- Megtennéd, hogy egy picit közelebb jössz hozzám? Csak egy kicsit. Ne ijedj meg, nem akarom megfogni a kezed, csak ha előrébb jössz, akkor a szemem sarkából egészen jól látom, melyik lábad emeled. Azt hiszem a legfontosabb dolog az ütem az életben, hogy megtaláld a saját ütemed. Aztán később, hogy összehangold valakivel a lépéseid...
Egyszer azt vettem észre, amikor már túl voltunk néhány randevún, hogy akarva- akaratlanul is egyszerre lépünk. Mint két kiscserkész. Talán még a szívünk is egyszerre dobbant és ami a legfontosabb, mindig boldogságillat lengte körül. Ez nem olyan, mint  a frissen mosott ruha illata és nincs egyetlen olyan parfüm sem a világon, ami a közelében járna. A boldogságillatú emberek körül sok a mosoly, a kedvesség az előzékenység. Mint a buta, de édes filmeken, minden sikerül nekik. Kinyílnak az ajtók, földig hajolnak a vigyorgó londinerek és nem várnak borravalót...
Hiába burkolózol romantikába. Hiába játszod meg, milyen fene nagy boldogság futkároz át néhány pillanatig rajtad, az egész olyan mint  a villámlás: egy pillanatra időre ugyan világos lesz, ám ez mégsem olyan, mint amikor egy szép májusi reggelen elindulsz belemosolyogni a  világba.
A hóesés olyan mint a hallgatásod. Tudom mit akar mondani, értem az üzenetét és bele is borzongok valahányszor a tarkómhoz ér...
Volt egy éjszaka Nyírbátorban. 1995-öt írtunk. A városra, mint egy török basa dölyfösen, pöffeszkedve tört rá a hideg, de felettünk nem volt hatalma. Kinevettük, fütyültünk rá. Rá sem hederítettünk a szánkból gomolygó párára, és a daraszerű hóesésre sem. Finta Ildi, Szabó Betti, Varga Zoli. Fogtuk egymás kezét, hol énekeltünk hol nevettünk abban a fogvacogtató nyírbátori éjszakában. Négyen nekiindultunk a Papok rétjének. Korcsolyázni, korcsolya nélkül. Fürödtünk a hóban és csak akkor estünk révületbe, amikor fals hangon azt kezdtem dúdolni: Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál... Négyen együtt sem voltunk túlzottan régiek... Ildi most az ország másik végében. Legutóbb azt hallottam Zalaegerszeg környékén él. Zoli, az isten tudja hol. Vagy 10 éve még láttam. Szabó Betti... Betti, pedig már odafent várja, hogy egyszer majd ott szervezzen osztálytalálkozót. Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk.

Tudod mi hiányzik az írásaidból? Tudod mi hiányzik? Az a láz, az fantasztikus láz, amivel levarázsoltad a lányok bugyiját! Emlékszel? Elég volt néhány sor! Egy jól megírt, egy jól megtanult vers. Isu, a szobatársam már vitte is a hóna alatt a plédjét és nagyokat sóhajtozva, kajánul vigyorogva mondta a lánynak: ismered azt a verset, hogy kicsi házba elviszlek...

Honnan tudod, hogy..? Te erről, honann tudsz? - Jött a megszeppent kérdés, de a válasz csak egy fennhéjázó, gumióvszer reklámból ismert füttyszó lett.  

Kicsi házba elviszlek, hallgatni a  vízcseppet, surranó csendet, szuszogó ölelésed... Ez volt a kedvenc csajozós versem. Ha tetszett egy lány, biztosan elmondtam neki.  Ám a kétágyas koliszoba csak akkor lett intim tér szívünk hölgyével, ha az egyikünk távozott. Rendszerint a tv-és szobában vártuk ki, míg a sötétítőt el nem húzta az éppen bevetésen lévő tengerészgyalogos. Onnan tökéletesen rá lehetett látni a szobánk ablakára. Ha a függöny felment, akkor már vissza lehetett vánszorogni és mosolyogni az orrunk alatt, csipkelődő megjegyzésekkel dobálni a kipirult párocskát. Volt olyan lány, aki minden szeretkezés után gondosan kisminkelte magát és olyan is, aki nem jött zavarba, egy szál bugyiban, vagy a nélkül mutogatta bájait.
Talán valaki most megvet bennünket. Azt mondja úgy éltünk - törvényen kívül-, mint az állatok. A hét csütörtöktől csütörtökig tartott. Füstölődés a Metró klubban, aztán egy lánnyal szorongva a csíkos, barna kolipléden, már a konzervdoboz szobában.
Sokat olvastam. Átkozottul sokat. Mindent: Till Eulenspiegelt és a Bárányok hallgatnak-at németül. Szerb Antaltól amit csak lehetett, magyarul. Az Utas és holdvilág szinte összes sorát aláhúztam, kívülről szerettem volna megtanulni, akárcsak Ottliktól az Iskola  a határont. Faltam Heideggert, Hajnóczyt, Russelt és Ajtmatovot. Időnként, szerelmes reggeleken Turgenyevet is. Szinte  alig telt el hét, hogy ne lapoztam volna Adyt és Pilinszkyt. Vétkeztem és imádkoztam.
Egyszer Isu, meg a nagyokos barátja Galamb azt találták ki, akkor írjak verset, ha ittam. Ha eleget ittam. Amikor az alkohol szent tüze megolvasztja a gátlások láncait. Sajnos nem voltam nagy ivó hozzá. Aztán egyszer mégis nekigyürkőztem. Ez lett belőle (részlet):

Elindultuk Betlehembe
Két zoknival gatyával zsebembe
Te csak etted a vajas kenyeret
Szétmaszatoltad, nem tettél egyebet
Két csöcs! Neked intett a Holdudvar

Felkiáltottam, Holdudvar! majd
Két csöcs között a völgyben találkozunk...

...

Térdig gázolva a folyóban,

Szemérmesen fürdött Mária

Beszélt a hallal,

Ami már rég szálka és ereklye...

Minya Károly tanár úrtól tanultam meg, hogy mit jelent  a blaszfémia... Úgy voltam a vallással mint Vörösmarty remetéje, amiből pedig Popper tanár úr készített példabeszédet.
A püspök hajója kiköt a tenger egyik elhagyott szigetén, hogy vizet vegyen fel. A püspök sétára indul a sziget belsejébe. Egyszer csak üvöltést hall:– Legyen átkozott az Isten! Legyen átkozott az Isten! Odasiet, hát egy öregember térdel, és az ég felé emelve arcát ordítja az átkot. – Hát te mit művelsz? – kérdi a püspök elszörnyedve. – Imádkozom. Egész nap csak imádkozom. – Te szerencsétlen! Nem így kell imádkozni! – Hanem hogyan? – Azt kell mondanod: Legyen áldott az Isten! Amit te mondasz, az a kárhozatba visz. Az öreg a lábához borult.– Téged az Isten küldött, hogy megvilágosítsál. Elindult a hajó, a fedélzeten a püspökkel. Egyszer csak rikoltást hall a messzeségbe tűnő sziget felől. Odanéz, hát a vén remete szalad a vízen, és kiáltozik: – Várj meg, püspök, várj meg! Elfelejtettem, hogy mit kell mondani! – Menj vissza nyugodtan – mondja megrendülten a főpap –, és mondd azt, amit eddig. Majd hozzáfűzte, bár én tudnék így imádkozni.
Senki nem tudhatja, hogy melyik út a helyes. Érted??? Soha nem tudhatod. Ezért mondtam, hogy lépj mellém kérlek, hogy a szemem sarkából is lássam, melyik lábad emeled. Könnyebb kettőnek a homályban is...

