Már így is két évvel többet éltem, mint ami József Attilának összesen megadatott. 100 ezer évvel korábban már öregnek számítanék, köröttem egyetlen ficsúr sem lenne, aki több tavaszt látott volna. Most pedig a középkor köszönt rám... Sötét Középkor? Ugyan már, hiszen olyan szőrszálaim is képesek őszülni, amire soha nem gondoltam volna...
(...)
A jólléttől el vagyok tunyulva, a szívem nem biciklizésektől, futástól és jóízű gyaloglásoktól kalapál, csupán a villódzó, processziós televízióból áradó híreken húzom fel magam...
Ideges, izgága, minden lében két kanál ember lettem, határozott véleménnyel, és határozatlan lehetőségekkel. Az, hogy ki vagyok mégis, csak mostanában kezd összeállni. Békeidőben valahogy másképpen múlnak a percek, az óra is lassúbb, élet és halál úgy imbolyog mint egy kellemesen lerészegedett újságíró. Háborúban bezzeg, izzani kezd a levegő és ez a megülni képtelen géncsomag hirtelen nagyon öntudatossá válik.
Partizán vagyok. Igen, valódi Rambo, aki mindig az elnyomottak, az elesettek oldalán áll. Mindig ellenzékben, függetlenül kormányoktól, erőktől és hatalomtól. Talán már írtam, hogy az általános iskolában úgy fociztunk, hogy két részre szakadt az osztály. A kispályán két csapat mérkőzött egymással; az osztály jó tanulói és a kevésbé jó tanulói. Nekem a jó tanulók között lett volna helyem, de mindig mérlegelve, azokhoz álltam, akiket úgy éreztem, aznap a gyengébbek. Szinte látom, ahogy Nagy Zsolti és Virányi Bandi szembenéz egymással...
Most, amikor fáradtabb vagyok egy egész görög hadtesttnél, próbálnék valami okosat idevésni. Okosat életről, halálról. Egy születésnapról, ami az Agrárkamaránál kezdődött és levegő után hápogó pontyok méricskélésével folytatódott... Láttam bolond kárászokat, akik a sekély vízben oldalukra fordulva lubickoltak, majd a nagy boldogságban olyat cikáztak, hogy a betonválogató legsekélyebb részéről már nem tudtak visszaevickélni a mélyebb vízbe. Kopoltyújuk fele nagyokat tátogva próbálta a vízből kinyerni az élettő oxigént, mindhiába...
34. dal... Harmincnégy csodaszép dal, amit meg kell hallgatni élőként, harmincnégy film, harmincnégy színházi előadás, harmincnégy szomorúság és 34 öröm... Aztán legvégül 34 nő, akik mindennél fontosabbak voltak egy-egy pillanatban...
34 csillag. 34 csillagóra... Dédé azt mondta, most már letelt a 33... Megszabadultam a súlytól, innentől kezdve az építkezés jön, a megnyugvás és a part...
De miért hiszem, hogy mégsem így lesz... Bízz istenben, de tartsd szárazon a puskaport...
Meglepődnétek, ha holnap nem az ágyatokban érne a reggel? Nem a zúzmaratövisek merednének a fákon, nem lehelne senki gömböcnyi párát a levegőbe? Milyen hihetetlen, hogy néhány hét, inkább hónap, után visszatérnek a madarak, belekezdenek majd a cserfes békák... Ki hisz a mínusz 10 fokos didergésben a napsütésben, ki hiszi el, hogy a fülledt, dombrádi éjszakában majd ugyanezek a csillagok remegnek? Ki hinné a fagyott Földön, hogy van megváltás? Hát azt hiszem így vagyunk mi az istennel, az isten létezésével is. Amíg a halál siralomvölgye az élet, amíg nincs más, csak csalódás, könny és bánat, addig valahogy nehezen hisszük, hogy a tükör túloldalán van valaki, aki úgy nézi az életünket, akár egy kiváló mozifilmet. Pedig én néha hallom, ahogy felszisszen, ahogy hüledezik és hallom, hogy mosolyog!
Tudjátok milyen, amikor somolyog az isten? Nyári délutánokon, a felhők belga-csipkés fodrából látom, hogy mosolyog az öreg. Tavasszal, amikor Sándor nap környékén először szalad végig a Mák utcán a langyos szél, amikor az első enyhülő februári napon, főiskolás lányok kopognak az éjjeli buliba a Sóstói úton. Amikor a Szarvas utcán kristálypoharak csilingeléshez hasonlóan szinte kipukkannak a hársfarügyek...
Hány rózsaszál szúrta már a kezem? Hány félénk, de öntudatos rózsa suttogta nekem: szeretlek... Mindhiába, én a tulipánok örök szerelmes vagyok! Tulipa Hungarica.
Pedig nem erről akartam írni. Csupán bevallani milyen pici az ember. Milyen apró, milyen porevő, milyen kicsinyes itt Tirpákiában. És milyen éhes erre az ember; az egész teste csak egy nagyra nyitott száj. Milyen korlátolt itt minden, milyen hűvös, hideg, hátborzongató.
Édesapám, aki Pesten lett férfi, hogy érzékeltesse a különbséget Budapest és Nyíregyháza között azt mondta; tudod fiam Pesten még ha a vidéki is az ember, azt mondja, én pécsi, debreceni, győri vagyok. De Nyíregyházán? Ott szamostatárfalvai, rohodi, ököritófülpösi és ohatpusztakócsiak a "polgárok", akiknek ez az isten háta mögötti megyeszékhely is nagyváros.
