- Velem így nem beszélhetsz! Érted??? - ordította az imposztor.
- Meg foglak fúgázni! - jött a kaján válasz.
- Kész! Én ezt befejezem! Ezt nem lehet tovább bírni!
Elszakadtak a cérnák, és a veres seggű ördög, aki életében először szmokingot szeretett volna felvenni az úr színe előtt, egyszerűen bőgve elviharzott. A józan paraszti ész aznap is győzött. Mert a mese már csak ilyen.
II.
Vannak éjszakák, amikor egyes csillagok úgy gondolják nem bírják tovább a magányt. Olyankor bolygókat gyűjtenek maguk köré. Aprókat és nagyobbakat. A csillagok már csak ilyenek, nem bírják alattvalók nélkül. Imádják, ha körberajongják őket és kényük-kedvük szerint irányíthatják a szédült kompániát. Én jómagam is csak körbe-körbe, pedig retrográd járású bolygó vagyok...
III.
Ha nem vagy itt, akkor úgy érzem lefagy a világ. Én sem létezem. Kimerevített állókép lesz a mindenség. Lefagyott windows, hibás képletek, rossz vérű matematika. Csak egyetlen dolog vígasztal, a feltámadás sem több, mint a vágy...
IV.
Másik nap, másik világegyetem? Ha parányi hidrogénatom volnál, itt az én világomban, akkor is megtalálnálak. De szeszélyes űrutazó vagy, most éppen távolodsz. Kihűlnek a vágyak naptávolban.
V.
A szerelem mint egy utazótáska, az elején még könnyűnek tűnik. Egyébként is az utazó tisztában van vele, kell valami, amibe belepakolja az életét. Kell valami aminek füle, pántja van. Kell, amibe pakolhat, amiben elfér a megváltás tiszta alsóneműje. Az oldalzsebeket mindig könyvekkel pakoltam tele. Talán ezért mondta egyszer nekem L. Anita, egy találkozás után: mélységesen taszít, hogy olyan vagy mint egy időutazás. Ma már tudom, nem az időutazás vagyok, csak az időutazó egyre nehezedő poggyásza. Félek egyszer, behajít majd a bokrok közé...
VI.
A napokban többször is vendégül láttam a szerelmet. Ígért fűt, fát. Cicázott és csókokkal ámított. Most itt ülök az éjszakában és legszívesebben kivágnám a szívemet. A vágyaimat egymás után fojtom egy csordultig telt kád vízbe. Sosem hittem volna, hogy ilyen sokan vannak.
Az olaszt hallgatom. Az olaszt, aki egy zongorát kért az Eurovízión. Egy zongorát, amin eljátszotta szíve minden boldogságát.
Előtte meg az izlandiak remek nótáját dúdoltam, most már szigorúan izlandiul.
De szorítottam az utcán talált Rossinelli kisasszonynak is. Le is töltöttem a nótáját, végül is mi bajom lehet.
Ilyen rossz ízlésem van. Na nincs miről beszélni, nekem hangszer kell, meg legalább valami cseppnyi mondanivaló. Öregszem. Négy sort sem írtam, az olasz meg már kétszer lenyomta azt az őrült szerelemről szóló kis bár-himnuszt. Játszd újra Raphael! Játszd, ettől leszek ma átkozottul európai, ahogy ez a jazz-es szösszenet, ez az édes anakronizmus elrepít Düsseldorfba. Oh, Du Meine Güte és ez is OMG, csak éppen valóban germán. Amikor először meghallottam a "Farkas" Kati dalát, akkor azt mondtam; na ne, ez nem lesz jó, ez olyan 12 egy tucat. Aztán, talán mert a csapból is ez folyt, valahogy én is elhittem jó kis sláger ez. Néztem a klipet, a pille palackba énekelt reményeket. Az új Alfát az alagútban, az öncélúan odavágott Parlamentet és azt gondoltam, igen minden szerelem elmúlik bennem, ha a magyar politikai életre gondolok. Marad az acélszürke, lassan hömpölygő Duna, ami Strauss óta egyszerűen kifakult. A Sógorok két ponttal szúrják ki a szemünket, pedig Hayden-nek magyar volt a munkaadója, Mozart szerette a tüzes, darált kutyafasza-paprikás leheletű magyarokat, Beethoven meg itt volt szerelmes. A lengyelek sem kurjantják már; dwa bratanki! Az észtek talán nem is tudják, hogy nyelvészetileg vagyok értük odáig. Na de Tallint a dánok alapították...
Csak a Finnek, pedig nem is hittem. 12 pont Helsinikből. Hello! Budapest calling! Köszi, vazze! Istenem, hogy szerettem a 3210-es Nokia telefonom! Két év hűséget vállaltam érte... Csak a finnek, akik kacsintanának, de nincs aki a vissza. Több ez mint kínos. Herderi jóslat; a magyar nép az Eurovízión süllyed majd el a germán és szláv népek egymás fenekének nyaldosása közben.
És akkor befut az azeri gyors; ez a szintúgy "eurotrash" kihipózott, optikai fehérítőt tartalmazó Kaszpi áfium. Pedig örülni kellene! Állítólag ők a Parthusok valódi, bizonyított leszármazottai. Ugyan manapság napjában már ötször Mekka felé, de a 8. századig még őskeresztények, meg harcosok, meg parthusok...