Két érzést senkinek sem kívánok. Az egyik a kínzó tehetségtelenség és tehetetlenség, a fulladozó provincialitás érzése: valami kezelhetetlen furunkulus a lélek felszínén. A másik a meg nem értettség, a fel nem fedezettség: az ego fuldoklása a szellemi magány óceánjában.
Na ez így nevetséges. Teátrális. Sületlen. Gyerekes. Vagy nagyon is kézzelfogható? Érthető? A tisztelt olvasó, most majd vagy sajnál, vagy lesajnál. Az olvasók egyik csoportja, mondjuk úgy az "edzők", most előveszik az ostorukat és hetykén azt ordítják: citius, altius, fortius!!! A másik csoport pedig összesúg a szerencsétlen háta mögött: úgy kell neked arcocska!
Édesanyám kissé szánakozóan, de valahol nagyon is együttérzően, mert ugye mégiscsak a fia lennék, azt találta mondani (barátokkal való egyeztetés után)*: azt hittük fiam, hogy ezzel a nagy eszeddel többre viszed 35 éves korodra...
Az ember sokáig hiszi az élete egy sűrű erdőbe vezeti, egy olyan esőerdőbe, ahol választ kap az összes fontos és nagy kérdésére, majd bölcsen távozik és a bölcsességét aztán képes pénzre, nem is akármilyen, hanem nagy pénzre váltani!
Iancu Laura, csángó költőnő egy televíziós beszélgetés során azt válaszolta nekem arra a kérdésemre, hogy büszkék-e a szerettei, ismerősei a falujában a költeményeire, büszkék-e, hogy a vérük végül is "hírvivő" lett, egy valódi messenger, egy szavakban forgó nagykövet...
Laura meglepett a gyors és kiábrándító válasszal; nem. Nem, mert ők akkor hiszik el, hogy a jósorsa révbe vitte, ha Mercédesszel, talpig aranyban és gyermekek hadával érkezik haza, a Kárpátokon túlra. A csomagtartó legyen megpakolva ajándékkal, az sem baj, ha picit fennhordja majd az orrát, mert ez is a teátrális siker alkatrésze...
Azt hittük fiam... Az illúziókat zsírpárnákra cseréltem. Az agárkölyökről kiderült, hogy igazából csak egy kényelemszerető, lusta és öregedő Basset Hound.
Azt hittem édesanyám, ha olyan kifinomult leszek, mint Agent Cooper, ha nem iszok büdös házipálinkát, csak öregedő konyakot, ha meg tudom különböztetni a Wellington bélszínt a Newburg módra készített homártól, ha legalább kétféleképpen tudok nyakkendőt kötni, ha már az órám nem is de a hitelem svájci, akkor már vagyok valaki... Amikor németül idézem Goethe-ét, angolul Shakespear-t, akkor egyszer csak felfigyel rám valaki ebben az elátkozott világban és azt súgja: na tudok én magának valamit, ami nem mellékesen jól hoz a konyhára és izgalmas, érdekes is egy bolygó hollandinak!
Gottfried Keller egyik szarkasztikus novellájában (Der Schmied seines Glückes) a főhős úgy keríti hatalmába a jószerencsét, hogy megváltoztatja a nevét. Ma azt mondanánk, sokat mondogatta, hitt benne, bevonzotta. Bevonzotta, mint Coleho az Alkimista negédes ízével az ezotériára is fogékony eltévelyedett olvasókat. Sajnálom, nekem még mindig Thomas Mann a legfontosabb morális és életvezetési tanácsadóm. A személyi trénerem.
A sikerről pedig csak azt tudnám mondani, hogy talán 10-12 éves koromig nem tudtam másképp elaludni, csak ha jóanyám a közelemben volt. Féltem, rettegtem, ha egyedül kellett aludnom pedig egy egészen szuper gyerekszobával ajándékoztak meg, sok játékkal, mindig kellemes ággyal, déli fekvéssel. Még óvodás lehettem, amikor édesapám még egy szuper polcot is kreált, hogy az összes játékom, kocsik, mozgathatós katonák (playmobil), elkészített LEGO csodák, vonatok és mozdonyok és miegyebek ráférjenek. Nappal imádtam itt játszani, de ahogy leszállt az éj, rettegés lett minden perc. Emlékszem már nagyobbacska lehettem, amikor éppen a habzsolt VHS-horrorfilmektől, rémregényektől féltem. UFO-tól, furcsa lényektől, szellemektől. Ha lehunyom a  szemem most is látom a cidriző kisembert, aki rémülten bújik a takaró alá és hallgatja, ahogy nagyokat koppan az apró szíve.
Életem legnagyobb dicsősége, hogy legyőztem a  félelmem. Anya, már nem félek! Tudok, bár nem szeretek most sem egyedül aludni. Nem félek földön kívüli lényektől, alienektől, nem félek halottaktól és embertől sem. Legfeljebb a végtől cidrizek. Az elmúlás végérvényes, öröké tartó mivoltától. Na üss a szádra te görög-katolikus!!! Üss a szádra és higgy! Higgy, mert nincs egyebed. Mert nincs jobb a málhazsákodban. Még a szívverésem sem hallom mostanában...
Ülök az egyre falánkabb télben. A kazán most kapcsolt be. A radiátor forró. A szavak lassan elfogynak. A panaszt kiénekli a fáradság a számból. A szív nyugszik. Attila remélem ma is írt valamit az égi parancsnoknak, Steve Jobs pedig már odafent kreált hófehér tabletet, az angyalok legnagyobb örömére. De legjobban abban reménykedem, hogy a két nagyapám nem maradt bor nélkül, ma sem...
Törötten, csorbán, illúziók nélkül indulok az álmok felé és észről, szívről, bátorságról és Ózról álmodom. Remélem hosszú álom érkezik...  

* még kínosabb... (a szerkesztő megjegyzése)

 

Breaking news! Ate actually Selena chicken goulasch???

(New York Times)

Selena Gomez mysterious lunch with an unknow journalist!

(The Sun)

Selena top secret vist in Hungary! What happened on a private flat???

(The Independent)

Selena in love with an hungarian Hobbit?

(L.A. Times)

Selena Gomez két pofára ette a tejfölös csirkepörköltet. Awesome, wonderful, breathtaking - vigyorgott a képembe. Zuhanyoztam amikor megérkezett a Belső körútra. Fagyoskodva nyomta a kapucsengőt, én pontosan abban a pillanatban töröltem le  a bokámról egy kis tusfürdő habot és annyit dünnyögtem: megyek, már megyek! A lépcsőház jéghideg volt, mivel egy szál törülközőben nyitottam ajtót.
- Oh darling! My Hun-Boy! Végre itt vagyok! - ordította angolul. La Prairie Midnight Rain parfümbe mártotta magát. Miközben a gyenge hóeséstől nedves, derékig érő irha bundácskája, ezüstróka prémgallérjába próbált belefojtani. Az orrcimpáimat egyszerre cirógatták a hosszú szórmeszálak és az illat. Csak ingattam a fejem kajánul vigyorogva: kár volt elárulni, hogy ez az egyik kedvenc női illatom. Replay farmer és egy ordenáré aranyszínű platform Gucci cipő. Luis Vuitton kézitáska, csillogó gyémántokkal meghintett Vertu mobil. A kezén megszámlálhatatlan bizsu, fehérarany és ezüst karkötő, a nyakában pedig ugyanígy csörögtek a nyakláncok főként Swarowski, a szemén pedig aranyszínű, szív formájú napszemüveg: Dolce & Gabbana.
- So, im here! Végre első kézből tudom meg, mi folyik itt jurópba, meg hángöribe! - cirógatta meg az arcom. A haja tetszett. Pontosan mint, a Love you like a love song első képkocáin. Bambán vigyorogtam, amikor végignézett rajtam.
- Darling! Már elnézést - feltolta a napszemüvegét és megvetően mért végig - de nem tudtad, hogy a szőr már Sean Connery idejében sem volt divat??? Kérlek azonnal menjünk fel az apartement-be és vegyél fel valamit! Nem bírnom nézni, hogy a barátom Mr. Darwin buta tételeit bizonygatja, mi szerint a majomtól származunk. Sőt ahogy így jobban megnézlek, te nem is egy majom unokája vagy, hanem egy vérfarkasé!
Ekkor már mindketten gurultunk a  nevetéstől.
- Hogy te mennyire hülye vagy! - válaszoltam, csibészesen vigyorogva, mire a kiscsaj a capella énekelni kezdett:

