Sietve kell írni, ahogy még soha. Egyszerűen az isten biciklit adott alánk, de sem út, sem világosság, még egy átkozott elemlámpa sincs hozzá. Az emberek azt hiszik, lehet vakon tekerni. Mások pedig fényt hazudnak, utakat építenek elméletekből és fantazmagóriákból. Az isten pedig hőkamerával, éjjel látó készülékkel, mosolyogva nézi a sötétségben tekergő lelkeket. Azt hiszem minden filozófia téves. Minden mondatnak van ellenpólusa, minden hitnek antitézise. A lényeg, hogy tekerni kell.
Egy az isten, egy a mindenség, a többi pedig csak vicc. Én is vicc vagyok, ahogy kiragadva magam ebből a panteista álomból, azt merem hinni kívülállóként is felfoghatom a világmindenséget…
Azt mondják, azt üzenik, dolgozni kell. Nincs mese, elő a farbával. Mindenkit visszaterelnének a munka édes világába. Most akkor visszajönnek a szocreál versek, hogy ki kalapáccsal, ki tollal? Szinte magam előtt látom a vak és öreg Faust gyöngéd mosolyát, ahogy hallja a lázasan dolgozó munkásokat és halkan rebegni kezdi a szerelmetes pillanatnak: Verweile doch, du bist so schön… Csak az ördög dörzsöli a tenyerét.
Aztán édesapámék jutnak eszembe, meg a kommunizmustól visszaperelt föld, amit művelni kellett, amibe édesapám, nagyapám krumplit vetett kapával és a szomszédok napszámba kérlelt erejével. A pihentetett, kövér aranykoronás föld, pedig ontotta a krumplit. Nagyanyám azt mondta, két lépés és tele a nyikorgó, horganyozott vedér. Volt az öt is... Túrtuk a földet. Az meg, mint egy kéjnő hagyta magát és széttérta rögös ölét. Döfködtök, kapáltuk, trágyáztuk. A 80-as évekkel szemben, amikor SZOT üdülőkben, a Balaton partján töltöttük a nyarat, most Apagyon a 41-es mellett a földön. Micsoda rendszerváltás, micsoda kapitalizmus: világ őstermelői egyesüljetek! Apám egy négyütemű Trabival hurcolta a krumplit, kivette az anyósülést és a plafonig rakta a kenderzsákokat. A zsákok mögé engem és jóanyámat a hátsó ülésre. Vitte óvodának, bölcsődének, öregotthonnak, vitte az utca népének, néha még étteremnek is mert jó volt és a nagybaninánál olcsóbb a rózsaszín Kleopátra és a Désire. Dolgoztam, néha keservesen, ritkán mosolyogva. Piszkosnak éreztem magam. A barátaim már a Szárnyas Sárkányon szédítették a csajokat. Nekem még ki kellett porszívózni a Trabit, visszacsavarozni az ülést, de a föld szagát még így se tudtam kiüzni a Polo motoros "jaguárból".
Krumplit szedtünk kora reggel, késő este, amikor nem tűzött már a nap. Vittük zsákokban a hátunkon, az út szélén álló autóig, mert dűlő a szíjparcella végébe nem vezetett. A krumpli nyomta a vállunk és mi nyomtuk a krumplit. Apám végül dupla gerincsérvet kapott, édesanyám pedig új fürdőszobát. A munka mellett. Az iskola mellett. A napi 8-10 óra mellett. Az íróasztalokon, cégen túl is dolgozott a család. Többnyire négyen… Nagyanyám valahogy soha nem panaszkodott, édesanyám pedig mint egy komiszár hajtotta a férfinépet… Dolgoztunk, hogy legyen mellékes, jusson, amire nem jutna. A nap égetett, nagy nyarak voltak. A Tisza- partról is úgy jöttünk, hogy 2-3 zsákkal fel kellett szedni… Amit kiáztatott a köröm alól a folyó, pillanatok alatt visszagyülemlett és zsíros fekete karéjt rajzolt a szaru alá.
Aztán azt is megkóstoltam, milyen amikor az ember egy görög tavernában szívja a hanyatló nyugat, tudattágító ópiumát. Nem érdekelt, hogy érik a meggy, hogy a már géppel vetett, aratott kukorica nyúlik az ég felé. Feledni akartam azt a keserves órákat, a nehéz zsákokat, amelyekről az izzadt nyakamra folyt a por, hogy a bőrredőkbe, ráncokba sárzsinórként, sárnyakláncként megragadjon. Fura de görögöt földet túrni még soha nem láttam...
És mégis azt hiszem, hogy igazából ez a volt a Munka. Újságíróként, most nem tudok olyan jóízűeket aludni, mint akkoriban, mert néha úgy érzem semmi értelme a munkámnak. Most is fent talál az éjjel. Semminek érzem magam. Hangtalan, néma szolgának aki csak menetel a semmi, az elmúlás felé. Néhány éve Késmárki mellett ültem a tv-és kocsiban, amikor azt kérdeztem tőle: Zoli, van értelme a mi munkának? A kiváló operatőr azzal hitegetett; már hogyne lenne, de én a szívem mélyén éreztem, ha nem tudom a világot megváltoztatni, még a saját szűk környezetemben sem, ha nem tudom megváltani, jobbá tenni, értelmesebbé, okosabbá, ha nem tudom a saját képemre formálni, akkor nincs…
Amikor a minigumó kihajt, amikor a kukorica kibújik, amikor a permetlétől lehull a krumplibogár, amikor az újkrumpli nevet a fazékban, akkor ellenben minden más lesz.
susog a tej
surrog a tej
csobog a tej
a bársonyos
az édescsak ennyi kell
csak enni kell
csak ennyi kell
az esti
üdvösséghez
Tegnap újkrumplit ettem. Libazsíron párolva, újhagymával és petrezselyemmel díszítve… Isteni volt. Egy kis tejfölös uborkasalátával… Mert a megfőtt krumplinak van értelme, de az újságírásnak aligha…
És most ezzel a tudattal kellene aludni. Ezzel a tudattal álmodni. Hazudni, hogy nem, ez nem igaz. De félek, alig találok majd érveket. És mégis, vakon biciklizve, pedálozva, tekerve, holnap újra a hírek szerelmese leszek. Mert a szerelemnek sincs értelme... Aztán azt hazudom, van ez olyan munka mint a krumplivetés! De ha nagymamám 81 éves szemébe nézek, és óvatosan megszorítom az engem is nevelő, kérges ujjait tudom, az egész nem több mint illúzió.
Végül, hogy ne csak magamat ostorozzam: Apám tegnap azt mondta, hogy pétisózni kellene a kukoricát. A megígért eső előtt várom a munkáról papoló tisztelt politikusokat, jöjjenek, szívesen látom őket is egy kis Munkára…
ui: ezt most valóban megírom még1szer... csak már fél három van-)))) Játszd újra, Zorán!
