Másoltatott egy kulcsot. A legdrágább helyen. Az egyik előkelő plázában. Barátságosan, kedvesen szolgálták ki. Itt ez a standard. Nem nézik, kin milyen ruha van. Idejött. Van pénze. Ki fogja fizetni. Hagy borravalót. Itt illik. Várt. Nem volt sok pénz a tárcában. Bár az utóbbi időben… Mindegy. A többi pénzt, fényképezőgépét, egy mobiltelefont, némi aranyat, abba bumfordi kazettába rakta, amin egy szép nagy dollárjel díszelgett. Biztosra ment. Ezt tuti kiszúrják. Csak ez a kulcs kell még. Kívülről benne hagyja a zárban. Csalinak.
- Vajon ki jön majd az ajtón? Milyen ember lesz? Olyan, mint a filmeken? Buta, pénzéhes, kegyetlen? Milyen embert küld majd? Nem mintha számítana. Igazából mindegy, csak most olyan kisherceges lett a hangulata. Gyorsan, fájdalommentesen. Az a legjobb. Gyorsan és legfőképp fájdalomentesen. Ne üssön, ne fájjon, ne kínozzon. Ne lássa az élvezetet az arcán. Ne valami szadista, perverz állat legyen. Inkább rémült, balekforma, aki megijed, és egyszerűen úgy dönt. Úgy dönt, hogy így könnyebb. Elintézi pikk-pakk.
Kint esett az eső. Novemberi, emberes eső. Áztat. Hidegen csapódik a bőrre. Mint valami apró, hűtőből kivett és szitálva szórt vasreszelék. Még dörzsöl is. Apró sebeket ejt. Az ember hirtelen megnézi a halántékát, hogy nem vérzik-e? Odanyúlt. De semmi. Gallérját felhajtva, fújtatva, remegve robogott haza. A lakása szürke, mint az utca, mint az ég. Hideg. A fűtést két napja nem kapcsolta be. Már csak az kéne, még elkényelmesedne. Összezavarná a jólét, konyakot, étcsokit kívánna. Fekete, érzéki csokit, narancsdarabokkal. Talán még felhívna valakit. És akkor beszélne. Kibeszélné magából ezt a sötét betondarabot, amivel beborította könnyű lelke padlóját.
- Be kell csukni az ajtót, ablakot, le a redőnyöket. Ne jöjjön be a világ. Most ne. Legfeljebb egy sziréna. Egy öngyilkosért rohanó mentőautó fejhangon sipítozó szirénája: embert viszek!!!
Ha most valahonnan meghallaná a Nessun dormát, „Holnap győzni fogok, all' alba vincero” - talán eltántorítaná. Ha most valahonnan előbújna valaki, akinek még a szaga is isteni lenne. Valaki, aki behozna egy darab, lüktető életet és itt felejtené a szőnyegen. Zsírpapírban, vagy csodás, selyemszalagos dobozban egyre megy. Ha lenne valaki, akkor talán lenne visszaút. De nem jön senki. A lépcső hallgat, az eső némán reszeli földet.
Az este gyorsan jött. A sötétség lassan. Lehetetett már vagy hajnali fél kettő, amikor meghallotta a neszezést. A féri halk volt, mint egy kígyó. Surrant, csosszant és neszelt, de valahogy beleillet az éjszakába, mint amikor egy fabútor reccsen egyet, a tv kávája böffent, a szekrény nyújtózkodik. Olyan munkáskabát féle volt rajta. Puha, gumitalpú cipő és dokkmunkás, kötött sapka. Kezei üresek voltak, de zsebein látszott, hogy hasasak. Sok idő telt el, talán negyedóra is, míg belépett a szobába, ahol a kopott fotelben ücsörögve várta.
A munkásruhás meglepődött. Egy pillanatra azt sem tudta, hogy mi lesz. Kérdőn nézett rá: - Na, akkor mi lesz? Tedd, amit tenned kell! Gyere közelebb. Nyúlj a zsebedbe. Nem fogok ellenállni.
A tolvaj először kiment a szobából. Aztán kisvártatva visszajött. Egy pillangókés volt a kezében. Játszott vele miközben lassan megközelítette a fotelt. A fém kéjjel csattogott.
Nyakon szúrta. A férfi még csak oda sem kapott. Lüktetve, fröcsögve spriccelt a vére. Utolsó gondolatával egy régi disznóvágás jutott eszébe.
- Nem vérzett ki, Jóska! Nem vérzett ki! Rosszul szúrtál! Nekem többet ne gyere ide! Nem a gigáját kell elvágni! Nem! A szívébe kell szúrni. Akkor szépen kivérzik. Attól lesz rózsaszín a hús! Rózsaszín a szűzpecsenye, meg puha a máj… A kivérzett hús jobban el is áll. Ha húslevest fogunk főzni csúnya sötét, zavaros színe lesz. Az a baj, hogy hülyének prédikálok. Nem értesz te hozzá…