 It's been said and done
 Every beautiful thought's been already sung
 And I guess right now here's another one
 So your melody will play on and on, with best of 'em
 You are beautiful, like a dream come alive, incredible
 A centerfold miracle, lyrical
 You've saved my life again
 And I want you to know baby

     
- Elég! - rikkantottam vidáman. De most már a fokhagymaseggét erotikusan  rázva, táncolgatva vette a lépcsőfokokat. Selena szétdobálta a lomjait az előszobában és a balra a konyhába vette az irányt.
Megemelte az édesanyámtól kapott, Sparpontos, csillogó 18/10-es rozsdamentes acéledény fedőjét és beleszagolt a még forró csirkepörköltbe.
- Wow! Oh my God! Te földönkívüli mesterszakács, mit csináltál nekem? De azt is áruld el, hogy mi ez a valami ebben a  fehér szószban, aminek a csontjai ilyen bizarrul szemeznek velem?   
- Ez, kedves!?! Ez paprikás csirke! És ha még bírsz várni egy picit, akkor lesz hozzá nokedli is. Mivel ez a chicken még ma reggel Nyírbátorban kapirgált, úgy döntöttem a nokedlit sem a mall-ban veszem meg, hanem házilag készítem el hozzá!
- Egy szegény pipit vágtatok le miattam? - szomorodott el, mint egy vidéki műtyúk, hogy a következő pillanatban már értő tekintettel kövesse a kézmozdulataimat; a forró víz fölött, a nokedliszaggatón mozgattam a tésztaalapanyagot. Arcára pillantva észrevettem, hogy amikor a tésztadarabkák finoman, megfontoltan csúsztak bele a fortyogó sós vízbe, a gigája nagyot rándul.
Egy fél mellet, egy darab májacskát és még egy comb felső részt is a tányérjára tettem, aztán a husi mellé halmoztam a házi tojásból készült, napszínű nokedliket, végül a pörköltszafttal nyakon öntöttem őket. Savanyú uborka és savanyított kisdinnye került az asztalra, na meg egy jó adag sour cream. Persze mindez száraz Juhfark kíséretében.
Selena késsel és villával esett az ételnek. Csak nevettem rajta.
- Azt hiszem honey-bunny ezt még Te sem tudod késsel és villával megenni. Ezt csupán egy villával és kézzel kell bepuszilni! Így ni! - Mutattam meg neki a technikát, felhívva rá a figyelmet, hogy a tejfölös, zsíros szósz a könyökéig képes észrevétlenül felkúszni, ha nem vigyáz magára.
A csirkemellnek már csak csontja maradt, és Selena kezében a comb felsőrészt tartotta, amikor először szólalt meg. Lányos ajkain mintha csak egy fura rúzzsal rajzolta volna, finom réteget képzett a tejfölös zsír.
- Ezt a csajok nem fogják elhinni, hogy én még a chicken bőrét is lenyeltem! Sőt a legnagyobb baj, hogy nem tudom majd nekik elmagyarázni ezt a csirkepöri nokedli dolgot sem  - motyogta szomorúan.
- Tudod - töröltem meg a szám egy szalvétával - azt hiszem a magyarokat senki sem értheti meg, csak aki már evett pörköltet, disznósajtot, kocsonyát, véres hurkát vagy éppen hagymás vért egy disznóvágáson. Mint ahogy én sem tudom felfogni, hogyan tudják lenyeleni a szardíniaiak a Casu Marzu-t.
- Jaj, arról már hallottam. Az a rothadt sajt, amiben légykukacok mászkálnak? Nem? Undorító lehet. Egyszer láttam a tv-ben, amikor  Gordon Ramsay-vel is megkóstoltatták. Szerintem a forgátás után kihányta. Fúj!!!
- Hát én valahol megértem őket. Tudod nekünk is van egy nagyon fura sajtunk. Úgy hívják, hogy Pálpusztai. Ezt olyan baktériumok segítségével állítják elő, mint ami a futás után büdössé teszi az emberek hónalját.
- Micsoda??? Büdös, hónaljszagú a sajtotok? Jesszus, ti sem vagytok normálisak!
- Igen és bármilyen hihetetlen sokan azt mondják, akkor  a legjobb, amikor már be kell fogni az orrod, mert annyira büdös. Ám a szádban, akkor mutatja meg mit is tud igazából!
- Most el akarod venni az étvágyam? Inkább arról mesélj, mit csináltok ti itt Európa közepén, hogy azt írják rólatok nálunk a States-ben, hogy be fogjátok dönteni az egész világgazdaságot!
- Selena! Te olyan vagy mint édesapám! Ő is képes evés közben is politizálni!
Aztán lassan, nagyon lassan elmagyaráztam, hogy a világ szív-csakrája  a Pilisben dobog, még akkor is ha kinevette az erre vonatkozó kérdést a Dalai- Láma. Aztán megemlítettem, hogy szakértők szerint a magyarok a DNS-e olyan nyakatekert, hogy kinyilvánítható, egyértelműen földönkívüliek vagyunk. Hozzáfűztem volt idő, amikor hadat üzentünk Amarikának. Mindezt persze megfűszereztem egy kis Trianonnal, ősmagyar elmélettel, szabadságharcokkal, Szent Korona tannal is és amikor már láttam nem bírja befogadni a sok letaglózó információt a magyarokról, akkor megfogtam a kezét és a fülébe súgtam: a magyarok a  saját bevallásuk szerint egy héten legalább 7 alkalommal, vagy annál is többször szeretkeznek...
Selena ekkor már csak bambán vigyorgott. Nem mert kacagni, nehogy mesértsen és igazából nem tudta eldönteni ironizálok, vagy halálosan komolyan, meggyőződésből tartok kiselőadást.
- Minden barátomat elhívom Magyarországra! Mit szólsz? - törte meg a pillanatnyi csendet.
- Hozzatok sok-sok zödhasú dollárt -  kérleltem elhalkulva és szerényen. Lehetőleg költsétek is el! Egészen jó fürdőink, meg boraink vannak, hogy a pálinkáról, a töltött káposztáról, meg az Újházy tyúkhúslevesről és a Gundel palacsintáról ne is beszéljek. Aztán egyszer talán, amikor kiderítjük, hogy a Te Luis Vuitton táskád is csak thaiföldi hamisítvány, akkor elmesélem ki is volt az a Szindbád, meg Ady Bandi, akiknek én a vér szerinti rokona vagyok...
 - Jesus! A felét sem bírom megjegyezni, de egy biztos, hogy elmondom  Uncle Barack-nak, merthogy a jövő héten talizok vele, utaljanak egy kis money-t Magyarországnak!

Meghatódva néztem, ahogy fehér Mercedes taxi elsuhant vele a Bujtosi tó mellett. Visszamentem a konyhába és biztos, ami biztos bevágtam a maradék csirkepörköltet.

Bajnai blogol. Nem haragszik. Nemrég még bedobta a törölközőt, most nagy nyilvánosság előtt véleményt nyilvánít. Fellegi közben bemerészkedett az oroszlán barlangjába és mint Assisi Szent Ferenc a gubbiói farkast, pusztán szavakkal próbálja lebeszélni a békétlen és vérre éhes "nagymacskát" a (magyar)evésről.

