• Ha az élet valóban utazás, megy-e a vonatunk tovább? Összeérnek a sínek? Egyszer? S meglátjuk-e az istent, ha eleget fáztunk, éheztünk? Nevezze, aminek akarja, böjtnek, háborúnak, önsanyargatásnak! Mind bolond, aki embernek születik… - a nagykabát magában, magának beszélt. Szőrös, barna hatalmas, hullámzó nagykabát. A műanyag szőrök filcesedve, mint egy kivert kutyán. A lábán cipzáras bokacsizma. Az egyiknek letört a húzókája, a másik szétvált, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. Egy szőrös, zokni nélküli, dagadt boka lakott benne. A guba gallérja felállítva, így a kabátból csak egy setét tonzúra kandikált ki, mint egy lámpabura, meg két nadrágszár a bokacsizma felett visszahajtva. A kopott szövetnadrág két szára között egy barna, műbőr utazótáska szundikált a földön. Belőle egy szürke papírba csomagolva, a kétkilós kenyér fara, egy esernyő fogantyúja és egy összetekert Népszabadság kapkodott levegőért. Az ófehértói, rideg, csempézett váróterembe egy feltűnően szép anyuka lépett be, maga után húzva egy overálba csomagolt porontyot. Az vízhatlan anyagból készült ruha legalább három számmal volt nagyobb, mint a kisfiú. Kapucnija, mint egy nagyra nőtt káposztalevél ráfittyent a kicsi kobakjára. Hogy lásson is valamit a világból, az overál nyakánál az édesanya kötött egy sálacskát. A kapucni így nem borult teljesen az arcába. A fényesre ücsörgött pad lécein foglaltak helyet. Óvatosan, legtávolabb a magában beszélő subától. A Namény felől érkező vonatnak még volt legalább egy órája, hogy befusson. A váróteremnek füst, gépzsír és dohányszaga volt. December közepe. A világ lefagyott, az ágakon ezüst zúzmara, a házak ablakaiból sárgán pislákoló életjelek. A sínek túloldalán a néma bakti erdő. Időnként fénylő szemű vadak pislogtak a távolban, majd gyorsan eltűntek a mélyálom zuhant, néma akácok között.

• Rosszul sáfárkodtam. Rosszul. – folytatta a szőrös nagykabát. - Mindent eltékozoltam. Eljátszottam szerelmeket. Éveket. Mindent. Még egy rossz füzetem sincs, amibe belevéstem volna, ki voltam én… Szégyellem magam. Szégyellem, hogy a legnagyobb kincseim az emlékeim így elpárologtak… - hangja elvékonyodott. Szünetet tartott a szavak között. Talán szipogott, talán csak megbicsaklottak a betűk a szájában. – Én voltam a kedvenc. A kiválasztott. Én voltam a boldog napok krónikása. S mit értem vele. Enyém volt régen az egész város. Fényes utcák vittek a hátukon. Előre köszöntek nekem. Mindenki megkínált cigarettával. Camellel, Marbival. Nem ilyen fos Fecskével meg Szofival… A kabát füstölni kezdett. – Egyszer Pesten a Gellérthegyre is felvitt egy szegedi lány. Két bolond alföldi. Mondom neki: - Te nálunk olyan szőke a Tisza mint a hajad. Tivadarnál. A híd alatt. Hozok neked belőle. Megmutatom. Augusztusban a Tiszába járnak fürödni a hullócsillagok. Nevette. Csókot adott. Cuppanósat. Sose láttam többet. Vártam. A Ménesi útra járt. A főiskolára. Ott vártam mindig. Egyszer láttam a körtérnél. Egy magas fiúval nevetett… Ez is, hogy tud fájni. Nem a lány, hanem hogy elmúlt… – Megjártam Rómát. Ott ültem a Szent Teréz szobor előtt és még akkor sem hittem, hogy feladatom lenne. Nem hittem el. Az ember hite… - tenyerével csapkodni kezdte a mellét. – Az ember hite. Semmise…

A kisfiú tanácstalanul nézett az anyjára. Illetve csak nézett volna, mert csak a kapucniban forgatta a pici fejét. Kis kezével aztán, ami ujjatlan kesztyűbe volt bújtatva, elhúzta a kapucnit és kérdőn nézett az anyukájára: - Miért beszél a kabát? – ez volt az apró, barna szemébe beleírva.  

• Egyszer egy dunai hajón, Bajánál valaki járt a vízen. Az emberek kitódultak a fedélzetre és mutogatták. Látod? Látjátok? Jár a vízen. Csak én tudtam ki ő és mit keres ott. Hozzám jött. Feladattal bízott meg. Először megijedtem, féltem, aztán igent mondtam neki. De gyenge voltam. Iszonyú gyenge… Elárultam… Aztán újra eljött. A reptéren. Ferihegyen. Emlékszem kint ültem a teraszon. Néztem, hogyan szállnak fel és le a madarak. Odasétált hozzám, megszorította a vállam. Erősen. Mennem kell. Tudtam. Mennem kell. Csinálni kell. Amivel megbízott. Ami a feladat. De csak elbújni volt erőm. A legkisebb faluba. A legkisebb tanyára. Méla birkák közé, büdös ólak aljára. Hogy ne találjon meg, hogy ne kérjen számon, hogy ne is tudja, még élek.

