Ezüst esők. Nagy higanyszerű cseppekben. Gurulnak szerteszét. Nincs szivacs, ami felszívná, nincs föld, ami elnyelné. A tavak szintje egyre emelkedik, a folyók megáradnak, a tengerek a part menti városokat falják fel. Velence víz alatt. Mintha Jézus ébresztené az alvó Szent Márkot, hogy kelj fel és járj! A vízen. Nedvesek a szavak, melyekkel egymást köszöntik a rosszkedvű szomszédok. Nedves a köhögő kutyák lehelete. Ugatni már nem tudnak. Nedves a péktől hozott kenyér és virágok helyett a penész borítja a lakások hideg sarkait. Csak a macskák nem nedvesek. Egykedvűen nézik az ereszek alól a nehéz cseppeket és egymáshoz bújva melegítik a világot.
- Ilyenkor jó, ha velem vagy apa – mondta a 7 éves forma kislány és színes gumicsizmájával nagyot ugrott egy fémszínű pocsolyába. Mintha csak egy tükörbe lépett volna, széttöredeztek a felhők, remegve hullámoztak a falak. – Apa - folytatta a kislány vékony, sejtelmes hangon – én tudtam, hogy esni fog! Azt is tudom, hogy híres leszel, mert nagy hajókat fogsz építeni. Te meg Zsolti bácsi. Nagyon nagy hajókat, amibe belefér az egész osztály és amikor elkészül a hajó, akkor elmegyünk kirándulni. Olyan nagyok lesznek a vizek, hogy a Tokaji toronynál fogunk kikötni. Nem lesz adás a tévébe. Se hírek, se mese. Tudod Apa! Semmi se lesz a tévébe még a hangyák sem fognak szaladgálni és egész nap kiütősdit játszunk. Azt nagyon szeretem. Kindrusz Petit pedig jól orrba vágjuk, mert mindig olyan erősen dobja nekünk a labdát…
- Ki mondott neked ilyet Petra? – kérdezte az apa és finoman kiráncigálta a méretes tölcsér alakú pocsolyából.
- Azt nem árulhatom el! Mert anyu azt mondta, ki fogsz nevetni. Meg, hogy te semmit sem értesz a világból. Olyan dolgokat veszel komolyan, amik nem is fontosak. Igaz, - hozzáfűzte - azért keresel sokat, mert ami Neked fontos, a többi bácsinak is fontos. – A kislány attól félt megbántotta az apját és most apró tenyerével egy picit rászorított apja kezére.
- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ismét a nagyi mesélt neked? Hm? Tudod jól, hogy csak képzelődsz! – ekkor az eső rázendített. Sűrű függönyszerű víz öntötte nyakon a férfit és a kislányt. Mint egy zuhatag. A dupla méretű esernyő szélein homályos, üvegszerű cső vette körül őket.
- Látod erről beszélt anya, hogy nem mondjak neked semmit – húzta meg a kislánya a vállát és egy picit csalódottan kezdett ballagni a nagy vízben.
Hetek teltek el így. Egyre sűrűbb és sűrűbb esőkkel. A férfihoz egyszer csak sötét öltönyös alakok jöttek. Idegesen, türelmetlenül csengettek. Amikor kiment hozzájuk körbefogták és kérlelték, menjen velük. Hozzáfűzték, most megmutathatja. Itt az idő. Most kell a segítsége. Most kell az esze. A képzelőereje. A férfi maga elé bámult. Még mindig nem akarta elhinni. Ha kimondta, erőltetetten nevetnie kellett, kínjában: soha nem látott vizek öntik el a medencét. Európa közepén cunami fenyeget. Hajó kell. Nagy hajó. Hatalmas nagy bárka. Amibe beleférnek, ami elbírja az embereket. Elbírja a legfontosabb értékeket. Festményeket, filmeket, szobrokat, könyveket, na meg az állatokat. Nagy hajók kellenek, amelyek akár hónapokig is bírják a vízen. A férfi állt, körötte a küldöttek sűrűn beszéltek, ahogy a vízcseppek bombázták a földet. Hosszan gondolkodott, aztán megfordult. A folyosón ott állt a felesége a kislányával és mögöttük… igen, mögöttük a nagymama integetett…