Itthon közben továbbra is kétféleképpen közelítjük a meg a politikai valóságot. Az egyik oldal szerint itt minden lépés "bal" volt az elmúlt két esztendőben, minden törvény a diktatúrába vezetett és Orbán Viktort kizárólag a személyes hatalmi ambíciói vezéreltek.  A másik oldal szerint a balliberálisok eladták a lelküket az ördögnek, a patással cimborálnak és nem tesznek mást mint kiszolgáltatják a pénzvilág szürke, arcnélküli urainak Magyarországot. Az egyik nézet szerint a Fidesz szét kívánja osztani a terheket, a devizaadósok, a bankok és  kormány között, a másik oldal szerint ez is csak a gazdagok számára kedvez, a kisemberről meg lenyúzzák a bőrt. Míg egyesek szabadságharcot emlegetnek, mások éppen attól óvják az ország lakosságát, hogy nehogy higgyen a szirénhangon éneklő, nemzeti színekbe öltözött démonnak, amely rabszolgasorba taszítja, örök kárhozatra veti az országot. Az átlagember lányos zavarában így aztán egymás után nézi meg a Hír TV és az ATV híradóját, egymás után olvassa a Népszabadságot és a Nemzetet. Talán így felsejlik előtte valami, mi lehet a színfalak mögött. Nekem a Nagy karnevál című film van penzumként kiszabva. Ace in the hole (http://kritikustomeg.org/film/7102/Ace_in_the_Hole_A_nagy_karnevál_1951) és miközben nézem a filmet azon töprengek, hogy ördögfattyak vagyunk mi mindannyian újságírók.

S hogy szánom menekülő fajtám...  

Elegem lett a sok véleményből. Elegem lett a biztosan így van mondatokból. A kinyilatkoztatásokból. A konzultáció nélküli döntésekből. Elegem lett a színjátékból. Elegem lett, hogy mindig nyomoznom kell, egy-egy sarkos mondat mögött  kik, milyen érdekcsoportok állnak.

Törvényen kívűl, mint az állat, Olyan légy, hogy szeresselek

Elegem lett a bankokból és bankárokból. Elegem lett az Európai Unióból, amely állandóan rajtunk veri el a port. Bezzeg az nem zavarja, hogy Benes dekrétumok ( http://hu.wikipedia.org/wiki/Beneš-dekrétumok ) még mindig életben vannak, hogy a szlovákok állampolgárságot vehetnek el állampolgáraiktól. Utálom, hogy Románia bátran rajzolhatja át a megyék közigazgatási határait, s ezzel lehetetlen helyzetbe hoznak egy másfél milliós kisebbséget ( http://www.kronika.ro/index.php?action=open&res=59260 ). Egy olyan kisebbséget, amelynek tagjai többen vannak egy országon belül, mint ahányan egy-egy uniós tagállamban összesen élnek. Elegem lett azokból, akik vakon, meggyőződésből ordítják a nézeteiket. Elegem lett a lövészárkokból, azokból, akik minden ismeret nélkül mennek tüntetni valami ellen, amiről igazából fogalmuk sincs.

Azon gondolkodom, ha apámnak és nekem külön-külön kellene alkotmányt írnunk vajon mi sülne ki belőle. Biztosan sokat vitatkoznánk. Én nevetnék azon, hogy a szittyáknál kezdi, ő pedig megbotránkozna, mennyire bízok az isten adta nép bölcsességében és vigyorogva szánakozna, milyen kis naiv fiút nevelt. Egyvalamiben azonban biztos vagyok: a lényegi kérdésekben sokkal közelebb állnánk egymáshoz, mint amilyen távolságban él bennünk egy-egy részlet. Az ő szövege mereven konzervatív, de fennkölt és hosszú időkre szóló lenne, míg az enyém talán könnyebb, ruganyosabb és megbocsátóbb. Az övé a hazára, hagyományokra és korlátokra épülne, míg az enyém inkább feszegetné a korlátokat, lázadna és fütyülne az unalomig ismételt rigmusokra.
Amikor a politikára gondolok nekem regénykarakterek sejlenek fel. Itt ugrálnak előttem: Jevgenyij Bazarov, vagy éppen Milton Warden, a Trask fiúk. Nekem minden mondat egy versből jön a világra, minden eszméhez tudok egy regényt kötni.

Néha egészen Arisztotelészig szeretnék visszaszaladni. Vissza az öreghez és újból megkérdezni. Mester akkor hogyan is látja a legfontosabb etikai kérdéseket?

Legfőbb jónak Arisztotelész mindhárom etikában a boldogságot nevezi meg. A boldogság, az amire minden ember egyaránt törekszik, függetlenül mesterségétől. Mindenki egyetért abban, hogy boldogság a legkiválóbb az emberi javak közül. Bár minden cselekedet más és más célra törekszik, mintahogy más a célja az orvostudománynak és más a hadtudománynak, a végcél minden esetben ugyanaz: a boldogság elérése. A boldogságot az ember mindig önmagáért választja, és sohasem másért; és amit önmagáért igyekszünk elérni, az mindig tökéletesebb, mint amit másért.

Az alanyt kellene magam mögött hagyni. Újra visszatérni a tömegekhez... Ismét zsákutca. Ez a poszt nem lesz okos. Nem lesz frappáns. Ez a poszt ismét kritikus. Ez a poszt nem eléggé cizellált ahhoz, hogy képes legyen elmondani, mennyire vékony jégen táncolunk. Nem eléggé ügyes, hogy kifejtse hasznos lenne, ha hagynák ezt az országot egy picit a saját lábán állni. Hagynák, hogy megtanulja a demokrácia furcsa fegyver, néha egyszerűen visszafelé sül el. De rossz olyan államfőktől hallani kioktatást, akiknek háza táján bizony nem ártana egy nagytakarítás. A nagy testvér Amerika hangja, Párizs Versailles hangja, London szigethangja, Berlin mindentjobbantudok és mindenkinél többet nyomok a latba hangja nekem visszatetsző. Mint ahogy a beképzeltséget, nagy mellényt, az erőszakot, a butaságot, az önjelölt messiásokat, a pofátlanokat, a szakmailag gyengéket, a kádereket, a seggnyalókat, az appartcsikokat, a bájgúnárokat, a csaholó kutyákat, a taplókat, ostobákat, a fanatikusokat itthon sem tűrom el.

Nem bírom, ha felettem döntenek Rólam. Ha azt hiszik nincs véleményem, ha abban bíznak nem tudok hangosan ordítani, ha fáj, ha egyszerűn el kívánnak hallgattatni.
Ha azt kérik, álljak mérlegre és megmondják mennyit ér  a magyarságom, ha azt mondják nyissam ki a  bukszám és megmondják mennyit ér a hitem, akkor én fennhangon kacagok. Egész éjjel csak kacagok. Írok és nevetek. Megírom ezt az országot, megírom a szereplőit, megírom a jövőjét és még akkor is happy end-et kreálok a  végére a sztorimnak  ha megpukkad az IMF! Mert az idő, bármennyire is fura Nekem dolgozik. Én az "aprómagyar" lettem a munkáltatója.
 

Apám most hívott. Nem tud aludni. Pedig nem szokása, hogy ilyen későn hívjon. Össze is rezzentem; csak nincs valami baj? Apám elmesélte, hogy Róna Pétert hallgatta. A közgazdász szerint 2 hónapon belül államcsőd várható Magyarországon. Feltéve és amennyiben. Feltéve, hogy a kormány köti az ebet a karóhoz és az IMF&EU nem engednek a 21-ből. Apám nem rajong a vészmadarakért és nem is hisz nekik. Optimista ember, aki szerint csupán nagy a nyomás és falra festik az ördögöt, hogy megtörjék az ellenállást. Ám most mégis beléhasított a félsz, mi van, ha most valaki mégis ránk engedik Fenrirt a farkast? A "vant" félti. A "vant", mert tudja, milyen kegyetlen a "nincs".