Nem mintha bűn, szégyellni való dolog lenne a provincializmus, de ha jól körbenézünk, ha emberi nagyságot keresünk, akkor be kell vallani, egyre távolabb kerülünk a világtól. Miközben a nagyvilág űrhajon közlekedik, mi még mindig a régi Csepel bicikliken tolva a gyerekeinket kívánjuk megváltani a világot. Még Nyírbátorban, 17 éves koromban is arról írtam, milyen átkozott dobozokba születünk itt bele. Elátkozott minden szabolcsi, aki könyvet vesz a kezébe, kitagadott, aki néha nap verset mormog az orra alatt!
Tyúkokkal keltek, tyúkokkal feküdtök, tyúkokba vagytok szerelmesek! A felszántott Földbe a kukorica mellé vetitek a reményt és imádság közben is lehajtjátok a fejetek! Én imádság közben felfelé nézek, csillagokba vágyok és addig nyüstölöm az Istent, amíg azt nem mondja, rendben csinálunk helyet neked!
Pedig látok én mutáns váteszeket! Látok néhány viharlámpás kísérletező, őrültnek becézett tudóst, akik a maguk torzan is megkapó világképéből, szeretnivaló Frankeinstein- eszméket küldenek a világba.
Tudom, ha itt maradtam, legalább ne csináljak a szőnyegre, ne piszkítsak a saját fészkembe. Ne ostorozzam sem magam, sem felebarátaim. Éljek némán, mint a bánatos hal, éljek, mint a mezőre dobott, megkoszosodott ágybetét alatt, a fényes testű százlábúak, csótányok és vaspondrók.
Éljek, mint kivert kutya, kóbor és pogány istenség, akihez egykor még ezrek imádkoztak. A született kegyosztók nehezen viselik, ha szűk zubbonyban masírozásra késztetik, ha olyan zászlót adnak a kezébe, ami éget fáj és pokolra való...
A barátságról ma annyi jutott eszembe, hogy abban korba vagyok, amikor már nő is lehet a bizalmasom. Vagy mégsem?
Tégy úgy, mint aki akkor is tud zenélni, amikor elvékonyodik az élet. Amikor a józan, jóravaló ember szava nem több, mint árva gyerek álma. Tégy úgy, mintha a szerelem, ez semmi kis, szeszélyes nőcske nem rúgna beléd, ha egyszer is az életben kacérkodni mertél vele.
A hóesésben ne lepődj meg, ha találkozol Önmagaddal. Fázik és fázol, te klónozott alterego... Hallom, valaki bort ivott és énekelt azon az éjszakán, amikor én először sírtam. És boldog volt, mert azt mondták neki: kis pöcörős! Ordít és megmarad!
Voltak éjszakák, amikor a Nyíregyházi sárban, aranyat láttam. Én még jól emlékszem, ahogy a főiskola körül csupa sár terpeszkedett. Felázott Tirpákia a Stadion mögött, vendégmarasztaló ingovány a mai Sandra Hotel előtt. Az autók tócsák, és télvíz idején, keményre fagyott keréknyomok között kucorogtak.
A mosókonyhán. Eleinte a mosókonyhán kötöttünk ki, ha szeretni vágytunk. A keverőtárcsás mosógép teteje legurult. A lányt nevetve húztam ki a dobból... A gumilábain kacsázó centrifugán folytattuk és perverzen be is kapcsoltuk a Hajdúsági Iparművek kis, szürke csőrű remekét...
Aztán, amikor nem volt más, akkor verseket ordítottunk az éjszakába. Bele a sötétségbe, hogy gyorsabban keljen a Nap, hogy küldje már a hajnalt. Úgy éltünk, mint az állatok, úgy éltünk, mint a mesebeli pasák, úgy éltünk, mint a könyvek. Forgattak, lapoztak, téptek, firkáltak minket...
Nemrég ott ült velem szemben a Rektor és nekem a négy év, ezeregy éjjele jutott eszembe. Azok a mohó csókok, az a lázas önigazolás...
Most ebben a télben kikötőt keresek. Vagy csak egy szent anyahajót, mely mellett a naszádom csöndesen himbálózhat. Páros hullámokat látok. A testi kényszer után, az anyag és a lélek kettős természetéből, most már a hullámvilág kerekedik felül. Frekvenciakeresés, rádióállomás alapítás, szerepcserék.
Nehéz dolog fának lenni, gyökeret ereszteni. Nyáron árnyékot adni, télen felkiáltójelként meredni az éjszakába. Micsoda versenyfutás ez, micsoda döbbenetes futam a lelketlen, falánk idővel. Megpattant erek a szemekben. És mégis micsoda lehetőség! Micsoda esély: élni, szeretni, és gondozni. A kezemet és az eszemet az Istentől örököltem, minden más édesanyámé és édesapámé. A lelkemről most szó ne essék, a szívem pedig tabu.
Pedig volt éjjel (a nagyon is közelmúltban), amikor angyal feküdt mellém és én ébresztettem. Volt éjjel, amikor fogta a kezem, száradó, senyvedő ujjaimat, mint egy gumimatracot felpumpálta és a szívem gyolcsba öltöztette...
Azt isten folyton átvérzik a világon... A higanylámpák sárgája, mint féltve őrzött tojások mélyén lappangó élet.
