Előhang napsütésre

Itt van. Vagy meg sem jött? Csak te akarod hinni. A szél hűvösen lebegteti a lelked. A fények, az árokszéli fűszálak a Bujtos-tenger sirályai, a kátyúba ömlő forró aszfalt, a lélek-orvosok és a szeplők azonban már tudják, amit te alig akarsz elhinni. Ott áll "Ő" az élet forgóajtaja előtt. Még feketében, de már mosolyog...

Megdöbbennétek, ha valaki idejönne és azt mondaná; gyerekek ez a mennyország? Ez minden, amit egy hideg, táguló világegyetem a törékeny életnek adni tud? Megdöbbennétek, hogy ez minden, - a szívet szétfeszítő szerelemtől a dicstelen elmúlásig - , ez minden, ami belefér a mennyország fogalmába?  

Könnyű borok, megszentelt ételek jönnek. Előbújik Szindbád újhagymája. A rügyekben lakó kapkodó részegséget csak a hirtelen hűvösre váltó éjszakák képesek kijózanítani. Szól a zene a füledben, zsebre dugott kézzel, fütyülve mész, megnő a télen tömzsi nyakad és álmaidnak színt adnak a hormonoktól bolond éjszakák. 

Ahogy öregszik a március, türelmetlenebb a Tirpák-tavasz. A pszeudóakácok még némán, önmagukba fordult torzóként imádkoznak, de a szomorúnak csúfolt füzek, ilyenkor hetykén, legényesen fordítják ki, vékony szálú csuhájukból a halványzöld szűrt. A tulipánok még dobverők, még csak tippelni lehet milyen színben gondolkodnak. Bizsergő, vibráló Tirpák-interieur készül, csendben. Jácintból, nárciszból, tulipánból.

Szeretem ilyenkor a bátor és rövid szoknyákat, a halvány pasztellszínbe öltözött, mosolygós nyíregyházi lányokat. Szeretem nézni, ahogy a télnek, ennek a sápadt despotának fügét mutatnak. A szívem ellenben már nem hagyom lengedezni. A szívemnek szigorú, monogám ütemet dobolok. Hiába van tele az éjjel kacsintó csillagokkal lassan belátom, meleget csak egyetlen, kegyes Nap adhat...   

Nap-éj egyenlőség bizalmasan...

Hát akkor mindenki: isten hozott tavasz! Te mindig édes, te mindig éhes. Isten hozott bolond remegés, hangonként számolt vallomások, feszültség alatt szikrázó csókok, bordajárókából világba vágyó szívek! Isten hozott színekkel játszó, illatokkal bódító! Isten hozott bűnös fergeteg! Most bújnak elő a nyitott ablakból rebbenő sóhajok, zöld fűbe rajzolt ölelések, tulipános éjjelek. Rigókoncertes hajnalban indulok el. Mondd jössz-e velem?

Scorsese; Silence

Láttam a Némaságot. Katolikusként néztem. Nehéz, súlyos feladvány. Amikor azt valljuk, hiszem a szentek közösségét, éppen ezekre a mártírokra is gondolunk. Azonban 21. századi fejjel, Európában ez a magatartás szinte értelmezhetetlen. Amikor az élet értéke mindenek felett áll, amikor a szenvedés enyhítése a legfőbb cél, akkor ez a film felháborít és segélyért kiált! A miértek háborognak... Megerősít-e film? Segít-e film kereszténynek lenni? Őszintén írom, nem tudom. Hogy megérint, hogy elgondolkodtat, az biztos. Sokan lesznek, akik arról fognak beszélni, hogy ugye mennyi "felesleges" áldozatot követel a hit? És nekik is igazuk lesz. "Deuszu" útjait követve, lábnyomát fürkészve, legtöbbször csak ködben, elhagyatva, válaszok nélkül járunk. Boldog az, akinek megingathatatlan a hite, aki nem kételkedik. Aki bátran állítja; minden szenvedést vállalna. A legtöbben azonban csak Kicsidzsiróként vegetálunk abban reménykedve, hogy sikerül akár teveként is áthágni a tű fokán....