Örülni kellene, hogy vezeték nélkül is ömlik a Déli Áramlat. Hogy a white party ezen a forró májusi éccaka így lesz álomból valóság.
Nincs igazság! Olvasom. Tageszeitung bullshit, még Orbán Viktort is belekeveri. A FAZ körbenyalja a showt, önelégít. Közben pedig már fél szemmel azon hüppögök, hogy Strauss-Khan (DSK) meg pucéron nekiesett a szobalánynak. Megértem én, biztos félta repüléstől, azért mégiscsak hosszú az út az Óperencia (Esperanza?) felett. Sarközy már a tenyerét dörzsöli; így jár az, aki eggyel több Viagrát nyel, dupla whiskyvel...
De a világba ordítanám vagy három nyelven; ne bántsda magyart! Sőt, szeresd a magyart! Vajon mit szólt volna ez a buta Európa-vízió, ha Quimby Kiss Tibi odaáll és lenyomja a Most múlik pontosan-t? Vagy Lovasi Bandi az Egy az egyben-t? Azt már el sem tudnám képzelni, hogy Ákos a Világ legvégén-nel induljon, vagy"szerelmem" Tompos Kátya a Magányos csónakkal... Nem, nem megy, nincs nekem olyan képzelőerőm. 1994-ben még középiskolásként ámuldoztam Bayer Friderikán. Senki nem várta, senki nem hitte; negyedik lett. Egy ideig, ha jól emlékszem még vezetett is. Az egyébként egymásnak csontig udvaroló skandinávok imádták...
Most ülök itt a májusi, aranyat érő esőben. Nem volt ötös a lottón nem nyertem meg. Holnap, ma dolgozni kell menni. Holnap, ma meg kell bocsátani a (pán)szlovák mobilszolgáltatónak. Holnap, ma majd azokkal a tirpákokkal dolgozom, akik éppen a Felvidékről. Fityisz. Holnap, ma meg kell bocsátani ennek az egész gatyi Eurovíziónak. Hadd jöjjön az azeri gáz, hadd jöjjön az olaj. Hadd szóljon azeri zene. Csak ne kelljen Scaring...
Folyik a hideg víz az ablakon. 13 fok lesz "árnyékban". Meglátszik majd a leheletem. Álmomban majd együtt énekelek Wolf Katival. Álmomban majd minden könnyebb lesz. Napfényes május, csivitelő fecskerajok, orgonaillatú, édes a tavasz és nagybetűvel írom szerelmem MÁJUS MINDEN NAPODAT...
ui: Szőkék, ne szomorkodjatok! Elmondok Nektek egy verset Williams Mestertől...
Ne sírjatok, Kisasszonyok, ne sírjatok!A férfi mind kalandor,Fél lába itt, fél lába ott,Csak gondtalan csatangol.Ne sírj, leány, a férfiért,légy hetyke, fürge, pörge,Csak vállat vonj, ha bánat ért -Hej, táncra, körbe - körbe! Ne nyújtsd a jajt, ne nyögd a bajt,Ha kínja olykor elfog!Míg nyár virít, míg lomb kihajt,A férfi úgyse lesz jobb.Ne sírj leány a férfiért,Légy hetyke, fürge, pörge,Csak vállat vonj, ha bánat ért -Hej, táncra, körbe - körbe!
"Mint a megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincsen birodalma az ő lelkén..." (Példabeszédek 25/28)
Igen, jól hallod az én fülem zúg. Én vagyok a hang színe és fonákja. Értem jönnek a zsákvarró tűk, hogy örökre bevarrjanak valami durva szövetbe. Egyszer megírom, hogyan szoktam kinevetni magam, meg azt is, milyen megveszekedetten tudok sírni. Egyszer mondom, megírom. Pucéran ülök majd a gép elé, hogy biztosan ne legyen takargatnivalóm.
A világ nevet. Kinevet. Így hogy lehet magamba szállni? Hogyan lehet megkomolyodni. Amikor ég és föld, isten és ember is csak nevet? Zavar a sok mosoly, a finom ajkak mögött csilingelő, porcelán fogak. Elég.
Van, aki valóban mellém ülne? Vagy nekem kell mellé? Ha két autó, az egyik A-ból, 75 km per óra,a másik pedig B-ből 60 kilométer per óra, akkor melyikben ül majd a megváltó egy fél óra múlva?
Elég. Egyenletek, félelmek, tévelygek. Elég. Berakom a gépbe a világot. Megkoszosodott. Főzőprogram, előmosással. Több víz, több fehérítő. Mocskom, mocskom, ki a legutálatosabb a világon?
Ezen a nyáron minden lakodalomba bekéredzkedek. Szétnézek. Tudom majd mi a különbség násznépek és vészfékek között. Mondom ezen a nyáron, minden lakodalomban ott leszek. Álmomban fűben fekszem. Mellettem egy lány. Az arca ez apró darabban, kirakós... Elég! Tudni akarom végre, mikor kezdődik a világ vége?