A kabát csak beszélt… Mondta és mondta, amikor kinyílt a forgalmista irodája. Egy vékony arcú, barázdált szemöldökű, kék szemű férfi nézett szét a várótermen. Amikor a nőt meglátta gyerekkel, felderült a fáradt arca.

• Jajj, hát nem is vettelek észre benneteket! Gyertek be! Gyertek bátran, sokkal melegebb van idebent az irodában. Anyukához mentek? Hát hogy van? Gyere kicsi, gyere adok egy tollat meg papírt. Rajzolhatsz kedvedre…

A kabát közben egyre panaszosabban motyogott. – Három napja itt ül. Senki sem ismeri. Rendőrök is faggatták. Félek, hogy kényszerzubbonyban viszik majd el. Bolond – legyintett  a forgalmista. A meleg irodában felgyorsult az idő. Mire a férfi kikérdezte a nőt a rokonságról, lassan szedelőzködhettek is. A kisfiú egy rajzlapot lobogtatott a kezében. Róla egy furcsa szárnyú, göndör hajú, feketébe öltöztetett angyal nézett a világgal farkasszemet. A forgalmista kinyitotta az ajtót. Elbúcsúztak a férfitől. Az anyuka ismét leültette a kisfiát a padra. Arra kérte, hogy ne mozduljon, csak egy pillanatra megy be a mosdóba…

• Pap nem leszel, de van egy titkom neked - szólalt meg a kabát. Van egy titkom kicsi huszárlegény. Eljön még hozzád is. Még nem is leszel nagyon öreg. Egy éjjel jön el és megkérdezi, hogy mire jutottál a nagy eszeddel? Mire jutottál a sok gondolattal, amit papírra akartál vetni? Jussak eszedbe! Eljön hozzád, én tudom. De mondok neked valamit; nem kell félned, mert te leírod, amit én üzenek nekik. Te majd leírod. Ígérd meg, hogy leírod az üzenetem! - a kisfiú megszeppent. Azt kívánta, hogy a mosdó ajtaja nyíljon már végre ki. – Azt üzenem nekik, hogy én láttam Őt. Én láttam és engem meg is hívott egy vacsorára. Az utolsóra… És téged is meg fog hívni, kisember. Hidd el. Téged is meg fog…

Ekkor kinyílt a mosdó ajtaja. A kabát elhallgatott. Az érkező vonat füttyentett egyet. Az anya ölébe kapta az overálba csomagolt kisfiút. Majd a szatyrot, kistáskát. Gyorsan szedte a lábát. A kisfiú szeméből egy könnycsepp fordult ki, ahogy felkászálódtak a vagonba. Meglehet csak a hidegtől… Meglehet…

Írd meg nekem a legszebb történetet. Meséld el. Lassan, hosszan. Minden részletre kíváncsi vagyok. Hallani akarom. A Te sztorid… Úgy kezdd, ahogy megtörtént. Én elhiszem, hogy meguntad, hogy minden reggel ugyanazt a findzsa tejet tette eléd a Tejút. Én elhiszem, hogy hideg lehetett az űr. Néma. Hogy évezredekig csak magadban beszéltél egy semmi kis fotonon utazgatva. Ott találtad ki magad, ott találtál ki engem is. Bolygóról, bolygóra bolyongva engem kerestél. Hidd el, én inni fogom a szavaid.

Kisvárosban nőttél fel. Tudom. Gyerekként is sejtetted, hogy földönkívüli vagy. Mert amikor egy júliusi éjszakán a tenyeredbe vetted a szíved, megláttad rajta azokat a furcsa rovátkákat. A Szíriusz felé fordítva pedig felizzott, mint a parázs előttünk.

Csak akkor bocsátottad meg, hogy állatokat is eszünk, amikor az első füstölt szalonnát megsütöttem neked. Nyárson. Csöpögött a zsír, kenyérre, újhagyma karikákra… Végigfolyt a barnára sült alkarodon is. Bikini volt rajtad, meg sort. Én meg csak néztelek. Te nagyokat haraptál a szeletekből, majd felvillanyozva nyelted a tökéletesre sült szalonna-katonákat….

Elhittem neked azt is, hogy Görögországból másak a csillagok. Néztem a Dodekanisos égboltját, miközben uozót kortyoltam és az orrom betöltötte a rostra tett tsipura semmihez sem hasonlítható, mennyei illata.

Akkor elhittem neked, hogy a születésed csak illúzió volt. Megrendezett akció. Hogy nem is anya szült. Hogy téged csupán a vágy vezetett ide, de úgy szeretted őket, mintha édesek lennének és sírtál, amikor elhagytak…

Egyetlen anyajegy sincs a tökéletes testeden. Talán ezért is hiszek neked. Nincs benne hiba. Olyan vagy, mintha az internetről rendeltelek volna. Nemes, fényes, bájoló. Nincs ellenszered, nincs mentségem, amikor azt mondom; jobban szeretlek maga magamnál. Pedig úgy ismertél meg, mint önző egykét.