Mi történik, ha  Brüsszelben, Párizsban, Berlinben a megrepedezett Európai Aréna kegyelmetlen urai lefelé fordítják a hüvelykujjukat? Akkor meneküljön aki csak tud? Akkor készüljenek a közszférában dolgozók, hogy akár hónapokig nem lesz fizetésük? Nyissunk Euroszámlát Ausztriában vagy Szlovákiában? Olyan pénzben bízzunk, amelynek bukására fogadásokat kötnek a szerencsésebb történelmi fejlődéssel bíró országokban? Vagy vegyünk átkozott svájci frankot, betonbiztos norvég koronát? Vegyünk zölddollárt? Vegyünk földet, hogy legalább ételt tudjunk majd termelni? Ülök az éjszakában a fénylő elektromos papír előtt és hümmögök, hüppögök. Nézek ki az ablakon. Látom a sárgás fénybe öltözött körutat és a még sárgább Jég utcát. A Bujtosi tavon lassan, megfontoltan imbolyognak a fények. Az éjszaka néma és süket. Holnap újból felkel a nap. Pedig egyre távolabb minden álmunk. Egyre távolabb kerül a szeretett Zakopane, a görög tenger, az Adria. Egyre távolabb kerülök attól, hogy saját kis fészekre gondoljak. Ahogy a finoman intarziázott, nyugatosan integrált életem sőt a (kelet)németes életszínvonal a múlt ködével együtt eltűnik, egyre inkább földszagú lesz a sorsom, máris érzem a vállamon, ahogy nyomja krumpliszsák és feltöri a tenyerem a durva kapa. Próbálok optimista és idealista lenni. Próbálom összeszámolgatni, hogy ami marad, az sem semmi. Hogy igazából, mindaz ami fontos, az itt van szívemben és a fejemben. A befelé forduló szem, a lelkem minden az örökkévalóságból kiszakított kincsét képes lajstromba venni. Ám a hitünk mégis egyre csak párolog. Elhervadnak ebben a furcsa, rosszkedvünk telében a mosolyok, kiszáradnak az emberek, érdesek lesznek és durvák mint a kezük.

Gyermekkoromban sokat játszottam azzal, hogy találomra felütöttem a  Bibliát, lehunytam a szemem és ahová böktem azt a sort felolvastam. Aláhúztam. A Bibliám számtalan sor van aláhúzva. Csupa üzenet, csupa olyan mondat, amiről azt hittem nekem szánták. A Jóisten így beszélt nekem. Beszélt jóról és rosszról. Most azonban fogalmam sincs hol a jó és merre lakik a gonosz. Tévelygek és rettegek.

Most, ha mégis megkérdezné valaki: mitől félek a legjobban, képtelen lennék válaszolni.

A jólét elvesztésétől? Magyarország csődjétől? Éhségtől? Haláltól?

Azt hiszem legbelül a roppant bizonytalanságtól. A bizonyosság elvesztésétől, hogy nincs nagyobb koordinátarendszer, csak valami zsinórral kimért, keserű létezés. Attól tartok, mindaz, amiben hiszek, amire az életem tettem fel, amit hirdettem, amiért lobogtam, amiért felemeltem a  szavam, lyukas garast sem ér. Attól tartok, hogy nincs az a hit, az az eszme, ami képes felnyitni az emberek szemét, ha a minimális szükségleteiket sem kapják meg. Félek, nincs az a beletörődöm Buddhizmus, nincs az szembeszálló keresztény értékrendszer, ami képes megakadályozni a közelgő, pusztító lavinát. 

Nekünk Mohács, Világos, Doberdo, Isonzo, Don kanyar kell. Hatalmas pofonok. Nekünk csőd kell, hogy meglássuk az igazi arcunkat. Nekünk a második világháború, a kommunizmus, a malenkij robot, az internálótáborok, nyavalyás Káder rezsim után kell egy büdös nagy pofon, hogy felébredjünk. Talán még ettől a  pofontól sem félek. A térdem igazából attól remeg, hogy ez a pofon nem egyedi, hanem a világméretű válság következtében részesül belőle az egész emberiség. Maga a miniszterlenök említette meg december 12-én, mi történik, ha egy országban sorozatosan rossz döntéseket hoznak. Argentínát hozta fel példaként. Zuhanórepülés, kérem kapaszkodjanak...          

Államcsőd Argentínában

 2001. december 20-án Argentína évtizedek óta a legsúlyosabb intézményi és pénzügyi válságba zuhant. Ennek eredményeként heves utcai zavargások törtek ki, a tömeg megütközött a rendőrséggel, sokan meghaltak. A káosz elmélyülése és a véres zavargások nyomán végül lemondott de la Rúa elnök. A gazdasági válság körülményei között megingott a nép bizalma politikusaiban. Az utcai tiltakozás során a jelszó ez volt: Takarodjatok. Ebbe beleértettek minden politikust, különösen azokat, akik érintettek voltak a korrupcióról szóló gyakori hírekben, akik szemérmetlenül visszaéltek a közjavakkal és a közpénzzel, anélkül, hogy a korrupt rendszerben bíróság elé kellett volna állniuk. Két hét alatt több elnök követte egymást gyors egymásutánban, végül 2002. január 2-án a törvényhozás Eduardo Duhaltét nevezte ki Argentína ideiglenes elnökének. A peso 11 éve a dollárhoz fixen kötött árfolyamát feloldották, ami az argentin peso nagyarányú leértékelésére és újabb inflációs csúcsra vezetett.

Ahogy a stressztől egyre gyorsabban oxidálódnak a sejtjeim, ahogy egyre több szabad gyök szabadul fel a testben, ahogy kínok között sóhajtanak fel, inak és ízületek, ahogy recsegni kezd a prosztata, az ember rádöbben nemcsak gyermekkora ért véget, nemcsak felhőtlen tegnap szublimált, azt a kellemes erdőt is maga mögött hagyja, amibe olyan élvezettel vetette magát. Ami most jön az szomjas séta, a kietlen, haragos, elvadult tájon.

Éppen ezért, már nem érdekel ki a felelős ezért, ki a bűnös "azok", vagy "ezek" a vállalhatatlan holnapért. Nem érdekel, hogy ki, kire mutat ujjal. Csak azt kérdezem, jönnek-e velünk tüzet oltani? Vagy hagyjuk és tétlenül nézzük, hogy mindenünk odavesszen?  

 Ébresztő! Tűz van babám!!!

Láttam okos embereket, láttam ostobákat, rátartikat, hiúkat és láttam embereket, akiknek mélységes alázatukkal, humanizmusukkal is sikerült megtréfálni a hatalomtól, gazdaságtól megittasodott korlátolt fafejeket. Láttam magasba emelkedni trónokat és a porban fuldokolni pünkösdi királyokat. Láttam a világ születését és ott voltam, amikor megfújták a kürtöket és a négy lovas végigszáguldott a világon. Teremtettem világot és pusztítottam már haragomban a saját kezem munkáját... Azt hittem nincs új a nap alatt. Azt hittem 30 fölött már én irányítom a saját világegyetemem.

A hangyatársadalomban nincs egyén. Az egyén feloldódik, elvész a biorganizmusban. Nincs akkor sem temetés és könny, amikor dolgozók pusztulnak el, sem akkor, ha éppen a királynő testőrei vesznek oda. Az egyénben fel sem merül, hogy az élete esetleg többet ér, mint a boly fennmaradása.

A "tanult ember" akkor érzi meg mit veszít a válság alatt, amikor néhány év leforgásával egyszer csak megbecsült(?) újságíróból egyszeriben humánerőforrássá válik.