"Magyarország polgárai általában is ellenérzéseket táplálnak a románokkal szemben, a gyanúsított tettével kapcsolatban pedig "kifejezetten ellenséges" közhangulat alakult ki..."

– ezt állította a bíróság előtt a nyíregyházi gyilkossággal vádolt román orvos ügyvédje. D.S. tettét nem tudjuk, nem lehet feledni. Tavaly augusztus 31-én, Nyíregyháza-Oroson, egy zöldövezeti utcában, fényes nappal becsengetett egy családi házba és lelőtt egy fiatalasszonyt és annak férjét is. Úgy tudjuk, a házaspár gyermekeit csak azért kímélte meg végül, mert megsajnálta őket. A nő belehalt a fejlövésbe, a férj túlélte, de az a hír járja nem biztos, hogy maradandó sérülések nélkül megússza az elképesztő történetet. Hogy pontosan mi áll az ügy hátterében, szerelemféltés, leszámolás, az már teljesen mindegy. D.S. olyat tett, amire nem lehet indok és magyarázat. A román származású doktor ezt követően menekülőre fogta. Gyáván olajra lépett. Másnap Kolozsváron kapták el. A pisztoly még nála volt. A hatóságok tiltott fegyverviselésért fogták perbe, de közben jelezték a magyar kollégáknak, hogy hajlandóak kiadni, azonban először ők is bíróság elé állítanák. Hogy egészen pontosak legyünk, a férfi kiadását szeptember 2-án jóváhagyta ugyan a kolozsvári ítélőtábla, de a gyanúsított a román legfelsőbb bíróságnál fellebbezett, amely részben helyt adott kifogásainak. A kiadatásával kapcsolatos jogerős ítélet szerint D.S. addig Romániában marad, amíg jogerős döntés születik a kolozsvári perében (mármint a tiltott fegyverviselés miatt), és - ha letöltendő szabadságvesztésre ítélik - amíg büntetését letölti, vagy elrendelik feltételes szabadlábra helyezését. A fellebbezés ismertetésekor hangozott el a cikk első mondata is.

D.S szerint a magyarok gyűlölik a románokat. Ezt ő - állítólag -  tapasztalatból tudja, hiszen több mint 20 éve praktizál Magyarországon. Itt kapott az államtól fizetést, itt élnek a gyermekei is. D.S. több mint húsz éve élvezte a magyarok vendégszeretetét, több mint 20 éve élvezte az adófizetők zsebéből származó fizetését és az is elképzelhető, hogy több mint 20 éve magánpraktizált. Gyűjtött extra forintokat, nem feltétlenül áldásos tevékenységéért. Mert Facebook népe szerint D.S.-ben ideges, mizantróp, labilis idegzetű embert ismertek meg, aki nem átalkodott időről-időre még kiabálni sem a betegekkel…

Ez az orvos, ha jól értelmezem, minket, magyarokat tesz (részben-egészben) felelőssé a tettéért, tőlünk magyaroktól tart, retteg, veri ki a hideg verejték éjszakánként. Nem az igazságszolgáltatástól, nem a fegyháztól, nem attól, hogy tettéért jogos büntetésben részesül, hanem attól, hogy mi magyarok a románságát súlyosbító tényezőként értékeljük. Attól retteg, hogy a magyar bírók román mivolta végett, majd nem vas, hanem esetleg titán ököllel sújtanak le erre gyönge, megroppant, és meg nem értett művészlélekre.

