(kínos)
Napok teltek el anélkül, hogy engedtem volna a gondolati kényszernek, írjam le belül micsoda fortyogó vulkán, húsba petéző gyötrődés és édes repülni vágyás fogalmazódik meg bennem. Önbecsülés és becsvágy állóháborúja, insomnia és a tehetetlenség fokozta, savas önvád. Mindezt tetézi a Nyírségért való rajongásom, féltésem, a magyar genetikából eredeztethető processziós idegek örökös elégedetlensége. A félelem, a rettegés új szintje, formája ez. Őssárkányokat rejtő tojások mindenütt és félelmetes a felismerés, én raktam őket. Az éjszaka a társam, az éjszaka az én örökös hálótársam, ahogy a sötétben megelevenednek a gyermeki énem gyilkosai, gólemek, szörnyek, fekete lángot lehelő sárkányok, érzelemmentes felnőttek. A gúnyos, hideg kacajok, Winston Smith utolsó sóhaja és a televízió, ez villódzó Nagy testvér éles, bántó fényei. Ilyenkor jön a menekülés: el a hétköznapok tyúkszaros harcmezőiről, el a semmirekellő, hátulról támadó ellenfelektől.
Az élet maga az ördög. Maga a kísértés, a lelkem kegyetlen rablója. Tollam az igazság tudója. Tollam tisztább, mint a lelkem. Tollamban az igazság, az ösztönökön túli, szebb, újabb világ.
Ebben a halálos utópiában, már nem tudok én, én lenni. Nem tudok az 16-19 éves suhanc lenni, aki hitte lesz, párja, gyermeke, otthona, ahol az éjszakák és nappalok között nincs különbség. És miközben itt egy csöndes, kataklizmák nélküli életről regélek, izgága szívem és bomlott agyam, már újabb harcara készül. Mocskos játékok jönnek, gennyes küzdelmek. Zsigerek, inak és vénák a számban és érzem valaki belém harap. A tükörben látom csak, kígyó lettem és a farkamat tartom a számban...
Választani kellene. Menni, és úgy húzni az ikszet, mint először 1998-ban. Olyan bátran, egyenes gerinccel, olyan hihetetlen meggyőződéssel, azzal a tudattal, hogy világot váltok meg, pályára állítom az országot. Pályára állítom a jövőt, benne mosolygó férfit, gyermeket és édes nőt.
Most mégis minden mozdulat lassú. Minden mozdulat tétova. Lepel nélkül látom a versenyezőket. Lepel nélkül... Felnőttem...
(feloldozás)
Mikor pedig nagy nyomorúságban volna,
fohászkodik az Úrhoz az ő Istenéhez,
és teljesen megalázta magát az ő atyáinak istene előtt.
És könyörögvén hozzá, megkegyelmeze neki, és meghallgatván könyörgését,
visszahozá őt Jeruzsálembe, az ő országába.
Akkor ismeré meg Manasse, hogy az Úr az igaz Isten.
(Krónika II. Könyve)
Manasse a krónika szerint mégsem szeplőtlen, Manasse mégsem bűntelen, mert amikor jól megy dolga ismét bálványokat állít. Manasse mégsem Ezékiás, aki - városokat is építe magának, és szerze igen sok juhot és barmot, mert Isten nagy gazdaságot adott neki... Ezékiás vagy Manasse? Melyik lenne a jobb? Ki legyen a példánk képe? Mindkettőben egyformában megvan a jóravalóság, de ki tetszene jobban az Istennek?
Hiába a sok gondolkodás. Azt Isten jobban tudja. Az isten útjai vezethetnek sötétségben, de mindig világosságba torkollnak...
(a tett halála...)
A sok okoskodás után nem marad más, mint a bátor cselekedet. Mosolyogva gondolok Hari Seldonra, akinek a falán ez volt bekeretezve: ne engedd, hogy az erkölcsi érzéked, meggátoljon a helyes cselekedetben! Kicsit jezsuita, de még inkább pragmatikus... Félre kétségek. Félre béklyók. Menjünk! Hallgassunk a szívünkre...