A fecsegő Filodendronok mögött egy félénk Schlumbergera exotica bújt meg. A bot kert egyik látogatója mellette felejtette az újságját... A növény elképedve olvasta el az új magyar médiatörvény tervezetét. Miért nem születtem rendes, szúrós kaktusznak – gondolta magába... Majd piros fehér zöld virágszirmokat bontott és mély depresszióba dermedt..
(ez az összegyűrt üzenet a kállósemjéni zártosztály szemeteséből került elő...)
Nem lesz hosszú, csak néhány foszlány, a rolling stones nyelve a világra, hatalomra, politikára. Éljen a lelki anarchia! Burn the fucking chains!!! Vajon melyik az egyszerűbb: testből, vagy a társadalomból kilépni? Melyik az egyszerűbb: keresni vagy találni??? Már egy hónapom sincs, hogy keresztre feszítsenek. Rettegek túlélni Krisztust. Mi jöhet utána? Mi jöhet az után, ha december 21-én, a legrövidebb nappalon és leghosszabb éjszakán kiderül: nem én vagyok az új, üldözött messiás?
Bele a vadonba, te Tolsztoj-Kreutzer szonáta! Irány Kamcsatka! De azért hiányoznának is egynéhányan. Nagyon hiányoznának, még ha ma éjjel egy robinzonád is a lelkem. A civilizáció csak egy ócska, semmi, utaci drog. A civilizáció sem több ettől a nagyon is nyomasztó junk-culture-nál, ami este minimál numerával, egy röpke quicky-vel áltat, aztán reggelre szájszaggal, és sietős készülődéssel ébreszt.
Na most neked beszélek Szőke! Neked beszélek. Itt hagytál, itt ebben az édeskés, gyermekpisis nyomorban, ahol a remény-aszpirineket kapdosok és Cohentől a Hallelujah-át pörgetem újra és újra. Emlékszel? A Watchmens-et néztük; a főhősök szeretkeztek és én félre, félve pillantottam Rád. Néztem a szemed... A kezed, a vállad, bámultam az aurád és már 1000 évre magam mellé rendeltelek. Most meg hol vagy Szőke? Tisza parton? Holdfényszonátában? Egy korty Tokajiban? Hol vagy Szőke? Hol van a mélykék Zsuzsi a ház elől? Hol vagy, amikor még tart a rum és a szívem mélyén egy nagy adag Kubát hozok neked Salsával, Mojitóval...
Szép remények Szőke! Great Expectations. Sokáig a film hatása alatt álltam. Akkor szerettem bele Gwyneth Paltrow-ba. Most meg csak szép szavakkal rajzollak körbe, Szőke. Meg kell veszni: szavakkal!!!
Daráló ez. Daráló, amiből fagyott hús pereg... Ha egyszer túlélem az életet, újból belekezdek. Újból és újból. Ez az én testamentumom. Belekezdek és mindig ott rontom el, annál a résznél, amikor már majdnem mennyország, de mégis hirtelen pokol. A mosolyok éppúgy éltetnek, mint ahogy ölik bennem a kulturlényt.
Szőke! Pedig ebben a barlangban lehet élni. Ebben a barlangban van tűz, van spiritusz. Ez nem a nyúl ürege, itt nincs varázstükör. De van könny és veríték és mindezeken túl, fogfájáson, nyúzott testen túl, van valami zsarátnok, az én csodám, ami éppúgy fénylik mint a Pulp Fiction béli fémbőrönd belseje...
És aztán felcsendül Badalamenti love theme-je a Twin Peaks-ből... Az a szövet... Az a selyem... Az élet elfér a tenyeremben. Apró madár. Kolibri... A szíve, a szíve semmi egy porszem... De minden dobbanásától újabb féregjárat nyílik ebben a sötét, kies univerzumban...
Amikor tavasszal kézzel lábbal próbáltam kiáltozni: számoljuk fel az országos apátiát, az illegitimitás szürkületi zónájába üldözött kormányt, akkor azt is mondtam, bármekkora mellényt is kapjon a győztes, nem szabad elfelednie milyen törékeny a bizalom, milyen törékeny ez az ország.
Éjszakákon át gondolkodtam, vajon mit tennék, ha én lennék a győztes? Vajon elhinném-e, hogy a győzelmem istentől ered, és innentől fogva, minden nem isteni törvényt átírhatok? Vajon képes lennék-e legyőzni a bennem ágaskodó kétségeket és hinni, szilárdan hinni, az amit elterveztem, az, ahogy én látom, az az egyetlen út az üdvözülésbe???
Nekem Tölgyessy Péter mindig azt tanította, az intelligens embert onnan lehet megismerni, hogy minden véleményben megtalálja az igazságot. Mert igazság sokféle van, csupán a megfelelő értelmi és érzelmi intelligencia kell csupán és kiderül, hányféle szemüvegen keresztül lehet látni avilágot. Arra is emlékszem, amikor Orbán Viktor egy dakota indián mondással ábrázolva az emberi viszonyokat, azt találta mondani, ha meg akarsz ismerni valakit, akkor hordanod kell a mokaszinját...
40-41-es a méretem. Nem élek nagy lábon. De most úgy rézem, hogy föltétlenül kölcsön kell adnom a döntéshozóknak a lábbelimet. Legalább két hétig. Vagy el kell hívnom valakit egy pohár bor erejéig, hogy "fésztufész" magyarázza el nekem, mi is történik például média, nyugdíj, alkotmányfronton az országban.
Megígérem jó hallgatóság leszek, és mivel még él bennem a tavaszi "jószándék" (megjegyzem 1998 tavasz óta). Itt dobog bennem a változás szíve, ígérem hinni is fogok, csak valaki végre játszani is engedje a szép, okos fiakat! Ne zárja őket elátkozott, apró dobozokba.