D.S. Romániába menekült. Lelke és szíve hazájába, ahol rögtön azt kérte, ne adják őt ki a magyar hatóságoknak. Elpanaszolta, hogy inkább lenne ő egy tisztes, román börtön lakója, csak át ne dobják a hátáron, ne szolgáltassák ki az éhes, feldühödött és csaholó magyar kopóknak. A román legfelsőbb bíróság pedig részben helyt adott a kérésnek…

És itt szakadt el nálam a cérna. Itt kezdett vérben forogni a  szemem, fojtogatta a harag a torkom, lettem dühös és izgága. Itt váltam kételkedővé, itt éltem a gyanúperrel. Csak nem mutatnak a román hatóságok hajlandóságot megérteni egy ennyire nyilvánvaló hazugságot? Csak nem akarnak a román bírák védelmet biztosítani egy gyilkosnak? Aki közelről fejbe lőtt egy nőt és egy férfit, szinte a házaspár gyerekei szeme láttára???

  "Minden tiszta vér volt. A vérben lépkedtünk. Anya vérében. A testvérem hozta a felmosót…"

- mesélte nekem a lelőtt anya hét éves kisfia. Egy szó sem jött ki a torkomon. Csak álltam a mikrofont tartva és azt kívántam, hogy a gyilkos kapja meg a méltó büntetését. Hogy a gyerekek valaha az életben, de birkózzanak meg ezzel a teherrel. Hogy újra tudjanak nevetni, hinni, remélni. Hogy legalább az apjuk maradjon meg nekik épségben, egészségben.

Ugye nem kell azt hinnünk, hogy a jogász, ügyész, bíró barátokkal és rokonokkal felvértezett D.S. cinkost, cinkosokat talált odahaza? Ugye nem kell azt hinnünk, hogy ellentétben velünk, épp a románok utálják annyira magyarokat, hogy védelmükbe vesznek egy nyilvánvaló gyilkost? Ugye nem kell azt hinnünk, hogy 2017-ben uniós országok nem tudnak rendezni egy gyilkossággal vádolt, háborodott elméjű férfi kiadatását?

D.S. számomra nem ember, de abszolút nem érdekel, hogy román, tatár vagy éppen hottentotta származású, csak az érdekel, ha letöltötte hazájában a kiszabott börtönbüntetését, Magyarországon is állítsák bíróság elé. Itt is tárgyalják az ügyét és majd élvezze egy magyar fegyház szíves vendégszeretetét.  

A romániai bíróságok portálján elérhető adatok szerint, a február 17-én kimondott ítéletben a bíró három év szabadságvesztést rótt ki a fegyvercsempészés, valamint egy évet a fegyvertartásra vonatkozó szabályok megsértése miatt a gyilkosnak. A két büntetési tételt összevonta, és három év négy hónap letöltendő börtönbüntetést állapított meg. Emellett az elítéltet további egy évre eltiltotta a fegyverviseléstől. Az első fokú ítélet ellen a hivatalos kiközléstől számított tíz napig (február 27-ig) még lehetett fellebbezni.

Három év, négy hónap. Gondolom, jó magaviselettel valamivel kevesebb. Mindegy is mennyi, csak annyit kérünk, hogy ezt követően a magyar törvények előtt is történjen meg az elszámoltatása. Ugyan az anyát már az az ítélet sem adja majd vissza a gyerekeinek, de legalább az igazságérzetünknek és a jószomszédi viszonynak jót tenne…

Hamvazószerdától a nagyhét előtti vasárnapig. Ez a nagyböjt ideje. Nálunk görögkatolikusoknál a nagyhetet megelőző 40 nap azonban igazából 8 korgó hasú hetet jelent. Idén, így mától, azaz február 27-e hétfőtől indulhat a koplalás.  

"A böjtben többet imádkozzunk, több lemondást vállaljunk"

