Tőmondatok. Izgágasága. Túl érzékeny. Nem úgy alakul. Ahogy szeretné. Nem képes. A dolgokat mederbe terelni. Nem úgy. Ahogy szeretné. Darabol. Az élet, most. Hentes. Nem jó hírek. Nincsenek hírek. Némaság. Plakátmagányban éjjelek. Meg alvó szegek. Nyár van, de a homok jéghideg. Szája sincsen úgy üvölt. Ezt meg Harlan Ellisontól lopta. A horrort. Csak éppen éli. Megéli.

Menne. Rohanna. Futna. Forrest Gump bambán nézi. Tanulja a kifejezéseket. Dromománia. Elhagyni testet. Vágyakat. Múltat. Törölni. Via Dolorosa. És az irgalomból, „Veronikákból” nagy a hiány. Pedig ha van még magyar, akkor ő az. Van benne tót, görög, de tán még román vér is. Nem számít. Olyan gőgös. Magyar. Mint hat másik. Aztán megtörik, mint a kenyeret, mint az ércet. Ledöntik. És akkor kiszakad belőle egy darab gennyes sóhaj; megy.

Menekülne. Maga elől, a tükörképe elől. A rossz lépések, döntések elől. Újra játssza. Ezerszer is. Ezeregyszer újra. Hol, mikor, mit rontott el. Hol, mikor mondott rosszat. Mindent magára vesz. Úgy veszi fel a fájdalmat, mint egy rossz téli kabátot.

Közben nem is érzi, hogy ettől erősebb lesz, hogy most nő fel.

Meg most lesz végérvényesen magyar. Mert és ha nem megy.

Dönt. marad. És ebben segítenek. Segít az összes komment, az összes telefon, az összes jó szó, az összes gesztus. Pedig már mindent tud. Munkavállalósról, engedélyekről, árakról, kauciókról. Már lenne hová. Már lenne mit. De itt meg annyi a feladat. Annyi az álom. És annyi a valóság.

És egyébként is; szívtől, lélektől, nem lehet elmenekülni. Nincs hűs patak, nincs barlang. Csak az idő. És néha azt hiszem, az Isten maga az idő… Ez a megfoghatatlan valami, amit csak mérni tudunk…

És még valami... Szabó Magda írja, hogy édesanyja elvesztése után azt érezte, sose lesz belőle ép ember. A férje segített neki talpra állni. Aki azt is javasolta, hogy idézze meg az édesanyját. Írja meg egy regényben. „Tündér gyermekének születni nagy áldás, miért nem akarod rögzíteni az emlékét, hogy mások is megismerhessék?” – mondta neki és aztán megszületett Jablonczay Lenke regénye, a Régimódi történet…

„Ha vágyol utánam, támassz fel és keress meg.” – így szólt Szabó Magdához álmában édesanyja. És ő megtette. Feltámasztotta, megkereste. Megcsinálta a saját magyar Elektráját…

A betűvetőnek sokszor, talán ennyi marad: bármikor megírhatja, feltámaszthatja, és találkozhat élete legfontosabb szereplőivel. Még a Szerelemmel is.

Régmódi történet ez most bennem. Régimódi érzés. Kitartó és nyomasztó, lélekrágó is egyben. Azonban egyet tudok: egyelőre maradok. Még akkor is, ha most ezeket a sorokat messze a valóságtól írom.

Magyarnak lenni jó. Itthon a legjobb. Bár a Régimódi történetet számos nyelvre fordították, magyarul a legszebb. Édesanyám fél órája magyarul csacsogott nekem. Apám magyarul kért. Az ismerősök, az igaz barátok, a jó szándékú ismerősök magyarul mondták: hová rohannál? És valóban hová???