Mondhatnám másképp: még kér a nép! Még csak kér. Még csak vár. Még nem kíván elszámoltatni, mert tudja, trágyából nem lehet várat építeni. Most még talán hisz, akkor is, ha az intézkedések közepette szinte semmit sem ért, csak kapkodja a fejét és számolgatja mennyit is fog bedobni a közösbe, ha kilép a magányugdíjpénztárakból.
Sajnálom, de az én demokráciámban, nincs szükség ennyi törvényre, szabályozásra. Az én demokráciában éppen ezért és ugyanakkor a büntetés sokkal szigorúbb és sokkal keményebb. Az én világomban jogok mellett , talán nagyobb szerepet kapnak a az önként, dalolva elfogadott kötelességek. Az én világomban a köz pénze, joga, álma szent. Az én világomban jobban félik az istent és szeretik egymást az emberek, az én világomban kicsi az én, és nagy a mi... Az én apró bolygómon piros, fehér, zöld színű füvek közt hűs boldogságot öntenek a poharakba...
mellékzönge:
A hétvégén Szatmárnémetiben arra kellett rádöbbennem, van megsüvegelendő barátság, tisztelet, udvariasság román és magyar között. A Traian sugárúton a cipőboltokban, kedvesek, édesek és meglepően előzékenyek és udvariasak az eladók. Szemükben nincs az a megátalkodott, kiégett unalom, mint a mi eladóinkban. Persze még most sem tudom, hogy miért kell angolul flörtölni a Danas cipőbolt Tatar Laviniájával, amikor éppen Kányádi Sanyi bácsitól tanultam meg, hogy mondják románul:
Te vagy a láng a szótalan, az áldott anyaméhen túli...
Tu eşti văpaie fără grai, de dincolo de matca mumii...
A nagy közös Európában, a határok nélküli Európában, valahol... Valahol megtörtént, hogy Csengersimánál, az almáskertekig, a diófákig állt a sort. A román vámosok ijjesztően és fitymálva mérgették az utazókat. Rátartian, hegyeset köpködve, kelletlenül dolgoztak és még ha tudtak sem szólaltak meg magyarul. A feszültség kiélezett kardja lebegett a vámhivatal felett, A Iasi-ból iderendelt kis oláh ólomkatona szájában pedig fémes, érdes volt minden íz... Egyszer az István a király duplakazettámat is elvették tőlem. Ők nem tudták, hogy az bizony nem irredenta, mint ahogy fogalmam sem volt arról, hogy Stefan cel Mare hiába kért segítséget Mátyástól, az csak hitegette... Így lett III. István, kényszerből a török szultán vazallusa... Most meg a román vámos törve ugyan, arra invitálta a magyar kollégáját, legyen szíves megkóstolni odaza náluk, az asszony pörköltjét.
Ezek után nem csoda, hogy nekem még a Funtinelli boszorkányban is életrevalóbbank tűntek a románok...
Persze belátom, amíg a román nagypolitika csak kirakatbabának használja a magyar politikusokat, amíg nem szavazzák meg az RMDSZ számára is elfogadható oktatási törvényt, amíg csak álomkategória a székelyföldi autonómia, addig nincs Trianon buli a Nemzeti Színházban! És addig ne legyen fényes parola és tusnádfürdői cujkázás, miti-zabálás, Wass Albert hegyei alatt...
Ha ellenben megtörténik a csoda, akkor bizony nekem egy fikarcnyi ellenvetésem, sem lesz, akárhogy fújják a buta marhakürtjüket a tőlem sokkal jobbra állók...
Ha úgy történne valamikor, hogy szétosztod mindenedet, legdrágább ajándékaidból add nekem egy könnyedet.
Megkapnám így lelked egy cseppjét, ami mélyten-mélyről jöhet, hisz' csak a tenger fenekéről lehet halászni gyöngyszemeket...
"Mindaz, amit mond, vél, gondol, lát, vagy hall, felhasználható maga ellen..."
Hol van az a legkisebb rés, repedés, amely még befogad a tél előtt? Hol van az a hely, amely kívül van téren, időn, emberi és isteni ítélkezésen? Hol vagyok én? Ki vagyok én? Ki ez a megkoszosodott, besározott, kormos arcú, könnyes pofájú kölyök, aki minden imádságot fejből ismer? Mégis ki ez az árva csalán, aki úgy tart az istentől, mintha az valami könyörtelen, brutális, szíjathasítokahátadból atya lenne?
Láttam már embert, porban, sárban. Láttam már seggnyalókat, hízelgőket. Láttam már olyanokat, akik csalnak és olyat is akit csaltak. Ismerek olyan embert, aki egyszerűen imádja nyomkodni a gyulladt, mérges pattanásokat. Élvezettel lát a munkához, megremeg az orrcimpája miközben a körme közé szorítja a furunkulust, majd amikor a bőr már nem bírja tovább és reccsenve, enged utat az összegyülemlett, elhalt fehérvérsejteknek, akkor egy selyemkendőnyi mosolyt is megenged magának. Ismerek olyat, aki magának szeretni nyomkodni és olyat is, aki kifejezetten másnak. Ez a minimálszadizmus gyönyöre akkor kulminálódik, amikor a fehér vagy sárgás gennyet sötét, majd egyre halványabb vér váltja fel. Azt hiszem mindannyian pattanás-vámpírok. Szívük mélyén talán még ki is szívnák a gyulladt pattanások tartalmát...