– hívta fel a figyelmet Kocsis Fülöp, érsek-metropolita a metropolia weblapján (http://www.nyirgorkat.hu/?l=hu). „Ez formál minket – tette hozzá - egyre mélyebbé tesz minket, és mélyebbé teszi a látásunkat, egyre lelkibbé teszi az embert. Ha ezekbe a folyamatokba nem kapcsolódunk be a Nagyböjt idején, akkor az nélkülünk fog lezajlani, és nem fogunk elérni Húsvét Szent Éjszakájára. Ha ilyen lelki emberré válunk, akkor később azt vesszük észre, hogy egyre több bűnt követünk el. Egyre jobban felismerjük a vétkeinket, észrevesszük, hogy mennyivel másabbnak kellene lennünk. Amikor elindulunk ezen az úton, a lelkivé válás útján, akkor az egyház elénk állítja a kiengesztelődést. Bocsánatot kell kérnünk egymástól: embertársainktól, barátainktól, ismerőseinktől, családtagjainktól. Ezért kell kiengesztelődéssel kezdenünk ezt az időszakot, hiszen nem szeretnénk, ha ezek a bűnök egymástól eltávolítanának bennünket. Ezzel a kiengesztelődéssel induljunk el a lelki emberré válás útján…”

Ma a böjtöt talán csak-csak, de a kiengesztelődést nem sikerült gyakorolnom. Koszos vagyok, kötözködő, alázat nélkül, buta gőggel járok, beszélek. Hol szégyellem magam, hol perelek magamért. Az igazság nyomában járok, de az fényévekkel előttem. Csupa kétely, kétség a hitem. Lyukak, sérülések rajtam. Máris mentséget keresek. Szól a zene, az mindig segít. Lágyan ringatja a lelkem. A lélek fekete lyuk, nappal beszippant jót, rosszat, aztán mint egy bagoly, éjjel kiköpi, ami emészthetetlen számára. 

"Az a baj velünk, nyugataikkal, hogy minden lemondásunk izzadságszagú, fogcsikorgatással és meggyötört arccal érkezik..."

- írja Popper Péter a Belső utak könyvében. Sose tudom eldönteni, hogy valóban keleti filozófusok mondatait hirdeti, vagy a saját kútfőjéből származó tanításokat adja keleti guruk szájába. Vajon járt-e Popper Indiában? Mindegy is, igaza van. Szent Margitról, IV. Béla király lányáról olvasom, hogy sündisznótüskéből készült övvel sanyargatta magát. Csak remélem, hogy túloznak a krónikák. S látom a derviseket, meg muszlim felvonulókat, akik korbáccsal véresre szaggatják a hátukat. A Fülöp-szigeteken pedig önként vállalják a keresztre feszítés megpróbáltatásait… Az ember bolond nyugaton, keleten egyaránt, ezen tűnődöm. Vajon a kötelező halálon túl, kér-e tőlünk bármilyen más fájdalmat az isten? Kétlem…

Nem akarom felmondani a böjti leckét sem. Úgy is tudja mindenki. Vajhagyás, húshagyás, ételhagyás, sőt még a lepedőakrobatika ideglenes beszüntetését is tartalmazza. De vajon erről szól-e a böjt? Valóban halat kell-e enni ott, ahol a hal majdhogynem luxuscikk?

A válasz bennünk lakozik. Ne erőlködve böjtölj, és ne félj néha attól sem, ha nem jön össze a tejtermék, a hús elhagyása. Csak és kizárólag magaddal, magadnak számolj el. Persze, ha jól esik az írott szabály, hát járj el az írott szabály szerint. De ne légy lekezelő azokkal, akik más úton járnak…

Az én böjtöm napi - legalább - öt perc a jóisten társaságában. Az én böjtöm egy plusz jó cselekedet, amivel jobbá teszed valakinek a napját. Az én böjtöm egy csokor szeretet, egy ölelés, egy kéznyújtás. Az én böjtöm így lesz a megregulázott hús ünnepe. Az én böjtöm egyébként is a te böjtöd, mert végre látni szeretném benned az embert. Az esendőt, a bűnöst, a böjtölőt.

