Ideges, izgága, minden lében két kanál ember lettem, határozott véleménnyel, és határozatlan lehetőségekkel. Az, hogy ki vagyok mégis, csak mostanában kezd összeállni. Békeidőben valahogy másképpen múlnak a percek, az óra is lassúbb, élet és halál úgy imbolyog mint egy kellemesen lerészegedett újságíró. Háborúban bezzeg, izzani kezd a levegő és ez a megülni képtelen géncsomag hirtelen nagyon öntudatossá válik.

Partizán vagyok. Igen, valódi Rambo, aki mindig az elnyomottak, az elesettek oldalán áll. Mindig ellenzékben, függetlenül kormányoktól, erőktől és hatalomtól. Talán már írtam, hogy az általános iskolában úgy fociztunk, hogy két részre szakadt az osztály. A kispályán két csapat mérkőzött egymással; az osztály jó tanulói és a kevésbé jó tanulói. Nekem a jó tanulók között lett volna helyem, de mindig mérlegelve, azokhoz álltam, akiket úgy éreztem, aznap a gyengébbek. Szinte látom, ahogy Nagy Zsolti és Virányi Bandi szembenéz egymással...

Most, amikor fáradtabb vagyok egy egész görög hadtesttnél, próbálnék valami okosat idevésni. Okosat életről, halálról. Egy születésnapról, ami az Agrárkamaránál kezdődött és levegő után hápogó pontyok méricskélésével folytatódott... Láttam bolond kárászokat, akik a sekély vízben oldalukra fordulva lubickoltak, majd a nagy boldogságban olyat cikáztak, hogy a betonválogató legsekélyebb részéről már nem tudtak visszaevickélni a mélyebb vízbe. Kopoltyújuk fele nagyokat tátogva próbálta a vízből kinyerni az élettő oxigént, mindhiába...

34. dal... Harmincnégy csodaszép dal, amit meg kell hallgatni élőként, harmincnégy film, harmincnégy színházi előadás, harmincnégy szomorúság és 34 öröm... Aztán legvégül 34 nő, akik mindennél fontosabbak voltak egy-egy pillanatban...

34 csillag. 34 csillagóra... Dédé azt mondta, most már letelt a 33... Megszabadultam a súlytól, innentől kezdve az építkezés jön, a megnyugvás és a part...

De miért hiszem, hogy mégsem így lesz... Bízz istenben, de tartsd szárazon a puskaport...