(Azt hiszem a pattanások nyomkodása olyan mint a politika. A többség nevében, bármit lehet. A megszerzett hatalommal bármire képesek az érintettek.)
10 éve élek darálóban. 10 éve élem meg a kiszolgáltatottság minden kínját. 10 éve mondok nagy nyilvánosság előtt olyat, amiben nem hiszek. 10 éve írok olyan felkonfokat, amelyeket jobb híján kinevetek, készítek olyan híradós anyagokat, amelyekre nem lehetek büszke. Ám aki szócsőnek ment, ne sírjon, hogy belőle beszélnek... Amikor itthon a négy fal között a tükörbe nézek, nemcsak az én arcom köszön vissza. Nemcsak az én hitem jelenik meg, hanem hírekből életre kelt gólemeké is. Sokan vagyunk itt a dolgozószobámban és a médiarabszolgák csöndes imádsága szól a cd lejátszókból...
Nincs annyi nyál, nincs annyi indulat és nincs annyi tükör, amely képes lenne leköpni, eltörölni és megmutatnia a világ hazugságait. És nekem minden nap, minden éjjel le kell győznöm a saját démonjaimat és hinni, erősen hinni, nem a napi daráló, nem a napi fasírt, hanem a végcél, a végső ideológia számít.
Nem hiába menekülök Goethe-hez. Nem hiába veszem a számra ilyenkor Johann Wolfgang sorait, mert tudom, az férfi, aki Napóleont tartotta mintának, és ennek ellenére egy megkövesedett hercegség mamelukjaként dolgozott, szóval az a férfi értette meg csak igazán, hogy az életben, ahol megélni, túlélni kell, ahol a sikert aprópénzzel, számlákkal és csillogó vagyontárgyakkal mérik, ott nem lehet csupán a hitünk, álmaink szerint élni. Ott nem lehet angyal az ember, nem lehet szeplőtelen, gáncstalan. Ott nincs isteni csarnok, csak nagyon is emberi disznóól. Goethe ezért hirdette, elég a szikra a lélek mélyén, amely tudja mi a helyes ösvény. Nem kell föltétlenül hibátlannak lenni, elég megőrizni a szív egy hibátlan darabját, hogy a megváltás magához ölelje....
Az elmúlt hetekben kapok hideget- meleget. Keresnék ölelést, biztatást, másrészt biztos megélhetést, elfogadható fizetést, még bevállalható kompromisszumokat, hogy tudjam nem vagyok romlott, nem vagyok semmirekellő, köpönyegforgató, szélkakas.
De miért is lennék? Az én krédóm ez az ország! Az én hitem Magyarország, az én hazám a Kárpátok alatt fekszik, az én szívem csücske pedig Nyíregyháza. Az én világképem középpontja a Nyírség. Nyírségcentrikus világegyetem ez, ahol mégis mindennapos vendég Nagy László mellett Dante és Shakespeare is...
Kinézek az ablakon. A Bujtósi tóban most fürödnek meg a város fényei. A Bujtósi tóba most hullik bele a Sagittarius csillagképből a Kaus Media... Egész éjjel mosom és mosom a lelkem a nehéz napok után. Tisztára, tisztára, hogy holnap ugyanolyan gyermekként higgyek politikusoknak, szemfényvesztőknek, csepűrágóknak és csalóknak. Hogy holnap is keressem a menedéket. Higgyem, hogy holnap egyszer csak azt mondják, én vagyok az igazmondó juhász.
Most bűvköröket rajzolok magam köré. De jó lenne nem tudni az ördögi részletekről, tervekről és szándékokról. De jó lenne egyszer megfürödni a fanatizmus kerek, langymeleg húgytavában... Jó lenne hinni, hogy ez a legtisztább, leginkább nekem való hely a világon.
A Hortobágy poétája mindig lépre megy? Mondom kurzusváltások idején bebújnék én minden lyukba, repedésbe, hogy ne tudják megkérdezni: ki a te istened?..
Hát egyébként meg ki lenne, egy görög katolikus istene? Ki lenne egy félig szabolcsi és félig szatmári gyerek parancsolója? Ki lenne az egyetlen biztos pont az életében, ha nem a vére? Ezt a vért Krisztus mosta tisztára, ezt a vért a magyarság őrizte és adta nekem...
Nehéz elhinni, hogy a jó szándék vezet, tisztelt hölgyeim és uraim? Nehéz elhinni, hogy Önökön kívül van még gondolkodó ember? Nehéz megemészteni, hogy Nekem is vannak érdekeim, hogy a hitemen kívül van egy nagyon is anyagias létem, ahol számlákkal és szolgáltatókkal is meg kell küzdeni? Hát az vesse rám az első követ, aki hibátlan, akiben semmi csorba sincsen, aki nem csalt, aki hírből sem ismeri az emberi lélek nem éppen patyolat fonákját...
Miért legyek tisztességes, miért ne legyek tisztességes??? József Attila kérlek segíts!!!
Bibó súg a fülembe: aki fél, az nem lehet demokrata. Herbert beszél belőlem: a félelem az elme gyilkosa.
Nem félek, nem félek... Még ha a halál völgyének árnyékában is, nem félek...