„Ne legyetek oktalanok, mint a ló, mint az öszvér, amelynek kantárral és zabolával kell szorítani az állát, mert nem közelít hozzád…”

- mondja az igaz bűnbánó boldogságáról és reménységéről szóló zsoltár. A harmincharmadik. Micsoda beszédes szám. Vedd hát észre bennem a böjtölőt, az isten felé igyekvőt, és hagyd, hogy észrevegyem benned a koplalót és az isten felé törekvőt. Legyünk egymásnak támogatói, legyünk egymásnak szövetségesei, legyünk egymásnak társai ezekben a hitet próbáló hetekben és majd a szent ünnepben. Az én olvasatomban ez lenne az igazi üzenete a kopogó szemű negyven napnak.             

Tele van az internet az Alföld TV, Púder című remekművével. A "műsorvezető" érzéketlenségből, ostobaságból vagy isten tudja milyen céltól vezérelve szakmailag és erkölcsileg is elfogadhatatlan mondattal illette nőtársait. A jelenség, aminek ez a megnyilvánulás ékes példája, fel kellene rázza az Amerikából importált, agyatlan szépségkultusz rajongóit. Azonban ne felejtsük el, ezeket a díszpintyeket, lányokat a mi társadalmunk termeli ki. Az a társadalom (tisztelet a kivételnek), amely 18. születésnapjukra, - horribile dictu - gyakorta műcicit ajándékoz, hőn szeretett leányainak... Nekem Kazantzakisz Zorbája jutott eszembe, aki hogy, hogy nem, minden nőben megtalálja a az szépséget. Azon morfondírozom, hogy nőből csak szép, szebb és nekem legszebb, egyetlen létezik. Meg édesanyám szépsége, a kedves szépsége és általában a nők, hol látható, hol csak lelki szemmel látható bűbája, varázsa, deleje. Igen, bevallom minden valaha leírt sorom mögött, minden valaha megálmodott álmom középpontjában ott vannak a nők. Az édesek, a mostohák, a finomak, a csodálatosak, a mágikusak. Egy hónappal a nőnap előtt, minden hölgy nevében utasítom el, hogy ilyen alpárian egyszerű skatulyát készítsünk; szépek-rusnyák. El sem tudom képzelni hogy a hölgyemény a férfiakat, hogyan méltatná. Gazdagok és csórók? Adoniszok és utálatosak? Kérem... Hunyja be a szemét... Ami igazán számít, az a szemnek láthatatlan; nőben és férfiban is. Éljenek a nők! Mindegyik! Hosszú és rövid combú, kis és dús keblű, álomarcú és dologtól ráncos homlokú, anyák és leendő anyák. Szőkék, barnák, feketék, (vörösek)! Éjenek az okosak és az egyszerűek, a tanultak és az élet iskoláit koptatóak. Éljenek a lányok, a dívák, a matrónák! Éljenek a szendék, a vérmesek, a kékharisnyák! Virágozzék minden nő, minden virág! Innen csókoltatom a debreceni libát...

http://comment.blog.hu/2017/02/09/a_rusnya_nok_mind_sikertelenek

http://comment.blog.hu/2017/02/10/a_rusnyazo_musorvezeto_tojik_a_kritikakra?utm_source=cimlap&utm_medium=link&utm_content=2017_02_10&utm_campaign=index

A megszületett gyermeket, amíg még nem keresztelték meg, „pogánykának” hívták. Jézus Krisztus jelképe volt a gyertya, ezért a pogányka mellett világított kereszteléséig, hogy Jézus vigyázzon rá, nehogy rossz szellemek „kicseréljék”. Majd a keresztelőre - vagy „egyház-kelőre” - az anya vitte az égő gyertyát. Gyertyát égettek jégeső, vihar, villámlás esetén, illetve krónikus betegek és halottak mellett is. Egyes helyeken még a haldokló kezébe is égő gyertyát helyeztek. Ha ezen a napon jó idő van, akkor későn tavaszodik. Mondogatták is: Gyertyaszentelő napján „Inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap!”

