajta. Majd' négy éve, minden napon erre a pillanatra készültél. Ezért ugrottál vízbe kora reggel, késő este, ezért áldoztál fel mindent. Aztán a végén bejelentik; nyertél! Látod a neved a kijelzőn: összejött! Már a korábbi 200 méteren is az ő nevét suttogta a hangszóró, de beleköhögtek. Van ilyen, ám 100 méteren pillangóban, a leginkább embert próbáló számok egyikében összehozta. Most sem kért a mikrofonokból. Egy nagy magyar zászlót vitt a hátán, jelképesen, mintha cipelte volna a kétkedőket, sőt a buta kritikusokat is, akik néhány napja ezt merték kérdezni; "csak ezüst"? Egy egész nemzetet, országot vitt a hátán 100 méteren, annak minden hibájával, erényével együtt. Köszönjük!
„És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét…”
2008 nyarán, amikor édesapám nyugdíjba ment, elcsábítottam Korfura. Apa-fia nyaralás lett. Apám choppert bérelt, én egy fürge Apriliával szeltem a kilométereket. Sidariban volt a szállásunk, én ahogy átvettem a gépet „átugrottam” Kassiopiba, majd visszafelé legurultam Acharavi strandjára. Szeptember elejét írtuk és ahogy a kanyarokat szeltem, megláttam életem legszebb, legcsinosabb fügefáját. Nem volt túl idős, de már suhanc sem, olyan fa állt az út szélén, amire már fel lehetett mászni. Én meg felmásztam. Akkor vettem észre, amit az emberes fűtől nem láthattam: nem vagyok egyedül. Egy csacsit kötöttek a fügefa tövébe. Sebaj, a szamár nem bánt. Kúsztam fel a fán, majd elkezdtem lakmározni a feketére sült, mézédes fügéből. A csacsi csak nézett, majd panaszos hangon kérlelni kezdett, adjak már neki is! Komolyan kérte, én pedig értettem a panaszát, rendre dobáltam neki a finomságot.
Ketten lettünk boldogok, ott ahol rajtunk kívül a madár sem járt, én a fügefán, alattam meg a csacsi és faltuk a túlérett gyümölcsöt… Ez jutott eszembe, amikor csütörtökön Telepóczkiné Farkas Márta egy adag mézédes fügével érkezett a megbeszélt interjúra.
És az jutott eszembe, hányan álltak mellettem az elmúlt egy évben, a feleségemen, a szülein, az én szüleimen kívül, amikor majdnem a túloldalon kötöttem ki.
Hányszor etetett meg Szoboszlai Gyula és a felesége, Enikő. Nem beszélve a vadonatúj tv-ről, amit Cicával együtt hoztak be nekem a rehabilitációra. Hányszor ült az ágyam előtt Sarkadi Ildikó és a párja Zoli, felpakolva: egyél csak… Dodi tologatott a tolószékkel, hozott Túró-Rudit, Szakács Tibi friss pékárut és ne felejtsem el Liskány Zolit, aki meg a Búza térről küldte a finomságokat, meltóztassak már jobban lenni…
Joó Béla, aki „fél lábbal” meg egy rakat ásványvízzel vigasztalt, „lesz ez még jobb is Kálmánka!”
A főnökeim, akik azt mondták: „gyógyulj, még nem adtuk oda senkinek a „sarkod”!”
És persze tudom, sokan voltak, akiknek eszébe jutottam, akik imádkoztak értem. Rám fért. Még most is rám férne…
Csupa hála vagyok! Egy élő köszönöm szépen! És tudom, bárhogy is alakul az élet, bárhogy is lesz, az nekem már ajándék. Nem lesz könnyű, mert küzdeni kell, folyton. Vezetni sem tudok. Egyelőre.
Dániel nem is érti még, hogy az apja egy túlélő, annak minden maradandó sérüléseivel, de hiszem, hogy amíg élek, számíthat rám.
Aztán meghúzod a vállad, a kenyér árát nem befolyásolja, az életed meg olyan, amilyennek formálod. Ha elhiszed. Ha mered hinni. Ha kizárod a nyamvadt, izgága, bután hangos világot. A Mester és Margaritában is annyit kért a Mester: időn és emberen kívül élhessen azzal, akit szeret.
Ui; Milyen fura, hogy a szakma, amiben hittem egy picit sem teszi jobbá a világot.
Olvasom Ottliktól a Méreg című novellát és elgondolkodom az életről. Csupa méreg volt az életem az agyvérzésig. Csupa méreg. Nem tudtam betelni a hírekkel, hogy lúgozzam az agyam a jobbnál jobb borokkal egyenesítettem ki a bennem nőtt feszültséget, sietséggel, kapkodással éltem át minden pillanatot. Úgy éltem, mint aki attól fél, ha megáll, netán elalszik, ha nem merül el az érzelmek hullámvasútján, akkor lemarad valamiről. Valami roppant fontosról. Az éltetett, hogy menni kell, jönni kell; reggel mind egy cseppig letoltam a kotyogósból kiömlő, négy személyre készült kígyóméreg feketét, száguldva olvastam, benne akartam lenne az élet velejébe, már nem a nyírbátori srác voltam, hanem egy önjelölt médium, akin keresztülfolyik a világ összes, aprócska hírcafata is. És én fürödtem a méregben, ez volt a lételemem, az életető közegem.
Olvasom Ottlikot és eszembe jut az "iskolája", látom a hajnali háztetőit, és idézni tudok a Budából... A zsebemben egy szem Tensiomin, és egy fél szem nyugtató, ha baj lenne... Ásványvízzel felütött almalevet iszok és ebben a hőségben arra gondolok, hogyan lehet ezt a nyarat fékezett habzással habzsolni..?