Egyszer Isu, szobatársam a fősulin, azt találta mondani, hogy amikor eleget ittam, akkor írjak verset. Amikor a szesz pucérra vetkőzteti a lelkem, akkor fogjam meg a tollat. Fél kettő. Limonádét szürcsölök. Az alkohol hegyekben a nappaliban. Mégis csak egy pohár vörösbor csúszott le. Az Erdős Józsitól röptében megszerzett felső légúti kórságot is fekete teával gyógyítottam… Pedig elkelne valami eget rengető május elseje. Mint szűz nyüvő bátor gyermekkoromban, amikor Sz. Noémit még azzal szédítettem, ha felül a Göncölszekérre, körbejárom vele a világot. Lehazudtam a bugyiját, hófehér jaguár…
Nem szerettem sakkozni. Apám megtanított a lépesekre, de hogy kombinációkat álmodjak meg, hogy lépésről lépésre végigszámoljam a játékot, az nem ment. Egy bábu, egy lépés. Apám előnyt adott, akkor is kikaptam. Hisztiztem sírtam. Jó pedagógus volt, tudta bele kell nyugodnom; egy játékban mindig vannak vesztesek is. Ma már lassan sakkozni is megtanulok. Gondolkodom, érdekelnek a feladványok, kombinációk, variációk egy témára. Ma már akkor sem esek kétségbe, ha a szerelmem, a királynőt elveszítem. Milyen fura, hogy Stefan Zweig annak idején nem vett rá a sakkozásra…
A szemem leragad. Nem is én írok, a szavak csak idepattannak a képernyőre. Korán szerettem volna lefeküdni, de válság van. Energiatakarékos izzók bámulnak rám, álmosan, sárgán. A notebook énekel és elviseli, hogy folyton ütöm a billentyűket. Ezt most ki kellene törölni. Még szabad asszociációnak sem jó.
Vajon Vilmos jól alszik? És Katie? Van legény, leánybúcsú? Vagy a kamara már szigorú alvást írt elő… Amikor Vilmos édesanyja meghalt, azon az éjjel egy dán diszkóban voltam. Szép, nyárvégi éjjel borult Tommerupra. Boldog voltam, csillagokat reggeliztem és szivárványt ebédeltem, vacsorára pedig szerelmet faltam. Akkor még azt is útszéli bódékban vettem. Elég volt, ha egy fehér szalvétába csomagolták, már szaladtam is vele… Aztán éjjel, amikor bekapcsoltam a tv-ét, meredt tekintettel bámultam, hogy kórházba szállították, hogy az állapota válságos, majd röviddel ezután hivatalosan jelentették be, meghalt… Lady Di halott… 1997. augusztus 31-ét írtunk… Nem is hiszem, hogy ilyen kristálytisztán emlékszem a képsorokra…
Holnap? Ma? a nagyobbik herceg megnősül. A nagyobbik, aki annyira hasonlít az édesanyjára. Én meg valami rendkívül fontos sajtótájékoztatón ülök majd és azon elmélkedem, hogy mi az értelme, a világmindenség, meg minden…
A lelkem, szívem építési terület, kérlek, óvatosan lépkedj, vigyázz a szögekre, drótokra! Kérlek vigyázz magadra!
Csöndes, apró, Esterházy epigonként azt kellene idevésnem, hogy ezt még megírom még egyszer. Megírom szebben, jobban kifejtve, úgy mintha valóban tanultam volna az elmúlt 20 évben valamit az iskolákban...
...Az isten birodalma az emberben lakik... Ezt írja Lukács. Máté pedig azt, hogy ha akkora a hitetek volna, mint a mustármag, azt mondanátok a hegynek: Menj innen amoda, és elmenne; és semmi sem volna lehetetlen néktek...
... Én pedig arról kezdtem el szöveget szövögetni, hogy bizony ebben az országban, a jelenlegi helyzetben bárki is döntene úgy, új alkotmányt készít, az teveként próbálna átkelni a tű fokán... Hiába lenne, hite, hiába lenn eküldetéstudta az pillanatok alatt elpárologna a túlfűtött ellenzék vértjein...
Nem is kell költőinek lenni. Nem kell, mert a realista azonnal látja, bárki is jutott volna kétharmados többséghez ebben az országban, az úgy is keresztülvinné az akaratát, ha kell tűzzel-vassal is. A hatalmon lévő számára természetes, hogy a népre hivatkozva, bármit megtehet. Nincs szüksége önkontrollra, mert éppen a gyeplőtől szabadították meg a választópolgárok. Az ellenzék, az adott hatalomnak nem több, mint a demokráciából adódó, szükséges rossz. Potyautas, amely a kibicek könnyű pozíciójából úgy is azt mond, amit akar. A demokrácia itt veszíti el a lényegét; demokrácia így lesz egyszerű és buta homokozó... Mert ideális esetben az ellenzék konstruktív, alternatívát gyárt, leleplez, súg asajtónak, de ha az ország érdeke úgy kívánja, hajlandó a kompromisszumra... Álom...
Mondom ezt arészt megírom még egyszer majd jobban is. A céges gépem gyomra, máris őriz egy másik verziót, ahol részletesebb, okosabb és körültekintőbb vagyok. De most ismét megpróbálom leírni, hogy ebben a gazdasági helyzetben, a világban és az ország határain belül jelentkező morális válságban, egyfajta világvége hangulatban, az emberek könnyebben hisznek kuruzslóknak, varázslóknak, minthogy felismernék, nincsenek csodafegyverek és csodapártok. Az istennek országa, az emberben lakozik. Ha pedig ott az országa, ott a királya is. A megváltást magunknak kell intéznünk, ezt már Moorcook is megírta a Harcikutyában.