Fogj egy gyertyát a kezedbe. Szorítsad. Nehéz, nagy éjszaka jön. Megérkeznek sorba, itt lesznek mind. Ígérik a lágy tavaszt, de sápadt arcukra a nap már nem ragyog. Főztem, sütöttem, olyan a konyha, mint egy gőzbarlang. Megmosolyognak; egyél csak. Reggel menni kell. Neked is, nekünk is. Ölelni sem hagyják magukat. Hideg kezükkel, azért csak-csak megérintenek. Évek hullanak a köszvényes markukból; évek, ízek, imák. Istenem hova robog ez a vonat!?! Hova visz minket, ez a csillagtalan éjszaka? Ülök, szemben velük. Ülök. Kezemben a pici zöld hátizsák. Nagyapám büszkén mutogat az utca népének. - Tisztára a keresztapja, Jani! Tisztára Sanyi! 

A kalauz kihúzza a fülke ajtaját, csak az én jegyem kezeli le.

- És a többiek? – nézek kérdőn. Legyint. –  Uram, sietek.

A vonat Tátralomnicon áll meg. Tudom. Hiába sötét minden, reggel nagy méltóságosan a fehér sapkás hegyek köszönnek majd be az ablakon.

- Ne felejtsd; fent a Svinica alatt van egy tengerszem. Olyan pici, hogy egy gönci hordóba elférne az összes vize. Az utolsó cseppig. Aki ezt a csepp tavat megtalálja, míg él…. Aki ezt megtalálja és iszik belőle. Az soha meg nem halhat. Az, ott a hegyen várja meg az ítéletnapot. Hozzá nevetve megy el majd Krisztus Urunk… Csak vigyen egy szentelt gyertyát is magával. Csak vigyen fel, egy folyton égő gyertyát, mert a csillagtalan éjszakán, amikor eszébe jutnak a halottai, a könnyei zuhatagként zúdulnak majd a völgyekbe és elpusztítják még a fényes Zakopánét is…

Felfelé találkoztam egy juhásszal. Nem értettem, nem értett. Sajtot hozott, három napos kenyeret. A sajt füstölt volt, úgy nézett ki mint egy kagyló. Amikor megtörtem tejgyöngyök szaladtak belőle. Mosolygott. Tudtam, hogy mind eltűnik a föld repedéseiben. Harmadnapra meg kis bárányokként bújnak majd ki a földből, mint a cserebogarak májusban.

Van egy falu a tavacskától egy óra járásra. Ott minden nap feltámadnak a halottak. Este elmennek a temetőbe, de reggel már ott állnak az ajtó előtt. Arcuk sápadt mint a köpült tej. Kezüket imára kulcsolva járnak. Sietve mennek, mintha dolguk lenne. Mintha mindjárt megérkezne a mennyei király.

Apám diófákat szeret ültetni. Azt mondja okos fák. Minden ősszel bebizonyítják. Mosolyogva fog a kezébe néhány szemet majd feltöri őket. – Látod fiam, a diónak agya van, nem üres a feje, mint a tied.

Nevet. Nevetem. Apám úgy játszik a fákkal, mint más a kutyákkal. Metszi, permetezi, simogatja őket. Vihar idején mankót rak alájuk. A fák megismerik, tisztelik; sűrű lombjukat meg-meghajtják előtte. Apámat szeretik a fák…

Édesanyám egy fügefa. Édesanyám egy hamvas barackfa. Szórja szét szirmait. Szórja rám szirmait. Nálunk minden este tavasz van, ha együtt vagyunk. Nálunk minden este nyár van, ha együtt vagyunk…

Jóanyám útravalót csomagol. Készít nekem minden földi jót. Itthon látom csak, a szívét is ideadta. Hívom. Nevet.

- Maradjon nálad, kicsi fiam.

Boldog vagyok, nevetek. Jó ember az apám, csodálatos az édesanyám. Erre szavak sincsenek. Szívet csomagolnak, meg félkész fohászt; – Ne maradj már egyedül!

Kérlel apám és nemcsak a féltése visszhangzik bennem. Ígérjem meg neki az unokát. Ígérjem meg neki, hogy lesz még olyan karácsony, amikor izgatottan várjuk a Földre szállt Kisjézust. A miénket…

- Ha szól a Mozart lemez, meg a puska az ajtó mellé van támasztva még kopognom sem szabad – rázta a fejét az inas és akkurátus kézmozdulatokkal jelezte, hogy forduljak vissza.