Napokig nevettél, amikor egyszer hoztam neked egy könyvet. Apró pici, fekete könyv. Borítóján egy UFO. Carsac Sehollakókja. Imádtad. Hetekig erről beszéltél. Kaszás Felderítője már a húsodba vágott…

És hogy szereted a romantikus meséket… Mindent, ami giccses, nyálas, ami édesen fájó, ami a szívet forgatja, nyúzza, tekeri, csavarja. Mindent ahol élhetetlenek, vagy ahol halhatatlanok a szerelmesek, ahol tragédia lesz és ahol mennyben köttetik meg két ember pókfonál kapcsolata.

Amikor nézlek, kitágul a tudatom. Fogalmam sincs, hogy ezeket a mágikus energiákat, hoztad-e, teremtetted-e, vagy csak egy hiba miatt szórod szét magadból. Ám, amikor kiömlik belőled én elé állok és hagyom, hogy átáradjon rajtam ez a földöntúli, nukleáris energia. Mindig figyelmeztetsz, hogy ebbe fogok belehalni. Hiába meséltem el neked, hogy a Curie házaspár radioaktív izotópokat hordott a köpenyzsebben… Ilyenkor elkomorodsz és bolondnak tartasz. Gyereknek. Felelőtlennek.

Átölelsz. Sírsz. A könnyekből is tudom, hogy nem közülünk való vagy. Édesek a könnyeid. Mint a méz, mint a juharszirup. Édes könnyeket ereget a tavaszi reggelt idéző szemed. Hideg? Vagy tiszta? Sose tudom eldönteni. Ha csókolsz persze ez a kék is tud égni. A kezed a tarkómon, egyszerre véd, életet, új életet ad. 120 éves lettem a múlt héten és úgy nézek ki mint egy 30…

Többet tudok a világról, mint bárki a környezetemben, mert minden mozdulatoddal tanítasz. Minden csókoddal okosabb leszek és minden érintéseddel bölcsebb…

Írd meg életed történetét. Kivárom. Írd meg. Légy őszinte. Az lesz a kedvenc részem, amikor hozzám érsz…

Furcsa, rossz ízű hét ez - bandukolt orrát lógatva a nyálás időben. Rég volt ilyen ködös, füstös a november vége. A kiserdőben a fák homályban járkáltak, szavukat vesztették a tegnap büszke lombjai. Úgy tűnt, hiába koptatta annyit a "lépcsőt", hiába számolta meg, hogy templom bejáratától a Papok padjáig 260-at kell lépni. Minden hiába. A görögkatolikusok üzenete, mint egy harang kongott a fejében; ha nincs benned irgalmasság, akkor mit ér a böjt, mit ér azima... Napok óta Máté 10/16-nál nyílt ki a Könyv. Szinte magától, elég volt hozzáérnie; "...elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé; legyetek ezért okosak mint a kígyók, és szelídek mint a galambok"... S ő butának érezte magát, háborgó lelkűnek. Pedig ott a koszorú, van rajta négy gyertya is. Talán, ha mind leégett. Talán, ha az éjszaka már nem eszik több napfényt. Talán, ha megszületik. Akkor. Talán...

Ma hajnalban leégett egy disznól valahol Nyíregyháza és Nagycserkesz között a világ végén, Ferencbokorban. Két koca meg vagy 20 malac veszett oda a tűzben. Hogy mekkora lehet a kár, csak a szóbeszédből lehet tudni. A tulajdonost megkérdeztük, de nem volt benne köszönet. Csepp híja, hogy nem vasvillával a hátunkban jöttünk vissza. Ahogy a pöcsét mutogatta, amikor a távoztunk, az ellenben a retinába égett…

Öt ház, két egymásra merőleges utca. Sárban fürdő világ ez. Szebb időket, tisztes, tirpák gazdákat őriz emlékezetében. Ezen a novemberi reggelen, amikor a napsugár lassan felszippantotta a megrekedt ködöt, már-már festőinek tűnt a környék. A gyászba borult fekete földeket, a ruháiktól megszabadult akácok szegélyezték, melyek sárga toalettjüket a harmattól nedves fűre dobták. A tanyavilág idilljét, a semmiből, hirtelen előbukkanó fenevad törte meg. Egy borjú méretű kutya állt a felmatricázott, tévés autó útjába. Azt ugatta: takarodjatok innen!

Az autó céltalanul forgott a vendégmarasztaló sárban néhány percig, aztán az ominózus tanya elé csúszkált. A portán ekkor fordultak meg az utolsó katasztrófavédők, a tulajdonos egy marcona 50 és 60 év közötti, kemény nyakú, vérben forgó szemű gazda azonnal zárni kezdte a rozsdás kaput. A tévések már vagy 40 perce keresték a tanyát, ha tudják mi várja őket, hamarabb feladják…