Ott jártam, bárki is döntene úgy jelenleg, hogy új alkotmányt készít az konszenzusra nem számíthat. A választópolgárok többsége ugyanis azzal van elfoglalva, hogy talpon, életben maradjon, megőrizze a munkahelyét, vagy találjon egy jól fizetőt. A többség a hiteleivel bajlódik, amelyekről most már azt mondják, hiba volt felvenni. A fél világ mégis hitelekből él és építkezik. Nekünk hiba volt felvenni... A többség legföljebb fél szemmel követi az eseményeket, mert a másik szemét, árfolyamokon, létszámleépítéseken, fizetéscsökkentéseken, adókon és néhaa minden szakmaiságot nélkülöző személyi döntéseken tartja...
Édesapámnak sokszor a szemére vetettem, hogy a születő III. Köztársaság hajnalán kiadták akezükből a köztársasági elnök népszavazás útján való megválasztását. Magam értelmiséginek vallva ezt káprázatos hibának tartom. Tudom drágább, tudom néha talán az érdektelenség veszélyezteti, de véleményem szerint, amiről nem a nép maga dönt, az mindig csak pártérdekek rabja, hatalom esztelen szolgálója. Erre tanított meg ez a 20 év, hogy amit mint "nép" kiengedek a kezemből, az a politika varázsdobozából rémálomként fog visszatérni...
Az én ideális világomban az alkotmány közös ügy. Az én álomvilágomban az alkotmány szövegét a megbízott, a legjobb jogászok dolgozzák ki, filozófusok értékelik, szociológusok cincálják szét, majd 3 féle verzióban a politikusok elé tárják. A legfontosabb kérdésekről aztán megkérdezik az istenadta népet, akik szavaznak. Törvénybe iktatják, nagy csinnadratta közepette. Közösen mosolyogva; a Nemzet és Népszabadság címlapján, kezet ráz Orbán-Gyurcsány (Mesterházy?,Bajnai?Schiffer?).
Az én alkotmányom kategorikus imperatívusz, amelyre hivatkoznak, amely minta. Szerencsétlenebb történelmi fejlődésű, kamasz köztársaságok bibliája és a nyugati társadalmak irigyelt alaptörvénye. Az én alkotmányom nem hátra, hanem előre mutat... Ebből írják a szakdolgozatukat, doktorijukat a Harvard diákjai. Hihető? Álom? Valaki azt mondta, merjünk nagyot álmodni.
Ám nem hiszem azt sem, hogy ez az alaptörvény lenne a világ utolsója. Nem hiszem, hogy ez lenne az állatorvosi ló, csak azért mert az ellenérdekelt félnek nem tetszik. Nem értem mire fel ez a nagy nyomás itthon és külhonban? Nem értem, hogy azok, akik eddig atérképre sem raktak fel bennünket, azoknak miért lett egyszeriben ennyire fontos Magyarország??? Kinek az érdeke, hogy a hazai, baloldali és az innen nézve mindig liberális nyugati sajtó darabokra szedje a kormányt és intézkedéseit?
Kinek az érdeke, hogy rosszabb bizonyítványt állítsanak ki rólunk, mint amire valójában képesek vagyunk???
Michael Roth SDP-és képviselő azt írja ez az alkotmány nem védi a szexuális kisebbségek jogait. Mások nem részleteznek semmit, csak mint eleve rosszként írnak róla. Az egyik filozófus Miklósi úgy nyilatkozik, az a baj ezzel az alkotmánnyal, hogy ezek után a nem jobboldali kormányok azon fognak mesterkedni, hogy gyengítsék az alapokmányt, mert nem közös munka gyümölcse, ez csupán a Fideszé...
Olyan ez, mintha azt mondaná, ezek után valószínűleg minden férfi erőszak útján fogja magáévá tenni a nőket, mert végül is az erőszakos közösüléshez minden eszköz meg van náluk.Vicc. Ha én kerülnék hatalomra és egy törvényről azt gondolnám rossz, akkor sem azt keresném, hol rúghatok bele, nem azon mesterkednék, hogyan lehet áthágni, hanem kínosan ügyelnék arra, hogy úgy értelmezzem, úgy járjak el, mintha legalább feltételezném a jó szándékot....
Ezért nem tetszik, ahogy az ellenzik sajtó leszedi a keresztvizet az új alaptörvényről. Sajnálom én nem tudom a hatalom szemszögéből nézni a magyar alkotmányt, csak magyarként, tősgyökeres nép-nemzetiként tudom felfogni...
Ha már Esterházyval kezdtem, a Der Standardnak adott interjújában azt mondta, ezzel az alkotmánnyal az a baj, hogy nem újszerű, olyan minta ha 18-19. század Magyarországán íródott volna. Poros, avítt és a 21. szászadban már-már értelmezhetetlen. Abban igazat kell adnom az írónak, hogy a "nagy gondolkodók" múltimádása kimerül valamiféle kutyabőr lebegtetésben. Mintha a szerkesztők egyszerűen nem ismernék a történelmet. Hazafit nem az alkotmányon keresztül lehet nevelni, az alapjogok cirádás megfogalmazásától nem lesznek magyarabbak a gyerekek, nem fogják jobban érteni a történelmet. Ettől nem ébred nemzeti öntudat, nem lesz több gyerek és nem fogjuk jobban, esetleg ne adj isten rosszabbul érezni magunkat. És ehhez semmi köze a húsvéthoz és egyéb ünnepekhez.