Nincsenek szavak. Elbújnak a januári ködben. Minden magyarázat csak merő spekuláció marad. Nagyanyám szavai csengenek a fülemben; - Amikor szülő temet gyermeket, fiam, na azt hívják pokolnak. Állunk a tv előtt. Látjuk, halljuk. A doboz beszél, bennük döbbenettől méla sóhajok lassan keringenek. Egyet sem ismertem közülük. Vagy mindet ismertem? Istenem. Itt laktok a szívemben ismerős ismeretlenek. Itt dobban bennem utolsót a szívetek, itt lakik minden szerelmetek, vágyatok, kincsetek. És itt lakik bennem, az a kín is, amit a szülőktől most senki át nem tud vállalni. Félbe tört márványoszlopok, fehér rózsák, csend. Nyugodjatok békében… #veronaibuszbaleset #gyasznap #prayforszinyei

http://www.hirado.hu/2017/01/22/tragikus-buszbaleset-veronanal-a-konnyebb-serultek-hamarosan-hazautazhatnak/

Egész nap szakadt a hó. A pálmafák megőszültek. A tenger seszínűen, búsan nyaldosta a kikötő betonfalát. A komp el sem indult. A kapitány egy szendvicset falatozott és maga elé bámult. Intett neki. Az elmosolyodott és visszaintett. Az Ainos hegy teteje felhőbe burkolódzott. Méltóságteljesen nyújtózkodó testét szűz paplan borította. Csak a fák törték át a vastag pehelypaplant. Fekete fogpiszkálóként sorakoztak a távolban. Elindult a cukrászda felé. Cukrászdának hívta, pedig igazából valód pékség volt, sokféle kenyérrel, friss pékáruval. Azonban a vitrinben végtelen baklava, kataifi és galaktobureko készlet kellette magát, aminek sose tudott ellenállni. Kért egy hosszúkás kenyeret, majd száját csücsörítve mustrálgatni kezdte az édes kínálatot.

• Ez mi? – mutatott egy ismeretlen sütire álmélkodva. A pite szerű, narancsos különlegességet még soha nem látta addig.
• Portokalopita! – válaszolt hetykén az ősz hajú eladó asszonyság. – Csodálatos leveles tészta, naranccsal, joghurttal. Édesnyám receptje szerint, hogy nyugtassa a jóisten… Azok voltak a karácsonyok…
• Portokalopita… - ízlelgette a szót, mintha máris beleharaphatott volna az édességbe.
• Kóstolja meg. Legyen a vendégem! – noszogatta a hölgy és gondolkodás nélkül rábólintott a visszautasíthatatlan ajánlatra.

A pékség apró és szűk volt, de egy pici asztal és két szék is elfért benne. Ide ült le és falatozni kezdett.

• Mmmm!!! – hunyta be a szemét – ez isteni! – lelkendezett. Nem volt szokása, de most lassan evett, hogy kiélvezzen minden falatot. A tészta roppanva omlott szét és az édeskésen narancsos délszaki süteményben ott volt minden, amitól szerette a szigetet. A könnyedség, a báj, a napfény mediterrán íze. Ahogy eltűnt az utolsó morzsa is észrevette, hogy a hölgy egy nagy műanyag vödörből egy csészébe valami folyadékot mer.
• Csak nem gyógytea? – kérdezte.  
• Hólé – válaszolta a nő szenvtelenül.
• Pardon! Jól értettem; hólé? – értetlenkedett.
• Tudja hozattam a hegyről egy vödör havat – olyan természetességel mondta, hogy abba nem lehetett belekötni.
• Hozatott a hegyről egy vödör havat. – ismételte meg a hihetetlen mondatot.
• Azt kortyolgatom. A megolvadt havat.
• A megolvadt havat!?! De miért?
• Húsz éve nem esett erre hó… - válaszolta a hölgy elcsukló hangon. - 20 éve már, hogy nem kóstoltam havat. Most élvezem. Élvezem az ízét. A görög hó lágy ízét.