• Mit keresnek itt maguk? Minek jöttek ide? Mit akarnak? Nem elég nekem az én károm? Mint a hiénák. Na el lehet menni a picsába! – így üdvözölte a két tévést a borotválatlan, korán kelt paraszt.
• Uram! Csak a munkánkat végezzük, szeretnénk néhány képet készíteni az M1 megbízásából a leégett disznóólról.
• Ne urazzál engem bazd'meg! Nincs itt semmilyen ól! – vicsorogta a férfi – ez nem ól!
• Akkor gazdasági épületről… - mutatott a riporter az utcáról jól látható üszkös gerendákra.
• Ez nem gazdasági épület. Ez egy tákolmány. És semmi látnivaló nincs rajta! Takarodjanak a picsába! – válaszolta egyre dühösebben és nagy svunggal indult meg az újságírók felé, hogy szavának erélyt szerezzen. A tanya udvaráról ekkor már egy fiatalabb kerek arcú, sapkás, farmeres, bomber dzsekis férfi is az idősebb segítségére sietett.
• Nézze, – mondta az idősebbnek az újságíró – mi csak a munkánkat végezzük. Az látszik, hogy elmondani nem akarja, hogy mi történt, de mivel a leégett ól…
• Mondom, hogy nincs itt semmilyen ól! – kiáltotta megveszekedetten.
• Mivel az ól maradványa itt van kerítés mellett és ez a közterületről jól látszik, mi felvennénk néhány képet… - válaszolta szenvtelenül az újságíró.
• Mi az hogy közterület? – kérdezte hetykén a sapkás férfi. - Az utca is hozzánk tartozik!
• Akkor önnek is mondom, közterületről veszünk néhány képet és már itt sem vagyunk. Hagyják, hadd végezzük a munkánkat!
• Mocskos hiénák vagytok! Honnan tudjátok egyáltalán, hogy mi történt itt? Ki értesített benneteket? Mi közötök van hozzá? Tegyétek el a kurva kamerátokat! – a férfi egyre jobban elragadtatta magát. Megkapta az állványon lévő kamerát és fel akarta borítani. Az operatőr az utolsó pillanatban nyúlt utána. A szerkesztő-riporter a telefonjával kezdte rögzíteni az egyre puskaporosabb helyzetet.
• Felveszel bennünket? – kérdezte a fiatalabb – te most felveszel bennünket? Add ide a telefont, vagy feldugom a seggedbe! - követelte és elindult az újságíró felé.

A riporter zsebre vágta a telefonját és néhány másodpercig farkasszemet nézett a sapkással.  A fiatalabb férfi végül megfordult és így szólt: - Álljunk a kamera elé! Akkor nem tudja felvenni az ólat! - A kamera elé álltak, majd keményen lökdösni kezdték a vállról dolgozó operatőrt.

• Na menjünk... – döntött végül a riporter. Az operatőr csomagolni kezdett. A felbőszült paraszt még ekkor sem hagyta abba. Ordított, ahogy a torkán kifért:
• Mit képzeltek magatokról! Ki vagytok ti? Kitekerem a nyakatokat! Feljelentelek benneteket! Kitaposom a beletek! Takarodjatok a kurva anyátokba! Senki sem hívott benneteket!

 A férfi megvadulva lépett a szerkesztő elé és a kéretlen mondatokat már a riporter arcába fröcsögte. Ütésre emelte a kezét, a fiatalabbnak kellett lefognia. Az operatőr és a riporter lassú mozdulatokkal ült be a kocsiba. Nem tudhatták, mikor fajul tettlegességig a  helyzet. Tolatva hagyták el a sáros, mélymagyar világot. Az üvöltő férfi még a pöcsét markolászta és hangosan ordította: - Kapjátok be!

Ma hajnalban leégett egy disznóól valahol Nyíregyháza és Nagycserkesz között a világ végén, Ferencbokorban. Két koca meg vagy 20 malac veszett oda a tűzben. A disznókat sajnálom...

… az Ázok hatalma nem tart örökké. Eljön az idő, amikor az óriások szövetkeznek Loki gyermekeivel, a Fenrir farkassal, a Midgard kígyóval és Hellel. A tél győzedelmeskedik a nyár felett, farkasok rabolják el a napot és a holdat, a csillagok lehullanak az égről. Megremeg a föld, kiönt a tenger. Ekkor kilovagolnak hazájukból a tűz birodalmának fiai is. Az Ázok is csatasorba gyűlnek, elöl lovagol Odin aranysisakjában nyolclábú lován. A Mimir-forráshoz lovagol tanácsot kérni, a bölcsesség forrásának azonban zavaros a vize. Yggdrasil fája megremeg. Fenrir farkas elszakítja béklyóit, és Odinra támad…”

(Germán regék)

…És látám, hogy a fenevad és a föld királyai és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, aki a lovon ül vala és az ő serege ellen…

(János jelenésekről 19/19)

Jézus tanítása a végtelen altruizmus. A szeretetnek egy olyan formája, amikor teljesen lemondok minden szerzett, örökölt emberi előnyömről és az agapében feloldódva azt szétosztom a többiek között. Jézus egyértelművé teszi, ahhoz hogy országába bebocsáttatást nyerjünk, meg kell szabadulnunk a test gyöngeségtől, a magántulajdontól, gőgtől, becsvágytól és számtalan ilyen haszontalanságtól.