Virágvasárnap után afféle törvényen kívüli Kohlhaas Mihályként a lovaimat követelem vissza. A lovaimmal pedig az igazságom. Mert úgy érzem, valaki elvette tőlünk a szabadságot, vagy ha úgy tetszik a népakaratot jelképező lovakat. És most akkor tessék mondani, mi lesz egy lovas nemzettel ló nélkül... A szétszaladt állatokat csak közös erővel és akarattal lehet összeterelni...
Hetek telnek el anélkül, hogy lenne hangom. Megtartom a véleményem. Látok, de nem beszélek, nem írok, hagyom, hogy átzúgjon rajtam a világ, akár a napszél. Csak a belső tekintetem fordítom a szemtelen neutrínók után és valahol nagyon mélyen ujjongok, élek. Ma már ennyi is elég.
Kinek mondjam el a vétkeimet? Ki kíváncsi rá? És kinek mondjam el mások vétkeit? Van hozzá egyáltalán jogom? A sajtószabadság egyenlő az ördöggel való flörtöléssel. Cui prodest. És a tetovált lány, wikileaks, bennem ezer arca az igazságnak.
Eszembe jut Karádi Tanár Úr, aki hetekig csak azt tanította velünk esztétika előadásokon, hogy ki mit mondott a szépségről az emberiség írott történelme során. Kantről már máskor is megemlékeztem, hát leírom: szép az, ami érdek nélkül tetszik.
Végiggondolom, akkor eddigi életemben csak Milánóban egy Boticelli képről mondhatnám el, hogy valóban szép. Álltam előtte és minden porcikám örült, hogy embernek, értő embernek születtem. Ugyanez az érzés jár át, amikor Luis Enrique Bacalov, Bach, Mozart vagy éppen Morricone zeneéjét hallgatom. És sakkor egy szót sem ejtettem a romantikusokról…
Idealista vagyok, ezt gondolom a sajtószabadságról is. Az valahogy nem kér, csak ad. A sajtó, mint egy lázmerő folyton és gondolkodás nélkül méri a világ lázát, bemászik a bőrünk alá és felfedi rejtett titkaink, kihallgatja a gondolataink és végérvényesen rendet vág a világban. Amikor újságíró lettem, azt mondtam, a zsurnaliszta egyszerűen nem ismeri el a hatalmat. James Jones azt írja, olyan vágyakért, melyeket az isten ültetett el bennünk, nem lehet megbüntetni az egyént. El tudtok képzelni olyan istent, amely házasság előtti szeretkezésért bünteti meg teremtményeit, el tudtok olyan istent képzelni, amely mások, akár az ősök bűneit is gyermekeken veri le? Hát akkor nem kérte volna Jézus, hogy engedjék hozzá a gyermeket!
Amikor a gimibe jártam és végigtanulmányoztuk az emberiség művelődéstörténetét, végigjártam a lépcsőfokokat. Micsoda barokkos verseket gyártottam, hogy negyedikben poszt apokaliptikus, posztimpresszionista performance legény váljon belőlem. Azt hiszem, az isten is alkalmazkodik a világhoz, mást várt el Mózeséktől és mást vár el egy nyíregyházi újságírótól. Azt hiszem időről időre a mennyországban is alkotmányozási kényszer lép fel, csak már nincsenek próféták, akik felmennének a Sion hegy tetejére és lehoznák a kőtáblákat. Pedig azt hiszem, ma már elég lenne egy akárhány gigás pen drive is, hogy elhozzák az új alapszabályokat.
Meg kellene tanulni ismét kommunikálni az istennel. Meg kellene próbálni felvenni vele kapcsolatot, hogy mondjon véleményt alkotmányról, médiatörvényről, cigányozásról, zsidózásról. Demagógiáról, populizmusról, ósdiról és ócskáról. Maradiról és nép, nemzetizésről. Mondjon véleményt világgazdasági válságról, szélsőségekről, az emberi szellem hanyatlásáról.
És mondjon véleményt operációs rendszerekről, webkettőről és ha lehet, mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze, rólam is… Mondja azt, drága barátom katolikusnak születtél, református templomba mégis többet jártál (nagyapám végett), és ismerve, látva azt hogy a transzcendenciának hány és hányféle verziója létezik a világban, képes voltál elvonatkoztatni és hozzájárulni ahhoz, hogy a világ ne rákként hátrafelé közlekedjen, hanem előre. Istenem Goethe azt írja a Faustban: teret nyitnék millióknak, éljen nem bizton bár, de gáttalan serényen!
De szeretnék ma beszélni Orbán Viktorral. De szeretnék egy pohár furmint mellett beszélgetni vele, aztán mondjuk Merkellel, Obamával. Tudtátok, hogy a parlament büféjében sokféle alkoholos itókát lehet kapni, de Furmintot nem? Sőt semmilyen Tokaji sincs. Az alkotmányban ott van, az elég lenne?
Nem barátaim, nem elég. Viszek egy üveg Tokajit, meg egy lapátot lövészárkokat temetni. Meg viszem Pócsfalvi tanár úr hatalmas fakanalát, amivel a napköziben osztogatta a tenyereseket és amikor azt látom, valaki nem jó szándékkel nyúl a közösbe, netalán beleköp a levesbe egyszerűen, csúnyán elverem. Nincs mese, rend kell, de játszani is engedd, szép, okos fiad…
Szép, tavaszi, napsütéses délutánokon, amikor a komondor békésen, kiöltött nyelvvel hempereg, amikor megjöttek az első fecskék, csöndben kérek és még most szólok, irányt tévesztettünk és nemcsak itthon. Új váteszek, lassan ébredjetek!