S nekiálltak a bányászok, nekiálltak a vájárok, hogy kifejtsék, megfejtsék, hogy megtalálják a Titkot. Voltak köztük, akik bámulatosan forgatták a csákányt, mások a robbantásban, a fúrásban voltak kiválóak. Akadtak akik csak okoskodtak, tervezgettek, papírok felett görnyedtek, arra hivatkoztak ők diplomás geológusok. Mások inkább csak az izmokban, a nyers erőben, a gyors cselekedetben hittek. Így aztán ástak. Ástak éjjel és nappal. Ám, amit kiástak éjjel, beomlott nappalra, amit kikapartak nappal, visszahullott estére.
Tehetetlenségükben sokan az isteneket szidták, mások magát a Titkot gyalázták. Káromkodó, dühös bagázs lett a díszes kompániából. A sziszifuszi munkától senyvedők vedelni, és kábítószerezni kezdtek. Pogány isteneknek áldoztak és időről- időre sorsot húztak. Aki a rövidebb pálcikát tartotta a kezében, véráldozat lett.
Gyalázatos, kegyetlen és hátborzongató táborrá vált, az egykor hatalmas becsvággyal és önteltséggel érkező, szép reményű ifjak serege.
A mélyben lapuló, megfejthetetlen Titok packázni kezdett velük. Mélyebbre és mélyebbre csábított, de mint egy szűzlány nem adta magát...
A vájárok, bányászok és a szakértők már majdnem feladták, amikor munka közben az egyik brigád egy kis könyvecskére nem bukkant. A kötetnek ugyan nem használt, hogy oly sok időt töltött a föld mélyén, de igazából nem is ártott neki. A legnagyobb baj mégis az lett vele hogy senki sem akadt, aki képes lett volna megérteni, lefordítani, mi is rejtenek a sűrű sorok.
Vizsgáltak jobbról, szaglászták balról, bizottságok, kormánybiztosságok jöttek létre a rejtélyes szöveg miatt, tudományos akadémiák fejei hullottak a porba a sikertelenségek következtében, de megfejteni senki nem tudta az ősrégi, kusza írást. Összeesküvéselméletek születtek. Az egyház kiátkozta még azt is, aki először ért hozzáés az ördög bibliájának nyilvánította az egyébként ártalmatlan lapokat. Egyvalamiben értett csak egyet mindenki, 1100 méter mélyen a Föld felszíne alatt mégiscsak meglepő egy nyomdaipari termék fizikális jelenléte.
A talk-showkban, a kereskedelmi televíziókban csalásnak, egyszerű szemfényvesztésnek nevezték, míg egyes titkos közösségek szent szövegnek, az igazság zálogának vélték az apró betűkkel rótt könyvecskét.
Sok idő telt el míg egy nap, egy férfi azzal állt elő, hogy az írás az ő elveszett lelke. A benne található gondolatok a sajátjai és a kígyós ábrák ellenére, nem egy herpetológiai album, és még csak nem is a bűnbeesés pontos kronológiája. Állította, csak ő képes pontosan értelmezni a rúnák értelmét. A férfit bíróság elé cipelték. Az inkvizíció is kihallgatta, perről perre járt, míg egyszer, miközben rendőrök kísérték az utcán, a feldühödött tömeg meglincselte és darabokra szedte.
A könyv további sorsa tisztázatlan. Egy meg nem erősített infomáció szerint , a "kötet" jelenleg a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárban található meg. A megsárgult lapjait rég nem fogta ember a kezében. Szerencséjére, mert fedlapja nincs, és a megsárgult papiros szét is porladna egy határozott mozdulattól. Az első oldalon még jól olvasható a címe, amit gót betűkkel, dombornyomással helyeztek a papírra: Diary of Cardinalis...
Sok- sok évvel ezelőtt a mester egy vidám, bőkezű délután maga köré gyűjtötte tanítványait. Velük akart nevetni és örülni a röpke életnek. A Mester úgy nézett a tanítványaira, mint a saját, édes gyermekeire. Nem is tudott másként. A lelke úgy nyílt meg köztük, mint a barlang rejteke Ali baba előtt és ilyenkor szétosztotta kincseit. A tanítványok ismerték a jelszót és Szezám, mint egy fotocellás ajtó, játszi könnyedséggel bocsátotta be őketa szentélybe. Ide jártak a tanítványok, ha ismét gyermekek, bűntelenek akartak lenni és itt időzött a mester is, ha azt akarta érezni, a sáros élet-mezsgye helyett, van "aranyos" alternatíva.
A mester önfeledt volt, mint amikor még bátrán, büszkén kente szét a születésnapi, tejszínhabos tortáját a pólójában. Tavasz volt, hűvös május, de mindenki tudta, ezt a bolond fuvallatot, már langy szellő váltja. A madarak fél szemmel, firtatva néztek az égre, már nagyon várták a fülledt napokat. Egy Becherovkás üveg járt szájról- szájra. Jan Becher csinos, zöld-sárga palackja. Közben a nagy nevetések úgy pukkantak szét, mint egy augusztus 20-i tűzijáték. Az élet betöltötte a Harangodi katlant.
A mester ölelte és csókolta a tanítványait. Majd komolyra váltott és azt ígérte nekik:
- Egyszer tiétek lesz az országom! Egyszer átveszitek a helyem. Egyszer ti fogjátok kormányozni azt a hajót, aminek illesztékeit még én vízmentesítettem. Egyszer nektek kell majd átvenni a helyem és én azért választottalak benneteket, mert tudom, Ti képesek vagytok rá. Bennetek bízom és bennetek él az én művem is tovább...
A mester életében először volt kíméletlenül őszinte. Életében először valóban elhitte, amit mond. Szája, mint egy liturgiát végző papé, komoly volt és ünnepélyes.