A mai, magukat kereszténynek valló emberek azonban mindehhez furcsán viszonyulnak. Az Abendland, az általunk csak nyugatinak nevezett (zsidó-görög hagyományokon alapuló) kultúra ugyanis ezzel a felfogással nehezen tud mit kezdeni. Szentté nyilvánítja a patrícius családba született, de vagyonától és nemességétől megszabaduló Ferencet és kalkuttai Terézt, de azért a hétköznapi – a sátoros ünnepeken megélt szakrális pillanatokon kívül – a magántulajdon szentségét, a versenyt, a tőke szabad áramlását, a (személyes vagy ennek béklyójából kitörve, akár a társadalmi) jólétet sokkal fontosabbnak tartja.  

Az Európai ember (értsd: uniós országok polgárai) hosszú küzdelmek és viszályok árán jutott el odáig, hogy közös nevezőre jusson a jólét és az a köré épülő jogrend, társadalmi normák, konvenciók kérdésében. A politikusok bénázása, a nemzetállamok közötti kisebb-nagyobb (érdek)ellentétek ellenére egy viszonylag (jól?) működő rendszert sikerült kialakítani több száz millió ember boldogulása érdekében.

Vajon ezt látva, Jézus szívesen lenne-e európai-polgár? Elfogadná a brüsszeli, gazdasági kiskátét? A magántulajdon szentségét, a szociáldemokráciát, – mint a mennyei Jeruzsálem licence alapján épülő ethoszt - annak minden hibájával és előnyével. 

Egy biztos nem lenne elragadtatva. Kritizálná a korrupciót, a bürokráciát és szociális kérdésekben sokkal több empátiát, odafigyelést és áldozatot követelne. Mi pedig legfeljebb azzal érvelhetnénk, hogy máshol még ennyi sincs... Legfőképp azonban az elszemélytelenedett társadalmak, a hitevesztett, magukba forduló emberek miatt keseredne el. Mert azt látná, a 2000 éve hozott áldozatának elmarad a katartikus hatása...

Az Uniót elözönlő, többnyire gazdasági menekültek láttán azonban újabb és újabb kérdéseket kell feltenni az olyan magamfajta (magát neokatolikusnak valló) embernek. Ezek a kérdések pedig újfent az altruizmusról szólnak.

Mi a fontosabb? Megóvni a világom, kultúrám, identitásom, vagy a jólétért vándorló embereknek kell felajánlanom minden tulajdonomat? Kerítést kell építenem, magamat és Jézus templomait védve, vagy a „menekülteket” befogadó szállásokat?

Miközben ezeket a sorokat rovom, már érzem, minden kérdés sántít, minden kérdés béna és nem is valóságról szól. A valóság ettől sokszínűbb tarkább és meghökkentőbb. A kérdések mögött ugyanis újabb és újabb kérdések lapulnak, sokkal izgalmasabbak és még meghökkentőbbek arról a világról, melyek a szövevényes érdekek, tervek és furcsa, sötét szándékú emberek világába vezet. Vagy oda se, csak egyszerűen az emberi kapzsisághoz és mérhetetlen hülyeséghez.  

A germán mitológia, ahogy a keresztény Biblia is érzékletesen, félelmetesen és megrázóan írja le a világ végét. A germán regék, - most a moziban eyecandy-ként működő Marvel filmek miatt is - szinte a szemünk előtt válnak valósággá. Így aztán látjuk értjük, tudjuk, hogy ki is Loki, és vele szemben kicsoda Thor, Odin és a többi Áz, aki ránk vigyáz…   

Vajon ezzel a legújabb kori népvándorlással valóban elérkezünk az Abendland halálához? Vajon, amikor korlátozás és felső plafon nélkül engedjük be a „menekülteket” Európába, akkor nem magunk nyitjuk-e ki Pandóra szelencéjét? Nem mi magunk kínáljuk fel a pusztulás démonainak a világunkat? Vagy csak a változástól félünk? Attól, hogy, amit a miénknek vallunk a világból, az mindörökre elveszhet?  Mennyivel jobb keresztet látni egy templom tetején vagy éppen félholdat?  Jézus vajon melyiket találná számára kedvesebbnek? Finomabb-e a kebab a rántott húsnál? Sária vagy Code Napoelon?

Bagatell és húsba vágó kérdések. A Prédikátor könyve könnyen legyint, minden hiábavaló a világban… és valóban, néhány milliárd év múlva a nap beszippantja a Föld nevű bolygót és felemészti. Mit számít, majd akkor, hogy volt-e kerítés az unió déli határain… Hölgyeim és uraim, de addig van még néhány évünk! Van még néhány esélyünk a világot jobbá, kiszámíthatóbbá, emberivé, kevésbé fájdalmasabbá tenni.

Persze időnként Róma felé is fordulok. Még akkor is, ha csupán csak megérteni szeretném az argentínt, aki most Isten kegyelméből Péter székébe került. Mert meggyőződve semmiről sem vagyok, és meglehet csak magam nyugtatom azzal, hogy védelemre szorul a hitbéli örökségünk. Talán csak magunkat nyugtatjuk azzal, hogy kuruc vérünket meg nem tagadva szembeszállunk globális kihívásokkal, a multikulti felerősödésvel és az időről-időre megjelenő és eddig még mindig keletről induló népvándorlással. 

