- Ma estétől már csak meséket írhatsz! - pirított rá a karcsú Újholdra a ragyogó ruhába bújt Vénusz. Magát bámulta a Sóstói-tó tükrében. A Hold megmosolyogta. Mindig tudta, hogy a lány hiú és büszke, de ma különösen öntelten viselkedett. Így szerette. A szépeknek könnyebben megbocsátunk - morfondírozott magában... 

- Meséket írj! Olyat, amiben én vagyok a főszereplő. Vagy igaz meséket magadról, hogy hiába mutatod minden este más arcodat, igazából sosem változol... Most karcsú vagy, mert hűvös voltam veled, de ha újból szerelmes lennék beléd, meghíznál és öntelten ragyognál. A fényed minden csillagot túlragyogna. Az emberek nem tudnának aludni. A szerelmesek meg megkergülnének. Te pedig kis köpcös, sárga labdacs a lányok után leselkednél három éjjelen... - a lány iszonyú méregbe gurult. Látszott, hogy a harag elhatalmasodik rajta és duzzogni kezd. 

- Nélküled semmit sem ér ez az este... - válaszolt az Újhold szerelmesen.

- Jaj, hagyd már ezt! - felelte a Vénusz. Ezt már megbeszéltük nem? Ha tovább folytatod, hetekig hallani sem fogsz felőlem! Mondom, te csak foglalkozz a költögetéssel. De most mese legyen, mert aludni akarok... - fintorgott a lány.

- Akkor mese lesz - sóhajtott olyan mélyről a Hold, hogy hirtelen az egész Földön apály lett... - Egyszer volt, hol nem volt egy lány, aki nélkül minden éjjel maga volt a némaság...