A nyelv egy felmosórongy. Ezzel sikálnak minden sarkot, ahol emberek érintkeznek egymással. Az én nyelvem ellenben soha nem egy piszkos létől locsogó rongy, mert szeretem jól kicsavarni, megpucolni minden mocsoktól, szennytől. Küszködve, de elérni, hogy ismét tiszta legyen, hajszálaktól és portól mentes. A nyelv egy felmosórongy, de nem mindegy hogyan használod...

Nyírgyulajig még a házi tojásból és kolbászból készült reggeli vitt, Ófehértót, Besenyődöt átbeszéltük. A besenyődi református templom előtt egy pillanatra eszembe jutott a pap, aki akkoriban itt prédikált, ő temette nagyapámat.

Mert itt élned halnod kell.  

Levelek már gazdag falu. Hosszú káposztaföldek, na meg a fövenyes strand a szomorú füzek alatt. Egyszer Nyíribronyig kísértem félénk, nagy szemű lányokat, biciklin a strandtól. Az egyiknek olyan barna bőre volt mint egy jól átsült, két kilós kenyérnek és tulipán illata. Igen tulipán illata, mint az áprilisnak... A földek szürkék, porosak lettek a nagy melegben. A szomjúságtól zsibbadtan hallgatóztak mellettünk a térdig érő kukoricatövek...

A zsilipről ugráltunk, míg a halőr ordító Simsonját meg nem pillantottuk a távolban. Féltünk, amikor ugrottunk, mert egy régi pletyka szerint valahol a zsilip mellett egy betonoszlop meredezik a földből. Mindenki úgy tudta, hogy egy srác egyszer fejest ugrott és meghalt. Mi csattanó talpasokkal szórakoztattuk magunkat és jól felhúztuk a lábunk amikor a habokban landoltunk, hittük ez megvéd a bajtól. Aztán egyszer csak vettem egy nagy levegőt és bevállaltam a fejest. Esetlen lett, ahogy a vízbe értem át is fordultam, az orromon keresztül egészen a garatig futott a halastó pontyszagú vize. Amikor a felszínre jöttem és beleharaptam a forró levegőbe, észrevettem, hogy a többiek némán rám merednek, s mikor felfogták kutya bajom sincs könnyű mosolyokat rajzoltam az arcokra. Hová kell ugrani? - kérdezték, mintha én lennék a titkok tudója...

Úgy beszélj fiam, mint az eső... Legyen ritmusa, hol peregve, hol csak cseperegve. Úgy beszélj, mintha a lelkedben egy hangszer lenne. Játssz bátran rajta, hadd hallják mások is és ne szégyelled, ha néha halk, ha szomorú, ahogy azt sem ha úgy érzed, most rá kell húznod!

Nagyapa egy csinosabb fűzfaágat vágott a bicskájával. A végére damilt kötött, majd horgot. Közben azt fütyülte, hogy Kicsit szomorkás a hangulatom máma. Egy ásóval, kövér gilisztát forgatott ki a fekete földből. Ügyesen ráhúzta a horogra, majd bedobta a vízbe. Nem is kellett sokáig várni, egy mohó potyka, olyan 2 kilós, harapott rá az ízletes falatra. Vesztére. Távolabb a csorda megpihent az akácok alatt. Vízre vártak, szomjasan, kérő tekintettel. Nagyapám boldogan cipelte a ficánkoló halat, amit egy nagy vödör vízbe dobott... 

Apám, te aztán jó nagy hülyeségeket firkálsz! - magyarázta a mokány gyerek, miközben eltűnt a szájában egy óriás Túró Rudi. Az a Te bajod, hogy a lelked egy ablaktalan, ajtó nélküli szoba. Csak csákánnyal lehetne bejutni, mert Te falaztad be. Érted? Befalaztad és most azt várod, hogy valaki majd nagy hűhóval átjut ezen a falon... Komolyan ezt várod el, hogy csupán a szép szavak miatt valaki elhiggye egy fekete, áporodott lukban van élet??? Amikor itt a spanok azzal jönnek a csajoknak, hogy az egész életük suhanás lesz egy széles, kivilágított, menő cuccokkal teli kirakatok előtt. Te mit választanál egy kőbányát, vagy a Camps Elysees-t?

Egy beteg világban nem könnyű úgy sétálni az utcákon, hogy tudod a zsebed tele van gyógyszerrel. Mindenkinek adhatnál belőle, de te csak hunyorogsz, félsz a feladattól. Nagy a zakó, kicsi az akarat, ha van tehetség még az is megremeg...

Magamban bíztam eleitől fogva -

ha semmije sincs, nem is kerül sokba

ez az embernek. Semmiképp se többe,

mint az állatnak, mely elhull örökre.

Ha féltem is, a helyemet megálltam -

születtem, elvegyültem és kiváltam.

Talán attól mert sötét van, attól mert köd van, nem látszik a túlpart, sehol sincsenek a doveri fehér sziklák, de még Badacsony csalogató nagy asztala sem, attól mehet még jó irányba ez az istenverte hajó. S attól, mert szeretem az Istent (a magam módján persze) az Istennek egyáltalán nem kötelessége kitüntetni engem a figyelmével, jóságával, kegyelmével.