A tanítványok itták a szavait. Nem volt olyan zsemle, ami nem fért volna a szájukba. Majd kicsattantak a becsvágytól és a tenni akarástól. Sikerről, tapsról, pénzről álmodtak. Éhesek voltak és zsizsegtek mint egy nagy rakás májusi cserebogár. A bátrabbak képzeletben, már a mester székébe is beleültek. Az óvatosabbak pedig csak mosolyogtak, az idol jóságán...
A mester mellett ott ült Péter és ott Júdás is. Mindketten nevettek és mindketten erősen hitték a szavakat...
Soha senki nem álmodhatja meg, holnap hová fog utazni. Soha senki nem tudhatja, valóban arraa vonatra szállt-e fel, amely a boldogságba, a mennyországba, vagy legalább haza viszi.
A híradósok olyan minta hírek maguk. Csak egy pillanatig érdekesek. Csak egy pillanatig meghökkentőek. Legföljebb három napig képesek forogni a köz nyelvén, megkapaszkodni a köz száján. A híradósok naponta élnek meg egy életet. A híradósok mint a faszén nehezen gyulladnak lángra, füstölögnek magukban, aztán parázslanak egy picit, talán megsül is rajtuk a hús, de holnapra biztosan csak és kizárólag pernye lesz belőlük...
Száz panasz ég a dalomban...
Bennem a vágy muzsikál...
Nincs kinek elpanaszoljam, azt ami FÁJ...
Ó, tudnék én udvarolni egy percig Karádynak, Szeleczkynek és Hepburnnek is... Ó tudnék én egyszerre ezer helyen lenni, látni a múltat, jelent, jövőt. Bika, aranyeső és isten képében gyermeket csinálni féltve őrzött, bővérű asszonyoknak, gyermekből éppen csak kívánatos szűzzé érett leányoknak, és a véremet szívó, mérgezett pillangóknak...
Micsoda mocskos mosoly ég a pofámon. Ez már pofátlanság. Billog, hogy nem én lettem életté, hanem az élet lett hozzám hasonlatos. Tudom, gyermekkorom óta tudom, hogy egy mocskos kisistennek szántak, hogy aztán betört fejjel én is úgy hagyjak itt mindent, mint egy kóbor, kivert kutya...
Csak az a vég... Csak az mocskos végződés. És nem vagyok elég jó nyelvész, hogy kimagyarázzam magam. Bizonyítsam, eloxidálódott sejtjeim is értékesebbek, mint a napos bájgúnárok, készre sütött, gyorsfagyasztott, egyen-magazinarcai...
Talán soha nem tudom majd leírni a mesét, ami itt nyomja az oldalam, bütyköt növeszt a cipőmben, kelést okoz a homlokon, pattanást a seggemen. Nem tudom, majd megírni ezt a Kelet- Európai, provinciális mesét, hogy majd egyszer, 100 ezer év múlva, az akkori Rómában hit és vallás legyen belőle...
Marad a semmi, a por, a hamu. Marad egy megismételhetetlen kiáltás, vagy inkább sóhaj. Az enyém: szeretek élni...
"A királysikló arról a tulajdonságáról kapta nevét, hogy képes más kígyókat megenni, csörgőkígyókat például szívesen fogyasztanak, habár valójában nagyon változatos az étrendjük. A tejkígyók onnan kapták nevüket, hogy a hiedelem szerint szeretik a tehéntejet, ami valljuk be, elég szokatlan és elképzelhetetlen dolog lenne."
A művházban hüllő kiállítás. Lopom az időt. Pedig Csordás Laca vár fent a világ tetején a legcsendesebb vágóban. Ahogy megyek felsejlik a lelki szemeim előtt egy délután 1991-ből. Német nyelvű előadás, a Szekszárdi sváb színház vendégszerepel. Szták tanár úr fontosnak tartotta. Gimnazista voltam, német nyelvű speciál osztály... És emlékszem, hogy bámulva bámulom, ahogy, ha nem csal az emlékeztem Miló Misi éppen felfelé baktat a kanyargó fémlépcsőn...
Túl a mai értekezleten azon rágódom, ki vagyok én? Kinek szabad hinnem? Miben szabad reménykednem?
Még néhány éve is arról álmodtam, hogy királysikló leszek, aki hamm bekapja a csúnya, rossz csörgő kígyókat. Még néhány éve volt illúzióm, hogy a jó elnyeri a méltó jutalmát. Persze az is lehet, nincs jó és nincs remény. A bennem fogant élet, csupa szenny, árulás, csalás és ördögi kacaj csupán.
Nézem a kemény kitinpáncélos bütykös csótányokat. Nagyok, egyszerre szépek és egyszerre undorítóak. Bámulom őket, hányingerem van. Egy éktelenül nagy piton öltögeti a villás nyelvét. A patás a kígyó képében nevet ki.
John Williams indulója ment meg, eszembe jut Indiana Jones, aki mindig ilyen, egyébként ártalmatlan csótányoktól hemzsegő helyen adott tanúbizonyságot rovarundoráról és bátorságáról. Harrison Ford alakja után megjelenik Gregor Samsa, ahogy a tüskéi közé ragad az a fránya, de leginkább végzetes alma és belehal...