Utóirat:

Ne hagyd, hogy az erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben – ez a sor nem egy jezsuita szakkönyvből származik. Isaac Asimov vetette papírra Az alapítvány című regényében. Ez a mondat arra is tanít, hogy addig kell cselekednünk a magunk sorsát illetően, amíg döntési pozícióban vagyunk…       

Széthullik a világ. Dirib-darabra. A napok nem adnak, csak elvesznek, porszemről porszemre viszik az életünk. Mindabból, amit könnyek között magunk után hagyunk, néha úgy tűnik, csak a butaság, az emberi hülyeség, a sötétség növekedik egyre nagyobbra és éhesebbre.

Aztán egyszer csak jön egy csapat. "Minarik" papa csapata. A megtestesült Csabagyöngye FC. Jön egy csapat, ami felrázza az embereket. Gerincet, hitet, reményt, szeretetet ad. És egyetlen nagy torokká válik az ország, s azon túl az "Egynemzet", hogy zúgjon a Ria, Ria, Hungária!!! Ha valaki ezt nemzeti hőbörgésnek hallja, hát mossa ki a fülét! Tegye helyére a szívét! Mert nekünk ilyen örömünk Beregszásztól Felsőpulyáig, Csíkszeredától Dunaszerdahelyig (sőt San Franciscótól Nagygalambfalváig) évtizedek óta nem adatott meg.

"Bennem a szándék sok százados szándék,
Magyar bevárás, Úrverte ajándék
S lelkem: példázat, dac-fajok úri daca."

- írja Ady és most néhány napig bizony megmozdult bennünk a dac-fajok úri daca, hogy "csakazértis" lássa meg a világ, van egy ország, van egy nemzet és van egy csapat. Ezt teszi a foci, erre képes a futball, amely rég túlmutat 22 ember küzdelmes, fordulatos játékán.

Stratégia, összjáték, tudás, a tehetség beteljesedése, győzelmi mámor pályán és lelátón. Az európai stadionokban őrizzük az ókort, a közös múltat, a görög olimpiák és a római arénák hangulatát. A focipálya a modern Colosseum, ahol minden alkalommal meg kell halni, össze kell törni a győzelemért.

A foci összeurópai élmény. Kötelék, izgalom és oltár. Ezért fájt, hogy éppen az eb közepén hagyták el a futball feltalálói, az angol barátaink az Uniót...

De vissza magyar csapathoz. Vissza Magyarországhoz. Amikor ezeket a sorokat írom, a Hősök terén (sic!) fogadják a fiúkat. Csupa öröm és lelkesedés aki láthatja, hallhatja őket.

http://www.origo.hu/foci-eb-2016/magyarok/20160627-brutalis-tomeg-fogadta-a-magyar-valogatottat-a-hosok-teren.html

Csak maradna így! - mondogatom magamban. Csak maradna így, az összefogás, a türelem, a tolerancia egymás iránt! És ezt a szót húzta alá vastagon Gera Zoli is a reptéren.

Csak maradna így! Mondom magamban, hogy lenne egy csapat a vb-n. Lenne egy elhivatott szövetségi kapitány, egy okosabb MLSZ (a Szpari jogtalan kizárását azóta sem tudom megemészteni), lenne káprázatos utánpótlás. Mindenre elszánt, kis táncos lábú fickók, akik úgy húzzák magukra majd a nemzeti mezt, mintha harcos angyalok páncélját viselnék; büszkén, bátran, okosan! Akkor jőni kell, még jőni fog egy még jobb (foci)kor!

Szép volt fiúk! Köszönjük! #csakegyütt

Zárd be az ajtót, nyisd ki az ablakot. A szíved, a szíved azt jó szélesre tárd ki most. Engedd be ezt a két hidegfront között született törpe-tavaszt. Lélegezz, hadd hogy a nyíregyházi rigók dala átjárják a lelked. Büntesd meg a tévét, az internetet, a rádiót! Ne adj nekik áramot, ne adj nekik érzést! Vegyél a kezedbe egy boldog könyvet. Vedd ki a fiókból az ezeréves fotóidat és nevess rajtuk. Szorítsd magadhoz a régen elmentek kétdimenziós mását. Sírj, ha kell. Zokogj, ha úgy érzed elviselhetetlenül hiányoznak. Az eső áldás, hidd el minden őszinte könnycsepp is az. Aztán porolj le egy régi lemezt. Hallgasd meg a kedvenc zenéd. Énekeld a régi slágert úgy, hogy a szomszéd is hallja. Amikor szűk lesz a rád szabott test, vedd elő a telefont, hívj fel egy olyan barátot, akivel rég beszéltél. Vagy hívd fel a szüleidet, testvéredet és kérdezd meg, hogy vannak. Emlékszel még a régi imádságra, most mondd el. Fennhangon. Aztán locsold meg a virágokat, vidd el sétálni a kutyát. Simogasd meg a macskát és hallgasd, hogyan dorombol. Békülj ki a világgal, a békülj meg a világoddal. Mosolyogj! Jegyezd meg, aki boldog az nem bánt, az senkit sem bánt. Csak, aki magával elégedetlen, az kezd háborúba. Tavasz van, akármilyen időt hoz ez a bolond április, a világ hűvösségét egyszer csak kézbe veszi a május, na meg a nyár. Lesz kurta Szent Iván éj, lesz forró homok és bársonyos víz a Tisza-parton. Lesz gyöngyöző fröccs, langyos eső, lágy kenyér. Jut eszembe, éltél ma már?