Jób könyve kell ide és nem egy senki kis Ózé... Ha összevetem, összemérem  a létem értékét és a nagy célt, a társadalmi boldogságot, akkor be kell látnom a súlytalanság mértékegységének is kevés lennék. Kit érdekel mit pötyögök, mint ahogy senki sem számolja, hány izotóp hasad meg a bináris sirámaim miatt? Lassan erőszakot teszek magamon: elfogadom nem tudtam megnőni, nem tudtam sem más, de még a saját sorsom alkatrésze sem lenni. Galambfészek a lelkem, szennyezett vérem fel sem merem ajánlani a köz javára. Fáj a jobb lábam. Utolszor akkor voltam emberforma, amikor a diplomaosztón a Szózat elszavalása után bőgtem... Bőgtem mint két árva gyermek...

Szaladok, egyre vénebb bőrrel, szuvasabb foggal, egyre őszebb halántékkal rohanok a tóparton. Zihálva állítom meg az embereket, rájuk erőltetek egy-két sort ebből a bagatell short-story-ból, ami az életem. Káromkodom, csapkodom, toporzékolom, már mindenki dagadt ruhát visz a hóna alatt, én meg még a padláson sem voltam sohasem. Énekelek! Ó dehogy, csak álmodom!!! Falsul vonítok, fülsértően, embertelenül. Az egyedülinek szült anyám kínja lassan falja fel a hasnyálmirigyeket, csontvelőt és a hormonokat. Ráncok királya leszek. Kialvatlan, csipás; egy megbélyegzett, egy kitaszított. Kockás papírra vetett leltárt olvasok hangosan, már-már ordítva az orkán erejű szélben. Kétségbe esek, remegve vésem fába, falba, ércbe, kaparom a földbe; még itt vagyok! Most szóljatok hozzám, most fogjátok meg a kezem, most adjatok enni, inni, most öleljetek szép lányok, most igézzetek szárnyat erre a szeretetéhes malacra!!! Most, még míg itt vagyok, most kapjak kegyet, megbecsülést, csillogó aranymorzsákat. Kiáltok, de miért lettem néma???

Félek, mert nem Attila vagyok; születtem, elvegyültem... kiválni sose mertem...

and we build up castles in the sky and in the sand,

design our own world ain't nobody understand,

I found myself alive in the palm of your hand,

as long as we are flyin'

All this world ain't got no end...

La Danza Apocalytica Balkanica...

Imagine, just imagine, there is one starry night left in the end of this world. What would we do? Some would be despairing hopelessly, some would gather their richest to take them with them full of hope.

Some would pray God in faith. Some would enter the Bacchanalia with pleasure dancers! Some would spend the last intimate moments with their nearest and dearest in love.

Ladaaba Orchestra offers to you the perfect tour for the very last night of this world: the last dance party!!!  Forget about the despair, take your riches with you, just in case, let God come with you, if he feels up to it. Bacchanalia implied, take your nearest and dearest with you...

Részlet a Hangyák könyvéből:

Vajon születhet-e forradalmár a hangyák, a termeszek, a méhek között? Lázadhat-e a serény dolgozó, királynő és here ellen? Mondhatja-e, hogy elege van, nem érdekli tovább a kaptár, a vár, a fészek. Fütyül a millió éves törvényekre, mától a kezébe veszi a sorsát? Mit tegyen egy 35 éves hangya, akinek a processziós idegei nem bírják tovább? Mit tegyen, ha a lakáj lét, az arany középszer, a "megtűrt" státusz szürke uniformisa egyszer csak szorítani kezd, bevág és alig kap tőle levegőt? Mit tegyen a hangya, ha egyik reggel arra ébred a körötte lévő csodás valóság nem több egy színesre festett börtönnél??? Az isten szereti a forradalmárokat? Szereti, ha egyszer csak valaki úgy dönt, nem foglalkozik szabályokkal, törvényekkel, mert mától ő lesz a törvény és ő lesz a szabály? Alinsky, Lincoln, Petőfi mind-mind arra biztatnak, hogy akasszunk királyokat, ha a többség úgy látja jónak. De mi van akkor, ha a kételkedés, a hitem, a világnézetem valahol mégis hasonlatos a királyéval? Az igazi forradalmár éhesen és jóllakottan is ugyanazt skandálja, de én bizonytalan vagyok, mert nem tudom, a jóllakottság érzése nem némítana el örökre... Bizonytalanságom bort és váteszt kíván! Bizonytalanságom a magyar értelmiség átka. Ülünk szidjuk a köröttünk lévő világot, aztán másnap hallgatunk, amikor szónokolni, kiabálni, fenyegetőzni kellene, hallgatunk mert féltjük a székünk, fészkünk, egyszerűen csak félünk rettegünk, hogy egyszer csak azt mondják, nincs több itiner, neked kell megmutatni az utat.