Végig sem gondoltam, hogy ez az alma, bizony Ádám és Éva almája. Ez a gyümölcs a kigyóé, a tudás és a halál, a rothadás almája. Schiller asztalán "múzsaként" rothadó almakosár éktelenkedett. Vagy éppen ékeskedett? El tudom képzelni a szagokat abban a szobában. A kort, amely nem ismerte a domestost, a cif-et, nem ismerte a prontót, de ismerte az ágytálak, édesen szúrós ammóniaszagát, ismerte a mosdatlan testek nyomasztó izzadságszagát. És ismerte a rothadó almát, a bor és a muslicák szagát... Nem, nem akarom elvenni Herr Süsskind parfümös kenyerét. De valahogy most minden weimari, ármány és szerelem és bennem Karl Moor fojtogató dühe, Ferdinand őrnagy arzénos szerelme...
A Kabale und Liebe egyik legnagyobb mondata így hangzik, abba a házba, ahová szép lány születik, beköltözik a sátán is... Hány szép lány szemében láttam már a patást... Hányszor vicsorított már rám. És én hittem neki, mert naiv és buta voltam. A férfi mind ostoba a szép nők körében...
Na de így van ez rendjén. Így van ez rendjén, hogy jópárszor kell vendégeskedni az ördögnél. Jópárszor kell vele pertut inni, parolázni, mellé feküdni és bízni benne. Bízni, hogy egy mosolyban mégsem ő lakik. Hinni, hogy egyszer csak valóban angyal lakik, az angyalban.
Fehér ingem tiszta legyen, olyan mint a hó...
Fehér ing vagyok. Foltjaimat az élet hypója szívta fehérre. Gallérját, kézelőjét szívem mosónője sikálta fehérre. Apró dalokból gyújtok kandalló tűzet. Emellett melegszik a fél világ, a másik fele meg máshol jár...
Várom, hogy valaki végre kopogjon, integessen, valaki végre megszólítson. Valaki eljöjjön és azt mondja, minden rendben Kamerád. Ott vagy a listán. Valaki elhozza az örömhírt. Ott vagyok a legjobbak listáján; élőnek sem silány, de halottnak előkelőbb, nemesebb, halottnak halhatatlan. Az univerzum legnagyobb kincse a mosolyom. Arcom nélkül, szemem nélkül nem derül ki, mit kiáltottam, mit gondoltam, amikor az élet adott néhány megoldhatatlan feladványt. Néhány sok ismeretlenes egyenletet.
Két fehérjelánc indul el az úton az egyik 65 km/h óra sebességgel, a másik vajkrémes kenyérrel a kezében. Mennek egymás felé. Útközben megállnak Jeruzsálemben. Megállnak egy nyársra húzott, fűszeres báránybendő mellett, beleszagolnak a levegőbe. Zarándokok, kalmárok, sittesek. Mennek a tenger felé. Sókristályok lógnak a szempillák szélén. Káromkodnak, köpködnek. Egy Mária képet csókolgatnak, amikor a szent énekektől (te benned bíztunk eleitől fogva) magukba szállnak. Mikor találkoznak?
A másodfokú egyenlet megoldó képlete csusszan ki a zsebekből...
mellékzönge.
A főnök Sanyi, a kisfőnök Anita. A Szabó bakter ámuldozó képe előtt egy gőzős rohan. Vajon hová? Vajon jó irányba? Nekem sohase Einstein, nekem mindig Weöres öltögeti a nyelvét. A ritmusban az életünk abszurditása...
Fut, robog a kicsi kocsi, rajta ül a Haragosi, din don diridongó. Ha kiborul az a kocsi, leröpül a Haragosi, din don diridongó.
Fut a havon a fakutya, vele fut a retyerutya, din don diridongó. Ha kiborul a fakutya, lepotyog a retyerutya, din don diridongó.
Az Ér-patak megáradt. A város készültségben. Homokzsákokat varrogatnak az idős tirpák nénik. Engem meg már nem vesz a szájára nép. Mondogatom, nem félek, mondogatom, hogy már minek. Ezerszer élek. Ezerszer jövök vissza a semmiből, ködből, az óceánok, dögnehéz és jéghideg fenekéről. Jövök igazat mondani, jövök, hogy hallják, hogy lássák, a nagyapja vére, az apja fia. Jövök szamárháton, gyalog, lassú vonatokon. Jövök, hogy higanylámpa legyek. Jövök, hogy a rovarok körém gyűljenek, imbolygó Hold legyek a sötét éjben. És jövök, mert még soha nem mentem. Soha nem vett rá a lélek. Nem mutattam a hátam a határnak. A vonaton is mindig menetiránnyal szemben ültem, hogy az álmos kisvárosok, koszos kis állomásain is lássam, kik integetnek...
Én vagyok az utas és egyben a Holdvilág is. A kusémban néhány szellem, néhány nem is létező alak. Velük utazom. Fülledt intelligencia vesz körül. Libazsíros kenyér, lilahagymával, májkrémes kenyér szőlővel. Citrálos üvegben anyám féle konzum tea. Lányok mennek el a peronon. Lányok nevetnek és én nem olvasok már több verset. Nem írok már több verset. Széttöröm a perselyt, szórom szét az aprópénzre váltott életem. Csörög a síneken, guruló krajcárok, de senki, de senki nem nevet velem...
A tejkígyók körbecsókolnak egy mikróban melegített zacskós tejet. A királysiklók inkább éhen halnak, ha nem találnak megfelelő ellenfelet.
Be kell csapni magam. Ma jön el az Ő országa. Ma lesz meg az Ő akarata. Ma bocsátok el minden régi némbert. Ma isten pehelypárnái közé hanyatlik, mindig őszinte árnyékom: egy királysiklóé...