A kisgyermek maximum 20-30 centiméterre képes fókuszálni a szemével. Ez éppen akkora távolság általában, mint amennyire az anyja arca található tőle a szoptatás közben.

A reménytelenség, a  hitetlenség, a kiábrándultság ellen nem sok oltásunk maradt. De most, hogy így együtt vagyunk ebben a gödörben és nem számít, hogy ki a kicsi és ki a nagy, legalább énekelnünk és táncolnunk kellene. A"rém" úgyis ideér. Már látható. Amikor elfogynak a harcos istenek, germánok, görögök, latinok, amikor elfogynak az önjelölt látnokok, messiások, akkor, de csak akkor jön el Jézus országa. Hát tanítok én nektek egy dallamot, tanítok én egy táncot, hogy a pofonok és megaláztatások helyett legalább álmotokban ezt dúdoljátok.

Hitelválság

1926-tól Magyarország súlyos eladósodással küszködött, amit csak újabb külföldi hitelekkel volt képes kompenzálni. Így a Jegybank kénytelen felélni arany- és devizatartalékait, mindezek mellett az I. világháború után megszűnt tőkeimport tovább nehezítette hazánk helyzetét. A külföldi pénzpiacok sorra omlottak össze, 1931 májusában a bécsi Creditanstalt (Ausztria ekkoriban egyik legnagyobb bankja) is bejelentette fizetésképtelenségét, az ebből kialakuló bankpánik Magyarországra is átterjedt... 1931. július 13-án három napos bankszünnapot rendeltek el, ami a bankok és a tőzsde teljes bezárásával kívánta felszámolni a bankpánikot. Újbóli megnyitásuk után korlátozták a betétkifizetéseket. Végül csak 1937-ben került sor megállapodásra a törlesztésről a hitelezőkkel. 1932 júliusában „Hitelrögzítő” egyezményekben megállapodtak a rövid lejáratú tartozások fizetésének felfüggesztéséről is. 1932-ben Gömbös nemzeti munkaprogramjában is szerepelt a bankkonszolidáció, de ez nem történt meg végül, mivel időközben az állami vállalatok is törlesztésképtelenek lettek. Magyarország államháztartása 1929-től újra deficites lett és 1930-ig nem is tudott újabb rövid lejáratú hiteleket felvenni. Ezt követően hosszú lejáratú kölcsönt szeretett volna felvenni, de az egyre súlyosbodó helyzet miatt a nemzetközi pénzpiacokon nem került sor a kibocsátásra. Végül rövid lejáratú hitelhez sikerült hozzájutni, amit beruházásokra kellett volna fordítani, de ezt a költségvetés rendezésére fordították. Ezzel a kormány megsértette a genfi feltételeket és Magyarország újra a Népszövetség ellenőrzése alá került. Royall Tyler és Henry J. Bruce személyében 1938 tavaszáig fennmaradt a gazdasági ellenőrzés és válságkezelési javaslatokat dolgoztak ki német minta alapján a bevételek növelésére és a kiadások csökkentésére.

Vonnék párhuzamot, ha mernék. Vonnék párhuzamot, ha tudnék. Nézem az egyre üresebb pezsgősüveget, arra gondolok, hogy ma két magyar állampolgárságot szerzett kisbabát is láttam egészen közelről, akik ezt a nyavalyás 2012-őt választották ki maguknak, hogy helyet követeljenek a bárgyú, megfáradt, élő magyarok között. Vonnék párhuzamot, ha minden hitem eldobáltam volna. Vonnék, ha tudnám, ki, mi vagyok én? Ha valóban fanatikusan tudnám, hogy extra Hungariam non est vita, de hát saját szememmel láttam, miként virágzik a hanyatló Abendland. Már nem tudom, hogy a pezsgő buborékoló ereje, vagy a bennem fortyogó kétségek erősebbek. Nem tudom, ki gyűr maga alá, a válság, az ital vagy éppen az ima nélküli, buta holnap, amelyben meg van írva a pusztulásom... De azt mondják másképp, meg legfőképp úgy is lehet, ahogy nem is gondolnám...

...Ha ugyan így is lehet. De aligha. Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk (...) Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim? (...) A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna.

Soha ennyi kusza gondolat még nem jött ki a számon. Pedig van egy forgatókönyvem. Itt a  szívemben megírva, van egy regényem, itt a nyelvemen. Van egy miniszterelnököm, az Apám, aki tűzzel-vassal, aki olyan egyszerűen, kereken dobálná ki a liberalizmust, a másképp gondolkodást ebből a  nép-nemzeti Noé bárkájából, hogy az már megmosolyogni való. A logikája persze őrült beszéd, de van benne rendszer s ha nem lenne, akkor is ki kellene állnom mellette.

Most pedig itt ül a jobbomon egy kibic és kígyó nyelvével incselkedve mondja: kinek írsz? Minek írsz, árva csilánt? És én, ekkor itt, ennél a bináris hitvallásnál megállok egy szusszanásnyi időre. Ülök az erdő közepén, körbe sötétlő vadregény, egy apró tisztás, egy földből meredező dücskő csak az enyém. Erre ülök le. Luther Márton jön felém, aki nagyon pontosan megfogalmazta - isten bocsássa meg, de Lázár János is ezt hirdette egyfajta lecsupaszított parafrázisként a Parlamentben - hogy aki 20 évesen nem szép, 30 évesen nem erős, 40 évesen nem okos, 50 évesen nem gazdag, az tegyen le a reménységről.

Pedig ez a poszt most a reményről szól. A hangyák reményéről. Az aprónépek forradalmáról. Arról, hogy a világ ettől sokkal jobb hely. Arról szól ez az írás, hogy a maják szerint már csak 353 nap maradt ebből a fejezetből. Utána meg kell újulni, utána meg kell váltani az életünk, jobbat, okosabbat kell létrehoznunk. Egy világot, amiben érdemes élni, érdemes remélni.

Egy olyan Magyarországról álmodom 2012-ben, ahol képesek vagyunk összekacsintani. Ahol a hatalom attól erősödik, hogy játszani, örülni, ünnepelni is enged. Olyan országról álmodom, ahol nem leveleket gyártanak és nem törvényeket, hanem leülnek beszélni az emberekkel. Az igazi karmester a legkuszább mikropolifóniában is meghallja a harmóniához vezető vezérdallamot.  

Bevallom, amikor néha megérzem, felfogom ennek az esztendőnek a súlyát, amikor látom az egyre ráncosabb, kialvatlanabb és görcsösen eltökélt politikusokat, akkor legszívesebben visszaszaladnék a 80-as évek langy, kockaladás posványába.

Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

vagy én lettem mint túláradt patak

oly tétova céltalan parttalan

s ugy hordom régi sok hiú szavam

mint a tévelygő ár az elszakadt

sövényt jelzőkarókat gátakat.

Óh bár adna a Gazda patakom

sodrának medret, biztos utakon

vinni tenger felé, bár verseim

csücskére Tőle volna szabva rím

előre kész, s mely itt áll polcomon,

szent Bibliája lenne verstanom,

hogy ki mint Jónás, rest szolgája, hajdan

bujkálva, később mint Jónás a Halban

leszálltam a kínoknak eleven

süket és forró sötétjébe, nem

három napra, de három hóra, három

évre vagy évszázadra, megtaláljam,

mielőtt egy még vakabb és örök

Cethal szájában végkép eltűnök,

a régi hangot s szavaim hibátlan

hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran

szólhassak s mint rossz gégémből telik

és ne fáradjak bele estelig

vagy míg az égi és ninivei hatalmak

engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.

ui: S most, aki idáig eljutott, kívánok Neki boldog holnapot 2012-ben is...

A közbeszéd színtiszta panaszkodás. Az emberek szidják a rendszert, a kormányt, a hitelminősítőket, devizaárfolyamokat. Hegyeset köpködve panaszkodnak, sírnak. Az ember már csak ilyen, főként ha magyar.