Minden hatalom korlátolt, minden hatalom feje elvakult. Ha nincs ellenség kreál, ha nincs gyűlölködés tesz róla, ha nincs megosztottság tesz érte. A legnagyobb baja a hangyámnak, hogy nem bírja a hatalmat, a hatalomban bátran dagonyázó vélt és valós despotákat. Az én hangyám nem bírja a kádereket, a jobbkezeket, a táska és esernyőhordozókat, spanokat és csicskákat, mamelukokat és csinovnyikokat. Az én hangyám retteg a pártoktól és párttagoktól. Az én hangyám mizantróp és anarchista, de imádja a kisembereket és a jószándékúakat. Az én hangyámnak okádnia kell a kommunistáktól, de bátran kiáll a szegényekért és elnyomottakért, az én hangyám minden őse nagypolgár, zsíros (kulák) paraszt, és köztisztviselő, akik büszkék voltak tudásukra, hogy mindent a maguk erejéből értek el. Az én hangyám nem kért soha kölcsönt, amivel tartozott kifizette és inkább az ő borából rúgott be mindenki, semmint más hordóját verte volna csapra...

Az én hangyám most vár. Ki tudja mire vár? Talán egy zászlóbontásra. Vár arra, hogy a főnök meggondolja magát. Hogy egyszer csak azt mondják neki: barátom mégis igazad volt, sőt Neked volt igazad!

Vár, pedig tudja az a hajnal nem jön el, csak, ha végre meggondolja magát. Aztán így sóhajt: rohanunk a forradalomba... 

• - Nézd Mihály, ez csak egy apró malőr. Némi szépséghiba, egy apró, alig látható pötty. Szépségpötty. De biztos vagyok benne, hogy az Öregnek tetszeni fog. Mostanában mindig lázba jön, ha Róla van szó. Csupa tűz, csupa extázis, elragadtatással beszél az ő kis madárkájáról!... Azt akartuk, hogy az öreg ismét magára találjon. Legyen valami értelmes munkánk. Akadtak problémák is a kivitelezés során, de azért van eredmény, van benne fantázia!

Mihály csak nézett maga elé. Arca nem rezdült. Szürke szemeiben szikrája sem volt a figyelemnek, vagy bármilyen érzelemnek. Ült bámult maga elé, mint aki belefáradt a létezésbe. Rá sem nézett a munkatársára. Egykedvűen, hosszú szünet után kezdett el maga elé dünnyögni.

• Gábor. Egyetlen napot töltöttem az interjúalannyal. Egyetlen napocskát. De ennyi elég volt ahhoz, hogy megértsem, milyen katasztrofális a végeredmény. Ez a projekt egy zsákutca. Egy tévedés. Nem volt semmi tudományos alapotok. Mixeltünk, mintha valami italról lenne szó.  Az egész projekt színtiszta próbálkozás.  Aki ezt nem látja be, nem érti a korábbi erőfeszítéseket. Legfeljebb az Öreget veri át, engem biztosan nem.

• Messzire merészkedsz Mihály! - húzta össze szemöldökét a mögötte álló alak. Volt már előtted is, aki lefitymálta a labor teljesítményét. Folyamatosan különvéleményekkel bombázta az Öreget és most nézd meg hol van...

• Jajj Gábor! Hagyd már ezt! - még mindig nem nézett a kollégára, de most már hallatszott hangján, hogy kizökkentették a tespedt lelkiállapotából. - az Öreg akkor is elkapkodta, ezt már mondtam neki. Tudod jól, érzelemből nem lehet politizálni. Ám el kell ismerned a projekt, halálfélelemre, fájdalomra, magányra, meg nem értettségre épül. Nézd meg alaposan, ott ül a szerencsétlen. Filozofál! Érted??? Filozofál? Láttál már olyan állatot, amely azon tanakodik naphosszat, hogy mi értelme van az életnek, meg azt veti a szemünkre, hogy a boldogság nem egyeztethető össze az életével? Gábor! A legnagyobb baj, hogy kiszagoltam a magányt, az elmagányosodást a szívében. Ahhoz képest az üresség, a mozdulatlanság édenkert. Képtelen vagyok tapsolni egy olyan süteményhez, ami gyógyszerízű.

• Elmondtad a kétségeidet az Öregnek? - kérdezte Gábor nem kis iróniával hintve meg szavait.

• Gábor! Az Isten szerelmére! Utaltam rá... - válaszolta Mihály, és úgy tűnt folytatni kívánja mondatot, de egy szót sem bírt mondani.

• Hogy úgy? - utaltál rá, fennhéjázott Gábor, majd kioktató hangon folytatta. - Csak úgy utaltál rá. Ceterum censeo... Mihály, az már régen baj, ha csak úgy foghegyről mered odavetni, nézd főnök, ez az egész felhajtás csak arra jó, hogy eljátszadozzunk... Hogy azt higgyük valami okos dologgal ütjük el az időt. Aztán itt ücsörögsz és a fejünkhöz vágod: A kreatúra önállóan életképtelen, még a gondolat is fáj benne. A mérnökök lázas munkája eredménytelen, a késztermék egy orvosi ló.

• Ne légy teátrális Gábor! Még nem késő bevallani ez most nem jött össze. Majom a ketrecben! Ennyi. Cirkusz. Látványosság. Nézd, az meg ott összekulcsolja a kezét, térdre rogy és rimánkodik... 