Van egy titkom. Még imában sem mondom el. Hallgatok róla, még magam előtt is titkolom. Csak érzésként hagyom, mint nagyanyám a szebbik kiskakast, magnak. Tegnap azt hittem nagyon beteg leszek. Csöveket láttam magamból kinőni, maszkos, verejtékező emberek, nyersen simogatták a meztelen szívemet. Láttam, hogy egy saválló tálcába teszik, az meg sírt, ordított. Míg műtöttek, valaki egy zongorán játszott. Az nyugtatta meg…

Hamvas írja, hogy magányos az, akinek igénye lenne a társas (együtt)létre. Sokan lehetnek ez a finom igényoldalról, belső sóhajtól megközelített aspektus szerint magányosak. Az elmagányosodás, az emberi kapcsolatok leépülése, a bizalmatlanság, távolságtartás közös európai élmény. Valamikor elképedve olvastam Végh Antal írásait, az akkor még elérhetetlen távolságban lévő skandináv társadalmakról. Ma azonban azt látom a társtalanságba, a gondolkodásba belefáradt Abendland polgára önmaga paródiája lett csupán ebben az agender együgyűségben. Záhonytól Lisszabonig.

Az unáris világ boldogtalan diadalát látjuk, miként a korábban nagyra becsült közösségteremtő értékek lassan kihalnak, elpárolognak a mindennapokból. Hankiss Elemér Az emberi kaland című könyvében hosszasan értekezik milyen bonyolult jelkép-, szimbólum-, számrendszer segítségével igyekezett a lét legfontosabb kérdéseire, kihívásaira megoldást találni az emberiség. A modern ember kudarcának és közelgő bukásának komoly háttere lehet, hogy ezeket a szimbólumrendszereket egyszerűen elfelejtette vagy rosszabb esetben szándékosan kiiktatta az életéből. Gyermeki hevében pedig ott maradt jelzőfények nélkül a legsötétebb metafizikai dzsungelben.

A migránsáradat közepette talán még egyszer rádöbben az Európai közösség, hogy sokkal több dolog köti össze, mint az, ami elválasztja. Talán nem késő felismerni, hogy görög-latin műveltség, a kereszténység olyan alapok, amelyek segítséget nyújthatnának megélni a homogenitás lenyűgöző katarzisélményét. (Similis simili gaudet...) És persze ez az (örömódai) összefogás talán képes lenne az önvédelmi mechanizmusok feltámasztására. Az önvédelem Lázára, azonban még a sírban fekszik.

Ha a felismerés újjászületne, az európai embernek még a magányban sem kellene magányosnak lennie. Ha félre merne nézni a szeles doveri sziklákon láthatná, hogy minden szirtre jut egy bolond öngyilkosjelölt, aki képtelen alkalmazkodni a megváltozott világ kihívásaihoz.

Az európai ember intimitást keres a boltok kirakataiban. Az okostelefonjában. A propagandában. Sőt titkos, rejtélyes, - összeesküvésektől sem mentes - háttérhatalmakhoz dörgölőzne reményért. Közben nem tud csendben lenni, elfelejtett imádkozni. Elfelejtette, hogy a böjt nem küzdelem, hanem szerelmetes intimitás. A lemondásban, a test a szellem által történő megregulázásában ugyanis ott a tiszta megváltás és az irgalom. Ez a korgó gyomorból fejlődő intimitás az egyik legkülönlegesebb (összeurópai) élmény. Amolyan Luca széke, amely segít bepillantást nyerni egy másik, a testi világ kényszerei felett álló transzcendens dimenzióba.

Ma három zenét ajánlok az intimitásra éhesek figyelmébe. Csupán a szigorúbb koncentráció érdekében. Böjti dallamokkal fedem fel az én intimitásértelmezésemet. Azt az anyaméhszerű helyet, ahol nincs megfelelési kényszer, nincs teljesítmény, szélmalomharc és sáros, ragacsos valóság. Ez az én purgatóriumom. Egy hely, ahol elpárolognak a bűnök, ahol levetem a sokszor bűnbe hajló vágyaim. Kifehéredem, mint egy tavaszi virág és boldog andalgásban, - lélegzetvétel nélkül - megsimogatom a bennem élő kegyelmes Istent…

A tudását aprópénzre váltó, botcsinálta showman-pszichiáter modorosan kérdez vissza: - Tudja mi a különbség a gyerek és a felnőtt között? Egyértelmű nemet mondok, elvégre most ő a riportalany. A képembe vigyorogva veti oda, hogy a felnőtt egyedül is képes őszintén mosolyogni…

Hát ennyire egyszerű? – somolygok magamban. Ennyire felnőtt lennék?  

• Vállald az arcod! Ne hazudja magadnak! Nőj fel. Csajszikából legyél végre nő! Minél nagyobb a belső félelem, annál nagyobb az arc… - mantrázza a csillogó szemű lányoknak. Felnéznek rá, pedig érzi ő is, nem több mint "fogadatlan provokátor” (sic)…
• Minek jött ide fiatalúr? – szól a szarkasztikus kérdés, szinte megvetően most egy fiatal sráchoz, aki barátnője mellett próbál életben maradni.

