Töltike, vadas, káposztás paszuly, ludaskása birskompóttal, gulyásleves, halászlé. Csak egy néhány étel azok közül, melyeket édesanyám úgy képes főzni és tálalni, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Édesanyám nagymamámtól tanulta, ahogy azt is, hogy kell könnyű tésztájú megunhatatlan palacsintát sütni vagy éppen foszlós, omlós fánkot szaggatni.
Ezek az ételek felénk úgy öröklődnek anyáról lányra, akár a mázas cserepek, a munka becsülete és a vendégszeretet. A felénk készülő ételeknek nagy lelke van. Belefő, belesül az elmúlt 1000 év. Belegyúródik a lassan, megfontoltan a természettel egy ütemben élő vidék összes illata. Benne van a baktalórántházi akácvirágzás, a Tisza selymes vize, a bátorligeti gombák zamata. A Gúti erdőben nevelkedő csodaszarvasok combjából mennyei pörkölt fő, a folyótöltéseken cseperedő bárányhús pedig a helyben termett rozmaringgal köt életre szóló házasságot az asztalon.
Erre azért lesz mesés az étel, mert miközben az élő hagyomány elevenedik meg a házi kosztban, még a paprikás csirkét is az udvaron hajladozó kapor, vagy éppen lágyan zöldellő petrezselyem teszi tökéletessé. A nyár melegét ízzé őrző boskobak, a pirosló jonatán pedig a kacsamellel köt örök barátságot. Csupa érzékiség, csupa afrodiziákum errefelé a gasztronómia. Mintha a dunyha alatti, erotikától fülledt világot csempésznék magukkal a nők a konyhába. Mintha ott is minden a termékenységről, az életről szólna.
Roppannak a zöldségek, felvillanyoznak, erőt adnak a levesek és sűrűvé válik a vér a halmazállapotukban kissé megreformált húsoktól. Az ország keleti vidékén a konyhaművészet a nők hamiskásan csábító és odaadó jellemét tükrözik vissza. Itt még tudják, hogy az a jószág, amely boldogan kapirgál, túrja a földet, makkot és édes kukoricát ropogtat, jobb ízű ételt ad. Itt még tudják, hogy kevés olyan étel létezik, amit nem lassan, időt nem kímélve kell elkészíteni. Itt hiszik az evés boldogság. Az evés összehozza a rég nem látott barátokat, családtagokat. A megterített asztal kibékíti az ellenfeleket és kilúgozza bennünk felgyülemlett dühöt és feszültséget. Talán mert minden vacsoránál ott ül a mindenható, minden vacsorában benne van a kezdet és a vég. Ezt talán az egész nap serénykedő, majd a mosogatásnál magányba roskadó asszonyok tudnák leginkább kifejteni...
Amikor megidézem ezt a kincses örökséget, amikor írok róla és kaján vigyorral, néha -néha lehunyva a szemem, magam előtt látom édesanyámat és nagymamámat, ahogy mesterszakácsokat megszégyenítő gyakorlattal és magabiztossággal teremtenek, értelmeznek újra, reformálnak és nyugtatják meg ízlelőbimbóinkat, mindig éhes hasunkat, akkor egyszeriben megértem milyen csodának vagyok a részese. A konyhaművészetünkben ott a teremtés aktusa, ott a hagyományőrzés és az újdonság, az újítás varázsa is.
Éppen ezért is töltött el boldogsággal, amikor Rácz Mihály, a Kakukk étterem joviális és tettre kész tulajdonosa, azzal az ötlettel állt elő meg kellene szervezni a Magyar Népi Ízőrző Lovagrendet. A lovagrend feladata, hogy a népi konyha örökségét ápolja, népszerűsítse, az újításokról és a hagyományos ízek őrzőiről beszámoljon. Félő ugyanis, hogy számos ma még hétköznapinak tűnő étel az egyre gyorsuló, junk foodra épülő világban a népi, hagyományos ételeket a szakácskönyvek lapjaira száműzik. Félő, hogy a lelkes őrzők nélkül a régi szakácskönyvek csupán könyvtárakban, elfedett polcokon porosodó kötetekké silányulnak. Még most van esély, ezt ismerték fel a lovagrend tagjai, akik között vendéglátósok, mesterszakácsok és cukrászok éppúgy megtalálhatóak, mint a népi konyha és ízek más szakmákból érkezett kötelezettjei tanárok, néprajzosok, újságírók.
Most ott tartunk, hogy a Magyar Nép Ízőrző Lovagrend több mint két tucat tagot számlál, bejegyzett civil szervezett lett és a tagok a díszes lovagi ruhájukban egyre több helyen hirdetik legyünk büszkék az örökségünkre és hirdessük azt. A parádé mellett pedig komoly munkát folytatnak azért, hogy a népi ízek, mint a nemzeti kincs ízes része fennmaradjon. Nem kis feladat, de igaz szívű lovagoknak való.
A lovagrend alapítói:
Rácz Mihály, Dr. Hanusz Árpád, Körösi Miklósné, Krivács András, Cziránku István, Dr. Cservenyák László, Nyéki Zsolt, Kigyósi János, Tatai Pál, Major Tamás, Konyári Sándor, Brém Árpád, Szoboszlai Gyula, Z. Pintye Zsolt, Sarkady Pál