Minden nap megnéztelek, de senki nem írt a lapjaidra. A csönd persze mindig a szerzőnek mond a legtöbbet. Nekem a Momo féle hallgatás a legbecsülendőbb. A termékeny hallgatás. Amikor úgy hallgatsz, hogy azzal másokat inspirálsz.
Néha azért megy el a kedvem az írástól, mert nem tudom részletesen kifejteni, amit érzek. Persze foghatnám az igényességre, de nem áltatom magam, néha nem több ez terjengős ömlengésnél.
Hogy mi foglalkoztatott ebben a csöndben? Részben sokat olvastam a radioaktivitásról, Csernobilról és Fukushimáról. Arra gondoltam, hogy 25 éve, 1986 tavaszán jött meg a narancssárga Kispolskink, akkor fedeztük fel a dombrádi Tisza- partot. Április 10-én még Krakkóba gurultunk, de az is meglehet, hogy ez egy ével később történt. Összefolynak évek, napok, utazások. Nem emlékszem, mit ettem, mit ittam akkor, volt-e kertből szedett ecetes, cukros lében úszó salátalevél az asztalon, de arra biztosan emlékszem, hogy nem osztogattak jód tablettát az iskolában. Egy Sas Jóska kazettára emlékszem csupán, amiben azt énekelte; Atomfelhő fenn az égen, hazám felé szálldogál, a spenótom, a salátám a fürdőkádban ázdogál, daru madár ha lehet küld el azt a felleget...
Most a japán eset kapcsán is nyugtatják a lelkünk, hogy alig kaptunk belőle, hogy kikerült bennünket, hogy nem történt semmi és az is csökken, de valahogy megtanultunk senkinek sem hinni, megtanultunk kételkedni és rettegni az onkológiától. Amikor a fukushimai híradásokat olvasom hirtelen rádöbbenek, milyen apró ez a világ, hogy légvonalban alig 7000 kilométerre vagyok az eseményektől. Az érzékeny műszerek pedig máris megmondják, a radioaktív rettegés ott van a levegőben. Valami bűzlik, most éppen Japánban. Amikor a tavaszi napba nézek, akkor erős görcsöt érzek a torkomban, mert tudom, most is elátkozott, de hősnek kiáltott biorobotok dolgoznak azért, hogy a többiek biztonságban hajtsák le a fejüket. Megsavasodott a nyál a számban, amikor végignéztem min mentek keresztül azok a megvezetetett emberek, akikkel ellapátolták Csernobil apokaliptikus, miazmás romjait. Azt hazudták nekik, ne féljenek ha sok vodkát isznak, semmi bajuk sem lehet.
Olvass ember! Olvasd el a STALKER-t, nézd meg Tarkovszkij filmjét, menj fel a you tube-ra és rettegj. Soha nem tudtam, hogy a neurózis világít a sötétben… Nem így szeretnék csillag lenni, istenem…
Más. Egy bál után (Tolsztoj után szabadon), amelyen orvosokat, politikával flörtölő magas tisztséget viselő orvosokat láttam, arra gondoltam, minden hierarchiát lebontanék az orvosok között. Tisztséget csak jelképes összegért adományoznék és nem hagynám, hogy míg egyesek vérüket, verítéküket adják egy ügyeleten, addig másoknak elég legyen Boss öltönyre cserélni a fehér köpenyt, mosolyogni, dörgölőzni és reprezentálni. Nem leszek népszerű, ha ezt olvassák, de az nem működik, hogy tízszeres vagy még annál is nagyobb különbség legyen egy kórházigazgató és egy kezdő orvos fizetése között. Az nem szül jó vért, ha azok, akik a politikával flörtölnek, akik magánrendeléseken földig hajolnak, „műszakban” meg fölényeskednek, vagy éppen megbolondult exhibicionistáknak gyártanak műciciket, azok királyi módon élnek, míg a többség, aki komolyan vette a Hippokratészi esküjét, az megsavanyodik. Az nem lehet, hogy a legjobbakat a saját tehetetlenségünkben nyugatra engedjük, mi pedig keletről importálunk a kicsivel jobbal is megelégedő opportunistákat. Akinek nem inge, az most ne vegye magára. Nem tudok sztereotípiák nélkül írni. Nem megy. Nem leszek elég alapos. Persze piaci alapon szabad műciciket gyártani, nem ördögtől való az. Piaci alapon lehet szabdalni és lehúzni a pacienseket, ha hagyják, de ettól még lehet a köz szolgálatéban is lelkiismeretes az ember.
És akkor le kellene írni dr. Szabó Norbert és dr. Kopcsa István sebészek nevét, akik nagyot kockáztatva, de megmentették nagymamám életét. Vagy a néhai dr. Szócska Jánosét, és dr. Füle Erzsébetét, akik kiváló dobhártyát gyártottak egy zöldfülű fiatalembernek. Le kell írni, mert hiába dobálnék én itt kígyót-, békát az orvosokra, akkor is tudom, többségük nagybetűvel írható ember, akik nem felejtették el, ez a szakma nem a pénzről, bizniszről hanem a betegekről szól…
Hogy aztán ez a két téma annyira foglalkoztatna, hogy valami televíziós műsorban is feltűnik majd? Hm. Nem tudom, alszom rá még egyet…
Megfogadtam Dédének nem írok. Megígértem a Szalontaynak, megváltozom. Megesküdtem apámnak, egyszer hagyom, hogy benőjön a fejem lágya. Most pedig itt állok ebben a kevlár-neopren maskarában és rám szegeződnek akamerák. Nekem kell megmentenem ezt a szerencsétlen világot. Nekem???