Miért nem keres magához méltó ellenfelet? Miért alázza meg azt, aki pénzt fizet a „tanításért”? - gondolom magamban.

Furcsállom, hogy senki nem veszi észre, mennyire magának üvölt, motyog, show műsorozik ez az árva csalán. Sok százan hallgatják az igét. Sok százan várnak megváltást, tanítást, reményt, esélyt tőle.  Azt a megváltást, reményt, hitet, amit magukban kellene keresni. Ennyi bizonytalan, gyerek élne köztünk? Ennyi bizonytalan, megtévedt, eltévedt kislány?

• Én ajánlatot teszek, de az már nem az én dolgom, hogy ki fogadja azt el! – veti hozzám nyeglén.

Míg a mikrofonba beszél, én keresem a megfáradt szemek, a nyúzott arc mögött az embert. Keresem az arc mögött az isteni szikrát, de csak egy bukott angyalt, egy kisiklott vonatot látok. Magyarázza a bizonyítványát. Pedig őszintén érdekel, mit gondol. Keresek benne valamit, ami felemelne. Valamit, ami magával ragadna, ami kitépne a felnőttségem bőrkeményedett, tyúkszemes valóságából.

• Tudja ki az igazi felnőtt??? - Kérdeznék most vissza. - Az, aki reménytelenül is szeretné visszakapni gyermeki énjét.

• By the way, maga gyereknek is ilyen nyegle, elviselhetetlen kisfiú volt???

Évek óta fogom a gravitációs hullámokat. Imádkozás közben pedig jártam az univerzum végén. Lelógattam a lábam és fütyörésztem. Árva üstökösöket pöcköltem vissza, hátha egyszer majd csillaggá nőnek. Nem voltál ott. Sanyi bátyám legszebb verse jutott eszembe, hát belekiabáltam a végtelenbe;

A városvég itt csupa szürke ház,

a részegekre angyalka vigyáz,

s a villanyfényben, mint aranykehelyben

alusznak a tűzfalak, háztetők,

s a sorompón túl ében-szín lepelben

zizegnek a láthatatlan mezők –

a messzeség öblén pár pisla fény ég,

mögöttük nyugodt mélység a sötétség –

 

Ha becézésem és csókom se kell,

kicsi lány, mivel ringassalak el?

Hajnalban már én készítettem reggelit. Halkan törtem a tojás héját és a redőnyt sem húztam fel. Nem akartam zavarni az álmodat. Édes nyálcsepp szuszogott a szád sarkában, majd mosolyogtál a félhomályban. Csillagport sepertem a nadrágom száráról. Mondtam már, hogy a Tejútnak vattacukor illata van? A Szaturnusz gyűrűjének pedig parfüm? Szeretem az álmaid, ahogy a pilláid mögött örült táncot jár a szemed. Ernyedt testedben csöndesen csörgedezik a vér. Talán nem is Te vagy ilyenkor ott az ágyban. Angyalok költöznek beléd, leveszik a napok rút terheit a válladról és hagyják, hogy a lelked fusson egy kicsit. Talán ezért nem szeretsz ébredni.

A tojás soha nem volt ilyen sárga, a sonka soha nem volt ilyen élettel teli. Édesnemes paprikába nyomom a mutatóujjam, majd a habosra kevert tojásba fújom. Szerelempor. A finomra aprított petrezselyem szétfeszíti a szoba csipás falait. A tenyerem a megolvadt zsír felé teszem, szemtelen gyöngy ugrik az életvonalam árkába. A serpenyőben töltöm a sárga tengert. Szétárad, mint az áldás.

Bolondnak hinnél, ha elmondanám; minden főzéssel az istent dicsérjük. Minden, még a botcsinálta szakácsok is isten nyomában járnak, amikor a nyersből, a porból, a megsebzett húsból valami új világot teremtenek.

Omlettdűfrommázs… Megfordulsz. Orrcimpád remeg, mint a kocsonya. A félálmodban ételek és emberek között táncolsz. Kedvem lenne befalni a mennyei reggelit nélküled, de az csak önző zabálás lenne.

Mondom, évek óta érzem a gravitációs hullámokat és esténként az anyag "hullámtermészetéért" is imát mondok. Minden fekete lyuk isten egy-egy szembogara.

 Jut eszembe a Tréfa. A Pál Utcai Fiúktól.

Mi lesz, ha egyszer

Felébred az Isten

És kiderül majd akkor,

Hogy ez az "annyi minden"

Amiről azt hittem,

Hogy ez az én világom

Soha nem volt semmi

Csak egy furcsa álom

 

Amit annyira szerettem,

Hogy élni tudtam érte

Sokszor megfizettem

De mindig megérte

(nekem)

Csak attól félek, hogy átalszod a szívem vágyait. Hogy nem lesz, akinek megtanítsam a tojás sárgáját. Nem lesz senki, csak valami barbárok jönnek. Az árokba löknek és ott hagynak. Vladimir és Estragon is elmegy mellettem. Úttörők és cserkészek. Még a Pócsra tartó zarándokok is. Ott fekszem majd kiterítve. Az árok legalján. Szívem egy éhes bogárnak szorítva…   

 Hannibal ante Portas…