Eszébe jutott, hogy gyerekkorában nagy jégcsapokat tört magának, miközben hazafelé ment az iskolából. Azt szopogatta. Estére csúnyán bedurrant a mandulája. Az édesanyja kamillateát készített és sállal a nyakában fektette le. A paplanját mielőtt ráterítette, a cserépkályhához szorította. Forrón hullt pici testére a takaró.  

• Megkóstolhatom? – kérdezte félénken.
• Hát persze! - felelte a nő és máris előkerített egy másik csészét. A merőkanállal tele töltötte és úgy nyújtotta át. Megszagolta. Mintha tej lenne benne, de meglehet, csak nem jól mosták el a csészét. Beleivott.
• De hisz ez tej! – kiáltott fel.
• Meglehet – somolygott a nő. – Tudja fent a hegyen apró vadlovak élnek. Biztosan halott róluk. Így az is meglehet, hogy kancatej. Ki tudja. Nekem hólé. Mert csak télen iszom.

Két-két darabot kért a baklavából és a portokalopitából. Amikor kilépett a pékségből, sűrű hópelyhek ültek a vállára és énekelni kezdtek. Szerelmes lett a tejszagú télbe…  

Ma délelőtt két fura férfi vett hekket a Hajdú-féle halboltban. Mindkettőt Gyulának hívták. Előzékenyen Gyuszikámozták egymást. Az egyik pödrött bajuszt, kecskeszakállat hordott, a másik fazonra igazított Schnurbartot az orra alatt. Az idősebb Gyuszikám egy szép, megtermett példányt választott a gőzölgő halomból, míg a másiknak egy karcsúbbra esett a választása. A csípős alma- és kutyafasza paprikából azonban a fiatalabb Gyula kért egy kisebb rakást. Idősebb társa inkább a csemege uborkából rendelt. A kezükbe nyomott piros műanyagtálcákkal néhány lépéssel odébb álltak és azt lesték nem sétál-e ringó csípővel előttük egy kipirult arcú, tirpák fiatalasszony. A hekk forró volt, égette az ujjuk, ajkuk, szájpadlásuk, de cseppet sem bánták. Szélfútta ujjukkal gerincig túrtak a halba és halhús tallérjait, mint valami szerencsejátékosok kiteregették a zsírpapíron. A két Gyula csak mosolygott, amikor tekintetük találkozott. Jóízűen ettek, nem zavartatták magukat. Szépasszony ugyan nem jött és szívük szerint keszeggel is megelégedtek volna, de jólesett nekik az Óperenciás tengerben fogott csacsihal…

(Fotó: Szarka Lajos)

Nem először látom őket Hajdúék boltja előtt. Nem először. Nem először hallgattam ki, hogy miről beszélgetnek. Nőkről, álmokról, ködös esték szerelmeiről, meg arról, hogy fent a művészellátóban is akadozik néha a minőségi olajfesték ellátmány.

- Na Gyuszikám! - szólt az idősebb. Legközelebb megkóstoljuk a halászlevet is. Nekem ponty kellene bele, az se bánom ha a Bujtosból fogták, mert nagyon szeretem a potykák ízét. Mohó jószágok és ez a mohóság átjárja minden porcikájukat.

- Gyuszi bátyám - válaszolt a másik, már most rendelek neked egy tisztes adagot!

- Szó sincs róla - válaszolt amaz - úgy laktam, mint Hatzel Márton a nagyböjt után! Most nem csúszna le.

- Sebaj, - felelte a fiatalabb - akkor legközelebb! Remélem, harcsájuk akkor is lesz. Nekem ezek szociálisan érzékeny ragadozók, a maguk társas esendőségével jobban esnek... Na de egy pofa sör a Nyíri fészekben, az járja! Nem?