Ádám közben csúnyán összeveszett a családtagjaival. Évával a legkisebb apróságon is képesek voltak összezördülni. A két fiú a nő idegeire ment. Ádám nem törődött semmivel, ült és csak a tűzbe bámult. A frusztrációktól a férfi hallgatag, a nő házsártos lett. A gyerekek egymást püfölték. Elég volt egy pillanat, amikor Éva levett róluk a szemét és máris vérre menő küzdelem alakult ki köztük. Az időjárás is furcsa lett. Napokig esett. Megállás nélkül. A szemerkélő esőben a világ és az égbolt is szürkévé változott, mint Mihály arkangyal szigorú szeme. Egy zongora éppen 150-jére játszott egy Lacrimosát. Vaspondrók, sáskák s gusztustalan barna békák indultak el a Föld mélyéből a napfény felé...      

Mi az, amit megvetsz? Erről ismerszel meg igazi mivoltodban.

Frank Herbert: Dűne

Próbálom magam visszafogni. Nem esni neki egyből a rendőrségnek. Nem esni egyből neki a világnak, nem keverni össze korábban csokorba gyűjtött frusztrációt a pillanatnyi haraggal, dühvel és a szomorú tehetetlenség szajkójával. A társasház előtt az egyébként forgalmas Belső körúton, pénteken este betörték a bal oldali üvegét a kocsimnak egy olyan válltáskáért, amiben egy kézkrém, egy telefontöltő és egy füles lapult. Talán felelőtlen voltam, de mentségemre legyen mondva 10 percre ugrottam fel a lakásba. Az autó magánterületen állt (hard prtotected by New Constitution) és a "járdán" közlekedve bele sem lehet látni. Ahhoz mellé kell(ett) lopódzni, be kell(ett) világítani, majd egy kaviccsal rendesen, istenesen oda kellett sózni a kocsi üvegének. Csupán így lehetett elkövetni a számomra jelentős anyagi kárral járó lopást. Az ablak ripityára tört, az apró darabjaival tele lett az utastér. A szinte üres válltáska eltűnt. Csupán a sárga csekkjeim és egy napszemüveg maradt a hátsó ülésen. A rablást néhány perc múlva fedeztem fel és egy véletlenül arra közlekedő járőrnek sikerült is jelenteni. Mivel először nem tudtam megmondani mi tűnt el, azt kérdezték, nincs-e haragosom, amire csak azt tudtam válaszolni, olyan aki ilyet tenne nincs. Aztán jöttek a forró nyomosok, apró fiolákba raktak az üvegszilánkokból, majd biztatóan azt mondták, egy hónapon belül kiderül, hogy nincs tettes és akkor majd mindent megtérít a casco, már ha van... Micsoda öröm gondoltam magamban és micsoda ördögi logika... Legalább egy óra kellett meg rendbe sikerült tenni az autót és a környezetét. Szép péntek este lett, és a hétvége is kellemesnek ígérkezik, kocsi nélkül...

Fura párhuzam, hogy csütörtök este a Huszárvár kápolnájában részt vettem azon a misén, melyen a roma gyilkosságok áldozatairól emlékeztek meg. Felolvasták mikor, hol dobtak be kézigránátot családi házak ablakán, mikor és hol lőttek le embereket, mint kutyákat vélt és valós indokokra hivatkozva. Egy ablaküveg kicserélhető, egy autó talán rendbe hozható, de egy halottba a legjobb szakik, sőt a legigazabb papok sem képesek már életet lehelni.  Csorba Terike a Cigány Kisebbségi Önkormányzat elnöke azt mondta, akkoriban rettegtek a  romák a  Huszár és a Keleti lakótelepen. Felváltva őrködtek, lesték nem jelenik-e meg egy gyanús autó...

A félelem kegyetlen érzés. A félelem - megtanította Herbert "istencsászár" Paulja, az elme gyilkosa. A félelem a kis halál, mely teljes megsemmisüléshez vezet.

Csak álom egy félelem, rettegés nélküli jogállam, ahol a jó elnyeri jutalmát, a rossz pedig méltó büntetését? Csak egy mese, ahol a rendőrség elkapja a gyilkost, a rablót és megnyugtatja a felborzolt kedélyeket? Csak egy mese a biztonságos, könnyű álmot ígérő Nyíregyháza?

Esténként, blogírás közben, a nagy panorámaablakon keresztül látom, amikor későn, halkan elgurul a ház előtt egy járőrautó. Mindig megnyugtat, hogy erre is szétnéznek. Bámulom őket. Bámulnak ők is befelé. Talán azt gondolják miért nem alszom, hiszen nekem nem kell járőröznöm. Én pedig magamban a polgár dacával kérdezem, mit néztek annyira? Most pedig a polgár jogos félelmével kérdezem, hol vagytok, amikor szükségem lenne rátok..?

A világ és benne Nyíregyháza is butább (talán a válság óta, vagy régebbről számítsam?), kevésbé bájos, és egyáltalán nem biztonságos hellyé vált. A rablót a vesztenivaló nélküli indulat, a polgárt a vagyonának féltése nyomorítja. Pintye Gligor és Rózsa Sándor, Robin Hood meghívására nyugaton vegetálnak. Egy ideig pizzafutárkodtak, most szalag mellett dolgoznak egy multicégnél. Arra sincs pénzük, hogy egy fapados repülővel hazaszökjenek. Itthon fortélyos félelem igazgat. Szolgálnánk, de nagyon félünk...    