Néha nem tudom kikerülni én is belekeveredek ebbe a panaszörvénybe. Forgok vele napokig. Rosszul alszom, minden mondatom olyan mint amikor a németek tárgyalnak Magyarországon. Wir sehen, dass sie nach gute Leistungen streben, aber... Szóval látjuk, hogy törekednek, de... Mindig ott ólálkodik a De, mint valami utánunk osonó, lesből ránk vetődő gyilkos felkiáltójel.

Aztán egyszer csak jön valami, ami kizökkent a saját zárt, szűkre szabott világomból.

Az egyik nyíregyházi étterem úgy döntött ajándékokat gyűjt és megvendégeli a nagycsaládosokat. 52 embert hívtak meg, szülőket gyerekeket. Jó hír, szép esemény. Meghitt családi légkör. Amikor a jelenlévők meglátják az operatőrt és a fotósokat megilletődnek, bizalmatlanul mérgetenk bennünket. Jönnek a hiénák, hogy mindenből bazári hírt gyártsanak. Van benne valami. A média megeszi reggelire az intimitást...

Interjúzni szeretnék. Van aki nem vállalja, van aki arra kér értsem meg: nem szívesen. Aztán egy középkorú Úr rábólint. Három gyerekkel csöndben várakoznak az étterem Jézuskájára. Amikor előkerül a  mikrofon a férfi beszélni kezd. Mondja de nem részletezi, egyedül neveli a csöppségeket. Az arcából olvasom - nem merek rákérdezni - a sors nem volt kegyes hozzájuk. Az édesanya talán már a mennyországból figyeli hogyan cseperednek fel a Földön hagyott angyalkái.

• Együtt díszítjük a fát. Már nagy a készülődés - meséli a férfi kissé megtörten.

• És volt valami kívánságuk a gyerekeknek? Valami nagy álmuk karácsonyra? - kérdezem.

• Ó, nincsenek nekik nagy vágyaik... - és elhalkul a hangja.

Nincs több kérdés. Gombóc a torkomban. Megilletődve köszönöm meg az interjút, amikor Gergő a legkisebb, 2-3 éves forma, ragyogó szemű kisfiú rám néz és szinte reménykedve súgja:

• Vonatot... Vonatot kértem a Jézuskától...

Már nem érdekel, hogy nem volt időm még ajándékot venni, nem foglalkozom vele, hogy mi lesz a holnapi híradóval, meg az előszilveszteri műsorral. Megszólalni sem tudok, csak viszem Gergőt magammal a szívemben, angyali üdvözletként...

- beleköt a világ szánalmas állapotába...-

Hírkereső, hírstart... Pörögnek az események, hullanak, sőt záporoznak a hírek, mint odakint a hideg eső. Számok és adatok versenyeznek egymással, életre-halálra. A szenzációra éhes újságírók a szuperlatívuszokon túli világot vizslatják, mint a Kepler űrtávcső a 22b jelű, állítólag lakható bolygót. Milyen szó übereli a gigantikus, a megdöbbentőt és a frenetikust? - ez okoz a firkászoknak nyomasztó, álmatlan éjszakát.

Pedig lélegzetelállító szalagcímek és számok mögött sincs más csak egy kis görbe lábú, kisiskolás hírecske, akinek a szerkesztő azt a feladatot szánta, egy csapásra legyen belőle Bruce Willis és most azonnal mentse meg a  világot! Generáljon sok százezer kattintást, özönöljön a nép a villódzó monitorok elé, mint 1984-ben a nyírbátori Szabadság moziba, amikor az E.T.-t vetítették.

Kányádi Sanyi bácsi most is ott sopánkodik Nagygalambfalván: állj meg világ, szállj le világ!

De a világnak eszében sincs fékezni. A világ most is hitelt törleszt, államadósságot minősít, költségvetést gyárt, háborúzik, éjszakába nyúlva törvénykezik, összeesküvés elméleteket gyárt. A világ most is számol, oszt, szoroz, álnok módon keresi a lehetőséget, hogyan fog mások nyomorából pénzt csinálni. Mert a világnak a vérében van a rohanás, az érzéketlenség az érzelmi intelligencia teljes hiánya.

Azt hiszem a világ egy olyan gyerek, mint akit betegsége idején a szülők magára hagyták a kórházban. A világot elhagyta az isten és most a pszichológiai hospitalizmus összes rákfenéje kiütközik szerencsétlenen.

Mint egy nagy, koszos, mérgező haboktól terhes, zuhatag felé hömpölygő folyó, olyan az életünk. Kavargunk benne megveszekedett homokszemekként, néha egymásba kapaszkodunk, néha kivetnek bennünket valami istenverte homokpadra és napfény egészen apró gyöngyé szárít bennünket...

- szavakkal keresi az élet értelmét...-

Hát az lenne a fontos, hogy benne legyünk ebben a folyóban? Ez az élet: pörögni, bekerülni a fő sodrásba? Hinni, hogy nélkülünk nincs folyó, nincs élet, nincs holnap napfelkelte? Ez lenne az élet értelme? Értől az óceánig? Valóban ez a feladat? Önmagunk hősévé válni? Mint valami magunk rajzolta képregénysztár, aki bazári maskarába bújva hirtelen emberfeletti teljesítménnyel kiforgatja ezt a buta a világot a sarkából? Valóban az a hős, aki híres lesz, aki százezreknek, millióknak mutatja meg az arcát, nyűgözi le a nézőket, csinál egyszerre megszámlálhatatlan sok pénzt, tesz szert édeskés hírnévre és aztán egész életében attól retteg, hogy mindez csupán egyszer esik meg vele? A 15 perc hírnév, vagy állandó csillag a show-biz egén, nem teljesen mindegy az örökkévalósághoz képest? Mi volt hamarabb a filmsztár, vagy film maga? A világ éhes. Újabb és újabb popcorn-csillagok kellenek neki, kielégíteni csillapíthatatlan étvágyát. Kellenek újabb és újabb falatok, akikkel azonosulni képes... Újra meg kell írni a régi meséket, égető szükség lesz megrendezett ölelések, csókok, könnyek, átlátszó nevetések...

Mert mi a fontos? Fontos az, amihez a kis tyúkszaros életünkkel ragaszkodunk, ami kiemel bennünket az életünk szürke monotóniájából. Hitet ad, viharkabáthoz cipzárt, hogy ne érezzük állandóan a saját kis színtelen világunk rosszízű terhét.

Azt mondom, most ebben a pillanatban, 2011 decemberében vitán felül állva fontos, lesz-e színház Nyíregyházán januártól. Engedik-e játszani a szép, okos fiakat? Vitán felül létkérdés. Pedig ez város 1981-ig megvolt önálló társulat nélkül. Ez kis semmi város, beérte egy "nyári laknak" épült színházzal, ahol mint a mesében, hol volt és hol nem volt előadás. És dzsentri módon könnyedén, lezseren hozászoktunk, a megyében egyedül itt Nyíregyházán van otthona Tháliának. Megszoktuk, mert a "vant", a jót, a szépet, a kiválót könnyű megszokni. Istenem, milyen jól emlkészem Perjési Hilda angyaltestére az Othellóból, mennyit bőgtem Máthé Eta játékán a Maud és Harold alatt. Hogy élveztem a Hegedűs  háztetőn-t Hetey Laci bácsival és hogy rajongtunk már főiskolásként Kerekes Laciért, énekeltük Megyeri Zolival és Bede Fazekas Szabival, a Senki sem tökéletes Republic slágereit. 2002 óta pedig a színház valahogy még közelebb jött hozzám, mert a  Vidor fesztivál olyan ajándék, ami kitörölhetetlen emlékeket adott. Olyan előadásokat itt "a városban", melyektől nem az lennék aki. Kövesdi Levi idézte a rendkívüli társulati ülésen a csontig rágott mondatot; lehet színház nélkül élni, de minek.

