Ahol a mocsár, ahol a Bodrog meg a Tisza egy nagy tóvá olvad össze és apró halmokon lehet csak száraz lábbal járni, ott van a nagy vitéz eltemetve. Nevét nem ismerik, arcára az öreganyák sem emlékeznek. Aranyba mártott kardját, tarsolylemezét és a félős Európát nevetve sarcoló gazdaságát hagyta maga után. Itáliában vert érméket, bizánci gemmákat, köves gyűrűket helyeztek mellé. Volt miből. A vitéz szerette elkápráztatni népét és csinos arcú, csillogó szemű asszonyait. Rajtuk és gyermekein kívül egy szilaj, gyors járású ló volt legféltettebb kincse. Most a paripa feje bizonyítja, a ló ősei valahonnan Türkmenisztán hegyvidékeiről származnak. Vért verejtékező szent lovon jött a vezér a Kárpát-medencébe, jogos jussára, hogy rendet tegyen a világban, állatainak dús füvű legelőket szerezzen, isteneinek hegyeket, népének pedig jövőt.

Sokszor nézett az újhelyi sátor hegyek felé, nézte a sötétzöld, remegő párát lehelő fákat és magába szívta a nagy magyar nyarakat. Itt kell élni, vagy ha kell, halni - mondta néha csak úgy maga elé.  

A vitézről azt tartották, félelem nélkül született. Kinevette a halált, fájdalmat, azt is ha egy csata után észrevette éktelen sebekből hullik a vére.

- Legalább lesz dolga a javasasszonyoknak is, mert csak pletykálnak tudnak egész nap a vén szipirtyók! - nevetett, pedig megesett, hogy az ájulás kerülgette, de el csak nem hagyta magát.

Egyedül az Öregisten tudta, hogy van egy dolog, amitől ez mokány vitéz is retteg: népe pusztulásától. 12 fia és 20 lánya vette körül, ha éppen úgy akarta. Nagy természetéről még a többi fejedelem is csak halkan mert pletykálni. De a hideg is kirázta, ha arra gondolt, élete megfonnyad, magja elvész. Már fiatalon a szemébe égett a gyermek nélkül halni készülő, rozoga királyok sóhaja. Kik utódról, fiakról, álmodtak. Legalább egy szálról legényről, aki utánuk jön, aki vér a vérből, hús a húsból, akinek meg lehet fogni a kezét, akivel meg lehet ígértetni: jól sáfárkodik apja hagyatékával.  

Igazából egy boszorka átka miatt ébredt benne félelem. Még Taljánföldön történt. Félelmetes íjával forrasztotta a szót a kócos torkára. Ám a koromhajú, égnek emelt karú asszony bemutatta  félelemnek. Őt, akinek haragjától villámokat, vihart szórt az ég, akinek kegyelméből nagy lakomák idején, víz helyett bor csörgedezett a patakokban.

Azóta többet imádkozott. Hitte, hogy isten kegyelméből ki lehet forgatni ezt a csúf világot a sarkaiból.

Még a keresztre feszített Isten is ezt ígérte. A Bizánciak mint a titkot súgták meg neki: feltámadt és elvette a világ bűneit. Fiatalemberként pislogva nézte a vézna, sebeiből vérző istent, kinek testét a vér úgy festette meg, mint a csatákban túlhajszolt, féltve őrzött lovaik bőrtét. Akkor hitte el, hogy ez az isten mégiscsak minden isten felett állhat. Ez a jámbor, vézna ember, aki leszáll a keresztről és egyedül képes az egész világot megregulázni.

Hozzá imádkozott. Hagyta a régi isteneket. Ehhez a pokoli kínokat szenvedett, véres istenhez imádkozott, ki akkor sem szólt semmit - csak jámboran mosolygott -, mikor ellenségei úgy döntöttek, kivégzik…

Kint a tűznél a regös kezdte el kobzát pengetni és megidézni az ősi istenek tetteit.

- Énekeltek a világba, de magatok sem hiszitek szátok szavát - dünnyögte. Énekeltek olyan isteneket magatokhoz, kik soha erre nem jártak és nem is tudják másnak mit jelent ez a vidék.

Szélütés vitt el. Egy szeptemberi hűvös éjjel. Szélütés. Nagy temetést rendeztek. Napokig sírtak a népek. Papok jöttek, hitük szerint búcsúzni az élettől. Napokig jöttek barátok, ismerősök, harcos társak és szent fejedelmek. Napokig csak szomorúság töltötte meg a napfény terhes őszi napokat.  

Zsolt, 36 éves nyíregyházi újságíró, Gábor, 34 éves köztisztviselő, János, 35 éves fotóművész, Gyula, 38 éves diplomata, András, 35 éves cégmenedzser, György, 39 éves vállalkozó… Nem is sejtik, hogy mindannyian ennek a hősnek a génjeit hordozzák magukban. Nem is sejtik, hogy mindannyian hozzá kötődnek. A karcsai hőshöz, aki hozzájuk hasonlóan minden éjjel, magyarul álmodott…