(esélytelen nyelvi próbálkozás Kerekes Elek világáról)

Soha nem felejtem el a napot, amikor a Városházán megláttam egy különleges festményt. Egy téglap alakú, narancs keretes festményről beszélek, amin egészen sajátos ecsetkezeléssel egy zseni festette meg Krúdy Vörös postakocsiját. Olvasó emberként egyszerűen ledöbbentem, mert szembesültem a  ténnyel, milyen szegényes a fantáziám ahhoz képest, ahogy ez a festő láttatni bír egy szimbólumot. Miközben magamba szívtam a festményt, delejes vágy ragadta meg a szívem, hogy átéljem mindazt, amit a festő már rég átszűrt szívdobbanásokból, álmokból, elmosódott vágyakból, az emberi élet talán már másfél méterre sem érzékelhető apró elektromos szikráiból.

Most pedig itt küszködöm, hogy a szavak semmi kis világába rántsak érzést, színt, ecsetet. Itt küszködök, hogy megfogjam, megfogalmazzam mindazt, amin az ecset és birtokosa legföljebb csak mosolyogna, azzal a fantasztikus, meleg vigyorával.

Talán fel sem fogtam milyen nehéz fába vágtam a fejszém, amikor Elek világát kívántam megidézni. Nem gondoltam át, mekkora istenkísértés, egyre mélyebbre szállni a tudat szúrágta szintjeire, hogy abban tóban úszhassak, ahol összeérnek az érzékek és összekeverednek az érzékszervek, mint a palettán a színek. Annál az asztalnál szeretnék ülni, amelyen vázlatokat, skicceket gyárt az én Mesterem. Mint az örvény ránt magával a világa, ahol egybeforr, egypetéjű ikrekké válik a festő és az író. Itt már nincs Krúdy és nincs Kerekes. Ezen a szinten már csak a teremtés, a kreáció genetikája érzékelhető, ahogy elegánsan egybeolvad az olvasási élmény és a hermeneutika édes, ringató ölelése.

A festmény megpillantása óta sejtem, Kerekes Elek titkok tudója. Sikerült bekukucskálnia olyan ablakokon, ahol talán megpillantotta a teremtőt. Aki egy díványon fekve éppen Krúdy regényeket olvasott, miközben nagyot kortyolt egy kellemes pohár fröccsből és orrcimpáját egy velőscsontos leves ellenállhatatlan illata csiklandozta.     

A Vörös Postakocsival való találkozásom óta szerencsére beléphettem abba a tetőtéri szentélybe is, ahol Elek többek között ezt a festményt alkotta meg. Talán nem először, és remélem nem utoljára ott a Bethlen Gábor utcában is a saját orrommal szagolhattam ki, hogy bizony ott velünk üldögélt az öregisten. Lopva belekortyolt a borunkba. Nézett minket és Norah Jonas-szal együtt dúdolta: turn me on...

Elek persze nem fösvény. Legújabb munkáit a Pál Gyula teremben még két hétig bárki megtekintheti. Ez már egy másik világ. Felületes szemlélőnek talán nem többek a kiállított alkotások, mint kerek furnérlapokon kusza vonalak. Ám aki egy picit elmélázik azon, hogy a lapok a teljességgel kecsegtető körök, gömbök, vagy talán bolygók, lelkek, lelkiállapotok, aki képes megérteni, hogy a vonalak folyók, vízcseppek, könnyek, aki látni meri, hogy a vonalak mögött metafizaikai dzsungelek, arcok, életek, sorosok sejlenek fel, az libabőrrel távozik és viszi haza magával Elek mágikusan realista, nyíregyházian kozmopolita világát. Élményt, édes terhet, amelyet talán csak akkor bont ki, amikor az ágyban fekve észreveszi a sötétben, ha lehunyja a szemét megelevenednek a képek és láthatja, milyen elemi erővel képesek élni, táncolni a retina mozivásznán...

Kerekes Elek kiállítás, Nyíregyháza, Pál Gyula terem (még 2 hétig...)  

Két zuhanyzás közé ékelődik az életünk. Megengedem a vizet. Várok. Még hideg. Várok pedig az egyik lábam már a kádban. Aztán jön a forró. (Bemászik. Élvezi.) A meleg víz ébreszt, a meleg víz altat. Kimossa az alvás novokainját majd, ha leszáll az est álomba ringat. Az életem a hab. Ahogy körbevesz, ahogy gyöngéden ápol. Az ember az egyik legbüdösebb állatfajta. Mosom az állatot magamról, hiszem, hogy sikerülhet. Lemosni a bestiát, a farkast, vágyból ollózott pálcikaembert. Csak a gondolatai érnek valamit. Amilyen szépen rádöbben, ahogy felismer. Jézus szereti a zuhany alatt álló embert, aki egyszerre szabadul meg a kosztól és a lélek szutykától.

Félj az ajkaktól! Megcsalnak, elárulnak! Félj a duzzadt ajkaktól! Félj a hústól! Félj az élettől!

Zuhanyozz, moss fogat és rettegj, hogy nem tudják meg, hogy nincs leleplezés! Hogy még nem kerül rád a sor. Húzd a fejed búbjáig a takarót és imádkozz!