Soha ilyen közel nem voltam még az öngyilkossághoz. Bekaptam a légpuska műszerolajtól keserű csövét. Lepróbáltam, a lábujjammal csont nélkül meg tudom húzni a ravaszt. Olyan idétlen nagylábujjam van. 40-es a mértem. Nevetséges. Egy férfinak nem lehet 40-es lába... De most mégis őszintén örültem, hogy a sátorvas és a ravasz közé könnyedén befér a buta nagylábujjam... A műszerolajkeserűből átcsapott édesbe, ahogy megmozgattam a lábujjam fejét és a ravasz apró holtjátékát próbálgattam..
Líbia csak ürügy. Japánban meg az UFO-k garázdálkodnak. A maják megmondták. Itt a világvége. Anyám megnyugodhat mégsem kell az összes pénzt visszafizetni a banknak. Apámnak pedig felsőbbrendű mosollyal vághatom a képébe, látod ezért nem kellett megnősülni, ezért nem kellett vállalkozásba kezdeni, ezért nem kell az unoka... Tudtátok, hogy a líbiai olaj kiváló minőségű? Hogy az olaszok tőlük veszik a szükséges nyersolaj egy negyedét? Alacsony kéntartalom, kiváló alapanyag az ólommentes 95-öshöz... Kína, meg a nagy Amerika meg szarik a kvótákra, ólomra, a környezetvédelemre és az esőerdők irtására. Mondom holnap úgy is itt a világvége, maják meg fekete lyukak nélkül is.
M-ke nem egy csili-vili álomautó. Mégis megbámulják a férfiak. A lány olyan, mintha egy Lolitát meg egy professzionális escort-kéjnőt mixelve koktélként szolgálnánk fel neked. M-ke bármikor falhoz állít a kérdéseivel. Szilikon melleket szeretne. Hozzá is költözik ahhoz, aki megveszi neki. Vagy örökké a szex-rabszolgája lesz. Némán szívja két szívószálon keresztüla Sex on the Beach-et. Három könyvet már olvasott, ezt írja az amerikai típusú, a feszülős miniszoknyájához hasonlóan kurta életrajzában. Mindhárom jól kereső éjjeli pillangókról szól. Piros rózsa tündöklik orcáján/Szép kaláris tetszik az ajakán/Kit sok vitéz kíván/Szép voltát csudálván/De csak héában szeretik sokan...
Az országot három belső körös politikus osztotta fel. Afféle kiskirályokként a párt legerősebb emberei. Ettől függetlenül senki ne higgye, hogy nem érzik magukat jó hazafinak. Senki ne gondolja, hogy ne vésték volna az eszükbe, a Haza mindenek előtt. De valahogy mégis csak egy disznóól maradt ez a Kárpótlás- medence. Nézem őket a tévében. Nézem az új frizurákat, az éppen csak betört, méregdrága öltönyöket. Szépen vasalt ingek, tört aranyból újraöntött mandzsettagombok. Csak az embereket hiányolom. Valakit, akinek lenne elég bátorsága, lenne mersze szembenézni önmagával. Találkozás egy fiatalemberrel. Karinthy! - Emlékezz rá, hogy egyszer még, utoljára, találkoztál velem... És ha van még benned valami belőlem, mártsd be tolladat a lenyugvó nap tüzébe, s írd meg nekik... írd meg ezt a találkozást... és írd meg nekik, hogy hagytalak el, és hogy tűntem el, beleolvadva az alkonyodó égbe, ifjan, szépen és végtelenül szabadon, hogy ne lássalak többé...
Egyszer felhívom Peter Jackson-t és megmutatom neki a tarcali bányatavat. Megmutatom neki, hogy meleg április végi estéken a hobbitok megfürödnek ebben a zöldesen himbálózó vízben. Viszek majd szendvicset. Füstölt kenőmájas, vizes kiflivel, Túró Rudival. Előveszek egy kis almapálinkát öblítésnek. Kísérőnek szőke vagy barna kóla esetleg "szup". Amikor Jackson már csak vigyorog, akkor gyöngéden hátba vágom. Ne ezt mondtam bazd' meg! Itt forgassál!
Paradicsomdaráló! Ezt szajkózta a fejkendős, otthonkás, 60 körüli néni egy ukrán eladónak a nyíregyházi KGST piacon. Az ukrán egy plédet terített a kocsija motorháztetejére és használt alkatrészeket rakosgatott egymás mellé. Időnként ránézett az egyre nagyobb vehemenciával üvöltöző nőre. Paradicsomdaráló!!! - és közben jobbkezén három ujját egymáshoz szorítva, könyökből rázta hozzá az alkarját.
Nye panyemájú! - ismételgette egyre kétségbeesetten a magas, kötött pulóveres, barna férfi. Most úgy tűnt egyszerre legalább 20 centimétert zsugorodott a testmagassága az értetlenség súlya alatt.
Az asszony, ekkor úgy döntött, szótagolva is elmondja, ha így nem érti a buta hohol: Pa-ra-di-csom-da-rá-ló! Ezt hajtogatta, minden szótagot kíméletlenül megnyomva. Az "r"-ek úgy peregtek a nyelve hegyén, mint egy repülő rotorja.