Közben azt is tudom, mint ahogy a válság nem kíméli a megtakarításokat, nem kíméli tékozló fiúk miatt a szüleim pénztárcáját, házakat vesz el az emberek feje felől, vagyonokat emészt fel, úgy majd intézményeket, templomokat és erős hiteket is földdel tesz egyenlővé. A válság maga az ördög, Fenrir a farkas, az apokalipszis fekete lovasa. A válság ugyanakkor közöny is. Arra tanít, hogy semmi sem tart örökké, s meg kell tanulnunk elengedni azt, ami nem létszükséglet.

És bármennyire mondjuk, tanítjuk, bármennyire lázong bennem a magyartanár, be kell vallani, szemünket lesütve, színház nélkül valóban lehet élni. Hiába tudom, hogy már az ókori Athénban is, meg hogy évszázadokon keresztül, de akár csak a rendszeres olvasás, a színház is csupán a befogadók vékony rétegéhez jutott, jut el. És ez a  réteg, mondjuk ki most és itt, a magyar értelmiség, a leginkább sunnyogó, leginkább megalkuvó, impotens, legkevésbé lázadó, összetartó, szervezkedő réteg ebben az ország. A magyar értelmiség csinovnyik, a magyar értelmiség mameluk és ez még inkább jellemző itt a keleti végeken, ahol sokkal jobban kell félteni a munkahelyet, egzisztenciát mint bárhol másutt az országban. Ez a réteg nem fog az utcára vonulni, ha bezárják a színházat, nem fog jajgatni, ha szép lassan elfogy minden köröttünk, ami Nyíregyházává tette ezt a semmiből kreált tirpák falut. És most  isten adja, hogy ne legyen igazam! Isten adja, hogy a provokációm miatt ezrek tiltakozzanak!

Ám megsúgom a sunnyogó "enyéimnek", hogy minden önmagunkat sirató kesergés ellenére, minden önsajnálat dacára lesz itt színház, lesz itt önálló társulat és nem kell messzire menni a színházi katarzisért!!! Csak akkor most, most az egyszer lábbal szavazzunk, akinek telik adakozzon, mutassuk meg kell nekünk ez az intézmény és foggal, körömmel ragaszkodunk hozzá és nem sajnálunk áldozni érte!!!

- színház az egész világ...-

Amikor leültem megírni ezeket a sorokat még nem gondoltam, hogy a születésnapom, a Szent Karácsony így megbabonáz majd. Nem gondoltam, hogy amikor magam maradok a számítógép előtt, és sorok, mint búzaszemek peregnek az ujjbegyeimből, akkor egyszer csak megszólal az a csengettyű, amit apám olyan finoman rázott valamikor a 80-as évek első felében Nyírbátorban. Megszólal bennem, hogy Non est volentis, neque currentis, sed miserentis Dei. Nem azé, aki fut, még csak nem is azé aki törekszik, hanem egyszerűen a minket elhagyni tűnő, könyörületes istené minden percünk, minden gondolatunk és minden karácsonyunk. Az egy istené, aki tűnjön bár hideg szívűnek, tűnjön bár kegyetlennek azért időről- időre bizonyítja, hogy mindannyian édes gyermekei vagyunk. Vannak pillanatok, amikor egészen közel jön hozzánk, megsimogatja kócos, mindig gyermek fejünk, aztán hagyja, hogy botladozzunk, izguljunk, remegjünk, verítékben úszva imádkozzunk egészen lényegtelen dolgokért...

Mindig arról álmodtam, egyszer csak rám talál a megnyugvás, egyszer csak valaki megszabadít a bűneimtől, egyszer csak jön valaki egy szivaccsal és, megtörli maszatos arcom és azt súgja; ennyi, szabad vagy, nem kell többé félned. Mindig vártam a nagy percet. És most itt állok a tükör előtt, nézem ezt az ismeretlen embert, aki én magam vagyok és arra kell rádöbbennem, magamnak kell intézni a  megváltásom, magamnak kell sorba állni, kitölteni a szükséges papírokat, megbirkózni a  bürokráciával és magamnak kell férfi létemre megszülni azt a szegletét a világnak, ahol otthon leszek, ahol nyugalom, békesség és jókedv vár rám.

Persze játékból adok még egy esélyt, hogy rákeresek a neten, vagy egy leértékelésen egyszer csak a kezembe kerül egy plázában, de ennek egyre vékonyabb az esélye...

Mi a fontos? A pillanat, a kristálytiszta, szent hited a fa alatt...     

Karácsonyi forgatag, műsorvezetés. A fellépők már a színpadon, így akad néhány perc szünet. Állok beszélgetünk a hangmérnök kollégákkal, amikor egy jól öltözött középkorú nő szólít meg. Láthatóan izgatott.

• Segíthetek? - kérdezem tőle.

Mire így felel:

• Tessék mondani, meddig van nyitva a Télapó Simogató?

Vissza kell fogni a nevetésem. Átszáguld a fejemen, hogy a Gyedmaróz-Télapó már elolvadta tavalyi hóval, meg, hogy évekkel ezelőtt állatokat is lehetett simogatni a Mikulás ház előtt. Így aztán csak ennyit felelek:

- Azt hiszem hétig, de óvatosan tessenek simogatni a Mikulást, mert még elkopik olyan sok gyerek vár rá...

Te! ha hiszed, ha nem hiszed,
úgy szeretem nevetésedet,
mint kinn ezt az éjszakát,
lámpavilágos éjszakát –

Éjjel. Az ember úgy érzi az éjjel egy szörny, egy roppant sárkány. Megeszi a napot, hogy lángot tudjon lehelni. Pedig az éjjel mozigépész - a gyerekeknek varázsló -, éjjel fekete vásznat terít az égboltra. Becsomagolja a Napot, hogy a remegő, pislákoló csillagokat is megbámuljuk. Gyerekként azt hittem a csillagok napvetemények. Csöndben szundiznak az égi ágyban, nőnek növekednek, hogy aztán, amikor a Nap megöregszik és nyugdíjba vonul, legyen aki átvegye tőle a fárasztó munkát...

Les jours tranquilles. Csendes nap az éjjel. Messze horkol a gyár, a rendőr is lassan jár. Az eső mintha felfelé csepegne. Vissza a felhőpárnába. Csak párolog az élet, mint egy magára hagyott csésze tea a konyhaasztalon. Nincs jobb annál, mint amikor az alkotó elbóbiskol az egy levegővel, fröcsögve felmondott híradón.

Az isten szereti az alvó embereket. A kis puttó angyalok ellenben hamisak, lerángatják a takarót a rossz alvókról és nevetik, ahogy a legnagyobb méltóságok is úgy kuporodnak, gömbölyödnek össze, mintha csak az anyjuk méhébe lennének.

Te én ide hallom a nevetésed. Túl az éjszakán. A hajnal hozza. Ez a derék postás, hozza kelet felől. Reggel illedelmesen kopog, bekukucskál az ablakomon. Hozza a nevetésed, hozza egy apró zacskóban; a csókod ízét, az ölelésed könnyű és édes terhét. Elhozza és türelmesen kivárja, míg kidörzsölöm az álmot a szememből és azt kérdezem; üzent is valamit?

Ő megrázza fejét és elillan. Én ott maradok 30 dkg nevetéssel, néhány morzsa csókkal és egy font öleléssel...

Az éjjel csendes nap... Zuhan minden az ágy felé, az agy beletörődik, ennyi volt, most már nem kellenek a csontra szikkadt, rossz és szép gondolatok. A csöndben a semmi nő, legfeljebb kósza álom, meg az ébredő vágy, ami bolond, mert mindig, hóban fagyban, mélyre dugdosott tavaszban is remél...