De mégsem. Szállj ki a víz alól! Gyerünk a tükörhöz! Nézd, ez te vagy. Ez vagy te. (Vicsorog.) Ne alázkodj meg! Ne félj! Egy cseppet se bánkódj, bánat ne lássa az arcod! Húzd ki magad, felejtsd el a melegítőt! Fehér inget ölts! Olyan legyél mint a gyolcsba burkolt tékozló fiú! Így állj az ajtóba és várj...

Először Vladimir és Estragon jön majd, aztán ha szerencséd van eljön maga Godot is...

Ma egész nap havat ettem. Ettem nyersen. Ettem párolva, sütve, tésztába töltve. Egész nap hosszú leveleket írtam. Százezer fonémát reszeltem a tisztes polgári ebédemre. Kékpenészes morfémákhoz, lassú bort kértem. Olyan bandukolóan száraz fehér bort.

Egy nagy pemzlit tettem a táskámba, pedig az összes festékem beszáradt. Titokban megszerettem a  telet, amióta tudom, hogyan kell incselkedni vele. Minden reggel bebugyolálom a testem. Nem adom neki, bárhogy is marja, kérje az életem, daccolok vele. Esténként fütyülök a gyémántosra fagyott éjszakában és kinevetem ezt a telhetetlen urat, a telet. Ősi ellenségem; a tél parancsolt ki édesanyám gyönge méhéből. A tél hívott és libabőre megrázta a testem.

Ám a téli szerelmeket soha nem untam meg.

Az ember ül a saját mozijában és mosolyog. Nézi a filmet. Hiszi az övé, majd azt képzeli az ő filmjén bőgnek a lányok, hümmögnek a férfiak. Ez a csöpögni is kifinomultan képes film járja be  a világot! A kritikusok a döbbenet hangján, a nézők klubokba tömörülve éljenzik. A díjeső, a rajongók sikolya a like-tenger, a megosztászuhatag.

Te csak a vállad húzgálod és megjátszod milyen zavarban vagy: de hisz csak az életem. Okoskodó újságírók, pszichológus doktoranduszhallgatók és meglett pszichiáterek szakdolgozatai írnak a rejtélyről, a titokról, a csodáról, az emberről akit fogadott a pápa és a dalai láma. Akinek kegyét egyszerre kereste az orosz és az amerikai elnök, kínaiak, zsidók és inuit eszkimók..

A Palyboy nagyinterjú, Moët & Chandon extra brut, orosz Beluga kaviár... Nők, villámgyors autók, gyűrődésmentes Boss öltönyök. Aztán egyszer csak, csömör, depresszió, gyógyszerek, nehéz vágy a föld után. Cseresznyét, almát, szilvát enni egy nyírbátori fáról. Cukkinit rántani, tejfölös uborkasaláta illatával álmodni. Búbos jércéket bámulni anyám udvarán, nézni, ahogy döcögve jön nagymamám a kert végéből Apagyon. A dögmelegben kapával kezében a világnál szélesebb mosollyal és őszinte öleléssel. Csak a vér tud így vért, a testéből test szeretni, ahogy a világ végéről haza, magához húzza.

És csak az élő tudja így magát siratni. Csak az élő tud ennyit nyögni, ríni, sírni és rimánkodni. Csak a véget feledni nem tudó ember tud így írni, szaporítani szót és várni a semmit, papot, gyászbeszédet...

"Ha te még éltél szép temetést!" Így mondják azon a vidéken, ahol otthon vagyok... "Még a pap is sírt..."

         "Csak őmagáért fáj még a teste, és a lelke is őmagáért kesereg."   (Jób 14/22)

Az utcán lehorgasztott fejű, velencei álarcok bandukolnak. Mennek előre valami nyomja, húzza őket. Fizikai és genitális erőkön túl valami marionett istenség mozgatja a (haj)szálakat. Egy kocsmából bamba zene, hamiskás füst és keserű életkedv szálldogál. Bemenni kéne. Valami alkoholt kötni vénásan. A hidegben védőitalt visznek a nagykabátok belső zsebeiben a meglett férfiak. A magyar ember természetéből adódóan Kárpáti Depressziót termeszt a kiskertben.

A kocsmafilmek hossza megjárta a végtelen már kétszer is. -15 fokos hidegben a világ megáll. A farkas már nem ordít, csak a dunyhák alatt lélegzik a test. A békák mélyebbre ásnak és májusról álmodnak. A ház előtt lassú sorban fagyállóval feltöltött állatok csordában hazafelé. Némelyik még imádkozni is megtanult. A ropogó havat, kandallóban izzó fatörzsekre cserélném, a halhatatlansággal kacérkodó lelkem pedig meghirdetem az interneten. Vajon hányan licitálnának? De nem. Nem megy, mert nem tudom beállítani a kezdő árat. Honnan induljunk? 10, 100 vagy 1000 forintot is megérne?

A zenekar meglepődött, amikor kikaptam a prímás kezéből a hangszert, abban a reményben, hogy el tudom játszani az érzést, ami megrepeszti a lelkem vastag burkát.

- Te bugyikat gyűjtesz cimbora - és átölelt az ecetszagú ivóbajtárs - én azonban barátom! - Itt már közel járt a delériumhoz - Én...cimbora már láttam, hogyan csinálják ezt a felsőbb szinteken. - Egy furmint szagú böffentéssel nyugtázta a vélt igazságát. Aztán megemberelte magát, remegő kézfejével megtörölte a száját, húzogatta a szemöldökét és bazsalygott.