Az ukrán összeszorította, beszívta az ajkait és kikerekedett szemmel rázta a fejét. A nő ekkor egy hirtelen ötlettől vezérelve elmutogatta, hogy papírt és tollat kér. Az ukrán az 1200-es Zsiguliból egy vonalas füzetet meg egy kicsit folyós tollat kapart elő. A nő kikapta a kezéből és nyomtatott betűkkel odavéste: PARADICSOMDARÁLÓ.
Az ukrán orrá alá tolta, aki még inkább kétségbe esett. Egyik kezét a szívére tette és aprókat hátrálva, egyre hevesebben rázta a fejét, azt remélve, hogy a nő felhagy az ostrommal.
A nő ekkor így szólt: hogy nem érted, de még olvasni sem tudsz! Azzal sarkon fordult és továbbállt.
Nagyapám kertjében a szilvafák voltak tiltottak. Egyszerűen tilos volt róluk enni. Papó, a gyümölcs érésétől kezdve, minden nap akkurátusan felszedegette a lepotyogó szemeket, a surcába rakosgatta majd érdes ujjaival egyenként megszabadítva a portól az isteni mannát belerakosgatta a szilvákat a cefrés hordóba. Egyszer a csemegeszőlő érésének kezdetén látogatóba jött hozzánk. Édesanyámmal szétnéztek a kertben, majd jóanyám az egyik szőlőtőkénél egy jóképű fürtöt kezdett el leszakítani. Nagyapám a barbár tettől megrettenve csak ennyit kurjantott: Há' mé' kell azt leszedni, jobb lenne az a borba.
- Ugyan apu, hát a csemegeszőlő nem jó a borba! - felelte nevetve anyám.
- Honnan tudjátok, ha mindig megeszitek? - húzta össze a szemöldökét nagyapám...
Eljön a világvége? Holnap, vagy holnapután? Vagy még fizessem be a következő törlesztőrészletet?
Miközben ismét darabokra hullik köröttünk a világ, földrengések, cunamik és atomkatasztrófák teszik próbára az emberiséget, visszaemlékezem a boldog, önfeledt 80-as évekre. Amikora rádió csak napokkal később jelentette be, valami történt Csernobilban. Majd sietve hozzátették mégsem történt semmi és az is csökken... Maga Gorbacsov is egyetlen éjszaka egy szerdáról szombatra virradóra (-))tudta meg baj van Ukrajnában, Fekete üröm (beszédes név) településen.
Most bátran elmondhatom, azóta, 25 éve, sugárzó boldogsággal ücsörgök a világban és csak reménykedni tudok abban, nem volt az annyira durva.
Vigyázó szemeim Japánra vetem, és mélységes együttérzéssel tekintek a szigetország lakóira. Reménykedem, elhiszem, hogy a japán atomfelhő nem ukrán, inkább hegyi levegő mint rákot okozó miazma. Hiszem, hogy van isten és látja, tudja, hogy baj van és mivel egyre nagyobb a szükség, Ő már tudja, rögvest itt a megváltás is.
Félek és a félelmem nem alaptalan. Felelősségem tudatában félek, mert nem tettem meg mindent azért, hogy enyhítsem a világ fájdalmát. Nem hvítam fel egyenként az emberek figyelmét, az ördög nem alszik. Nem voltam elég alapos, megalkuvóként éltem. Fontosabbnak tartottam az egyéni kényelmem, minthogy felfogjam, nem értem jött létre a világ, én csak postás, láncszem vagyok a folyamatokban... És hiába az önvád. Hiába a hirtelen jött, semmirekellő bátorság bevallani, mert elfogadtam, beletörődtem, belefásultam, kevés vagyok a világhoz. Pedig itt dübörög bennem, az emberi lét célja önfeláldozás, a hőssé válás, a megváltás gyorsított eljárásban való megszerzése. A halál csak akkor elegáns, ha közben tudod egyáltalán nem hiábavaló, nem banális és kényszerű, ha érzed még ez is csak egy lépcső az örökkévalóság felé.
Bűntudatom van, mert érzem mártírok és vértanúk vére csörgedezik bennem. Közben nézem a tévét és tudom az itthon, sértődésből meghirdetett poltikai harc gyerekes, a baloldalról elpufogtatott látványkitüntetés pedig felér egy hazaárulással.
De mit számít mindez, ha közben kitavaszodik, az idő kegyes! Bennem csak egy tévé villódzik, a lelkem egy képernyő, a szívem pedig egy hírolvasóé... Nincs nagyobb és elviselhetetlenebb büntetés a nyomasztó empátiánál, nincs kátrányszagúbb, mérgezőbb az együttérzésnél. Miközben ezer és ezer japán nyomorát igyekszem magamra rakni, akkor látom csak, milyen törpe vagyok. Líbiai felkelő vér folyik a szívemből, radioktív nyál csorog a számból, törzsi háborúk, éhínségek pusztítják a tudatom és nézem az egyre vastagabb, jóléti zsírpárnáim. KO... A következő negyven év kevés lesz a penitenciaként kiszabott imádság felmondásához...
intermezzo:
Közben nevettem is. Közben bor folyt és megjavítottam szóban a világot. Közben. Egy ember felismerve hibáit elindul a semmi felé. Mosolyog,nevet. Valaki megfoghatná a kezét.