- Cimbora én lelket gyűjtök. Lent a pincében egy nagy fagyasztóban van már vagy ezer is. Egy részük szépen összehajtogatva, a többi meg csak úgy egymásra hajigálva várják az ítéletnapot... A lelkek összegyűjtése nagy mesterség. Ott kell üldögélni a haldokló mellett és figyelni. Amikor az utolsót rúgja, villámgyorsan a szája elé kell tartani a nejlonzacskót és elkapni a lelkét. Aztán be vele ide a hűtőbe...  

Egyszer Moszkvában egy félpucér férfi részegen rohant nekem. Csupán egy bőrnadrágot és nemezcsizmát viselt a legalább 30 fokos hidegben. Egy zacskót szorongatott a  jobb kezében, amit időnként a szívéhez szorított. Már hazafelé mentem és rettegtem, hogy a gyűjtő jó lelkűen a zsebembe csempészett egy szebb darab fagyasztott lelket. 

- Testvérkém! - így szólított meg a véreres szemű medve - Vedd meg tőlem ezt a csomagot! Hidd el nem bánod meg! Nem adnám el, de elittam a pénzem és a kocsmába már nem engednek be rubel nélkül.  A hatalmas ember ott totprzékolt az egyre sűrűsödő hóesésben, akkora tenyere volt, mint egy péklapát. Szenvtelen tekintettel nézett rám, de attól tartottam, mindenre képes még egy korty vodkáért. A zsebemből bankókat kotortam elő, melyeket azonnal kirántott a kezemből. Halkan nehogy felbosszantsam, azt kérdeztem tőle: - Cimbora mi van ebben a papírzacskóban?

- Anyám utolsó lehelete... - válaszolta és eltűnt a sűrű hóesésben...       

Ettél már krémest kézzel? Csókoltál már szerelem nélkül? Szeretnéd élvezni milyen részvét nélkül élni??? Ma jöttem haza a Gulágról, holnap újra deportálnak. Az érzések utáni emberen már haszontalan a lobotómia.

Egyszer azonban láttam, abból az irányból is emberek jönnek. Furcsák, meggyötörtek. Sárkánybőr cipőben, nagy szablyával és még nagyobb vággyal. Királyok, hercegek, trónörökösök és szerencselovagok hada vágot neki a csontra fagyott magyar valóságnak.

Lehorgasztott fejű velencei maszkok az utcán. - Ennyire félnének a hidegtől..? Senki sem válaszol, csak a fejükkel biccentenek; kezdjünk el végre írni...

- Megtennéd, hogy egy picit közelebb jössz hozzám? Csak egy kicsit. Ne ijedj meg, nem akarom megfogni a kezed, csak ha előrébb jössz, akkor a szemem sarkából egészen jól látom, melyik lábad emeled. Azt hiszem a legfontosabb dolog az ütem az életben, hogy megtaláld a saját ütemed. Aztán később, hogy összehangold valakivel a lépéseid...
Egyszer azt vettem észre, amikor már túl voltunk néhány randevún, hogy akarva- akaratlanul is egyszerre lépünk. Mint két kiscserkész. Talán még a szívünk is egyszerre dobbant és ami a legfontosabb, mindig boldogságillat lengte körül. Ez nem olyan, mint  a frissen mosott ruha illata és nincs egyetlen olyan parfüm sem a világon, ami a közelében járna. A boldogságillatú emberek körül sok a mosoly, a kedvesség az előzékenység. Mint a buta, de édes filmeken, minden sikerül nekik. Kinyílnak az ajtók, földig hajolnak a vigyorgó londinerek és nem várnak borravalót...
Hiába burkolózol romantikába. Hiába játszod meg, milyen fene nagy boldogság futkároz át néhány pillanatig rajtad, az egész olyan mint  a villámlás: egy pillanatra időre ugyan világos lesz, ám ez mégsem olyan, mint amikor egy szép májusi reggelen elindulsz belemosolyogni a  világba.
A hóesés olyan mint a hallgatásod. Tudom mit akar mondani, értem az üzenetét és bele is borzongok valahányszor a tarkómhoz ér...
Volt egy éjszaka Nyírbátorban. 1995-öt írtunk. A városra, mint egy török basa dölyfösen, pöffeszkedve tört rá a hideg, de felettünk nem volt hatalma. Kinevettük, fütyültünk rá. Rá sem hederítettünk a szánkból gomolygó párára, és a daraszerű hóesésre sem. Finta Ildi, Szabó Betti, Varga Zoli. Fogtuk egymás kezét, hol énekeltünk hol nevettünk abban a fogvacogtató nyírbátori éjszakában. Négyen nekiindultunk a Papok rétjének. Korcsolyázni, korcsolya nélkül. Fürödtünk a hóban és csak akkor estünk révületbe, amikor fals hangon azt kezdtem dúdolni: Fáradtnak tűnsz, mintha nem a régi volnál... Négyen együtt sem voltunk túlzottan régiek... Ildi most az ország másik végében. Legutóbb azt hallottam Zalaegerszeg környékén él. Zoli, az isten tudja hol. Vagy 10 éve még láttam. Szabó Betti... Betti, pedig már odafent várja, hogy egyszer majd ott szervezzen osztálytalálkozót. Elindulunk, elindulunk, az éjbe megy a vonatunk.

Tudod mi hiányzik az írásaidból? Tudod mi hiányzik? Az a láz, az fantasztikus láz, amivel levarázsoltad a lányok bugyiját! Emlékszel? Elég volt néhány sor! Egy jól megírt, egy jól megtanult vers. Isu, a szobatársam már vitte is a hóna alatt a plédjét és nagyokat sóhajtozva, kajánul vigyorogva mondta a lánynak: ismered azt a verset, hogy kicsi házba elviszlek...

Honnan tudod, hogy..? Te erről, honann tudsz? - Jött a megszeppent kérdés, de a válasz csak egy fennhéjázó, gumióvszer reklámból ismert füttyszó lett.  

Kicsi házba elviszlek, hallgatni a  vízcseppet, surranó csendet, szuszogó ölelésed... Ez volt a kedvenc csajozós versem. Ha tetszett egy lány, biztosan elmondtam neki.  Ám a kétágyas koliszoba csak akkor lett intim tér szívünk hölgyével, ha az egyikünk távozott. Rendszerint a tv-és szobában vártuk ki, míg a sötétítőt el nem húzta az éppen bevetésen lévő tengerészgyalogos. Onnan tökéletesen rá lehetett látni a szobánk ablakára. Ha a függöny felment, akkor már vissza lehetett vánszorogni és mosolyogni az orrunk alatt, csipkelődő megjegyzésekkel dobálni a kipirult párocskát. Volt olyan lány, aki minden szeretkezés után gondosan kisminkelte magát és olyan is, aki nem jött zavarba, egy szál bugyiban, vagy a nélkül mutogatta bájait.
Talán valaki most megvet bennünket. Azt mondja úgy éltünk - törvényen kívül-, mint az állatok. A hét csütörtöktől csütörtökig tartott. Füstölődés a Metró klubban, aztán egy lánnyal szorongva a csíkos, barna kolipléden, már a konzervdoboz szobában.
Sokat olvastam. Átkozottul sokat. Mindent: Till Eulenspiegelt és a Bárányok hallgatnak-at németül. Szerb Antaltól amit csak lehetett, magyarul. Az Utas és holdvilág szinte összes sorát aláhúztam, kívülről szerettem volna megtanulni, akárcsak Ottliktól az Iskola  a határont. Faltam Heideggert, Hajnóczyt, Russelt és Ajtmatovot. Időnként, szerelmes reggeleken Turgenyevet is. Szinte  alig telt el hét, hogy ne lapoztam volna Adyt és Pilinszkyt. Vétkeztem és imádkoztam.
Egyszer Isu, meg a nagyokos barátja Galamb azt találták ki, akkor írjak verset, ha ittam. Ha eleget ittam. Amikor az alkohol szent tüze megolvasztja a gátlások láncait. Sajnos nem voltam nagy ivó hozzá. Aztán egyszer mégis nekigyürkőztem. Ez lett belőle (részlet):

Elindultuk Betlehembe
Két zoknival gatyával zsebembe
Te csak etted a vajas kenyeret
Szétmaszatoltad, nem tettél egyebet
Két csöcs! Neked intett a Holdudvar

Felkiáltottam, Holdudvar! majd
Két csöcs között a völgyben találkozunk...

...

Térdig gázolva a folyóban,

Szemérmesen fürdött Mária

Beszélt a hallal,

Ami már rég szálka és ereklye...

Minya Károly tanár úrtól tanultam meg, hogy mit jelent  a blaszfémia... Úgy voltam a vallással mint Vörösmarty remetéje, amiből pedig Popper tanár úr készített példabeszédet.
A püspök hajója kiköt a tenger egyik elhagyott szigetén, hogy vizet vegyen fel. A püspök sétára indul a sziget belsejébe. Egyszer csak üvöltést hall:– Legyen átkozott az Isten! Legyen átkozott az Isten! Odasiet, hát egy öregember térdel, és az ég felé emelve arcát ordítja az átkot. – Hát te mit művelsz? – kérdi a püspök elszörnyedve. – Imádkozom. Egész nap csak imádkozom. – Te szerencsétlen! Nem így kell imádkozni! – Hanem hogyan? – Azt kell mondanod: Legyen áldott az Isten! Amit te mondasz, az a kárhozatba visz. Az öreg a lábához borult.– Téged az Isten küldött, hogy megvilágosítsál. Elindult a hajó, a fedélzeten a püspökkel. Egyszer csak rikoltást hall a messzeségbe tűnő sziget felől. Odanéz, hát a vén remete szalad a vízen, és kiáltozik: – Várj meg, püspök, várj meg! Elfelejtettem, hogy mit kell mondani! – Menj vissza nyugodtan – mondja megrendülten a főpap –, és mondd azt, amit eddig. Majd hozzáfűzte, bár én tudnék így imádkozni.
Senki nem tudhatja, hogy melyik út a helyes. Érted??? Soha nem tudhatod. Ezért mondtam, hogy lépj mellém kérlek, hogy a szemem sarkából is lássam, melyik lábad emeled. Könnyebb kettőnek a homályban is...