Előjáték..

Úgy indult, mint egy kritika. Az első gondolat még úgy indult, hogy szépen nekiállok elemezni a  mesét. Kivesézni, hogy Valar Morghulis, meg hogy minden értelmét veszíti a szingularitáson túl, a Mások birodalmában. Minden értelmetlen, ha testünk csupán az éjkirály álma... 

Wer reitet so spaet, durch Nacht und Wind... 

Úgy indult, hogy majd finoman utalunk a Rózsák háborújára, a Yorkok és Lancasterek elkeseredett hatalmi játszmájára. Harminc kegyetlen év, amikor testvér testvérnek farkasa, amikor csak így kiáltottak fel Britanniában:

Részegedjen hát vérünktől a föld...  

És akkor nézzük a tényeket: 1455 és 1471 között 26 főrendit megöltek, 13-at kivégeztek. III. Eduárd fiú ági leszármazottjai közül hatan erőszakos halált haltak. 1459 és 1487 között 42 nemest öltek meg csatában, vagy végeztek ki azt követően, köztük volt egy király, egy walesi herceg, Somerset három hercege, Northumberland és Devon két-két grófja. A háború annyira megritkította az angol főnemesi családokat, hogy a hatvannégyből huszonhat teljesen kihalt. A történelem kegyetlenebb és izgalmasabb minden könyvnél, minden sorozatnál. A történelemben az a szép, hogy minden sejtünk, génünk őse ott él benne. A történelem mi vagyunk...

És akkor jöjjön az én történetem:

Bolhavégen születtem. Mégsem nevezném nehéznek a gyermekkorom. Még a vörös, sarlós-kalapácsos, aranygabonás Moszkovita-ház uralkodott és szigorúan védték a határokat Westeros nagy királyságaitól. Elzárva, de valami együgyű boldogsággal éltünk Hungaros lankáin. A tudományok és az erő művészeire voltunk büszkék és azt álmodtuk, hogy egyszer Westeros 7 királyságával kötünk majd nagyívű szövetséget, megtörve a keleti átkot, a végtelen mezők és zöldposztós hordák uralmát.

Bolhavégen nőttem fel. Mégsem éheztem. A vastrón helyett rozsdás sínek szörnyei leheltek dízelmocskot a reggeleimre. Papsajtot rágtunk, a Leveleki Szürke-tenger, meg a Tisza-Meghna habjaiban élveztük a nyarakat és az első csókunk pörköltízűre sikeredett. Az első álmunk olyan aprónak született, hogy nagyító kellett hozzá. Az első vágyunk olyan olcsó volt, hogy az utcákon ingyen osztogatták…

Felnőttünk. Nem temetett maga alá a fal, sem a szabadság bamba súlya. Láttunk nagy házakat feltűnni és eltűnni. Láttunk vágyakat felhorgadni és elhamvadni. Láttuk magunkat szerelmet kolduló bohóc és győztes hadvezér képében. Egyszerre voltunk hajnal és alkony. Írtunk már verseket, faragtunk rímelő sorokat, csak a saját sorsunkat nem tudtuk kézbe venni. Bűvöltük az életet hegyek ormáról, gödrök aljáról. Vittek minket szekerek és égi sárkányok, ültünk türkizkék vizek partján és köpködtünk dinnyemagot a császár trónjáról….   

Bolhavégen születtem. Talán soha nem találkozom veled, ha nem így lett volna. Arról álmodtam, hogy királynőt szelídítek, hogy a királyod leszek. Mert titkon azt reméltem, hogy megtudod, az elsők gyermeke vagyok. Elfeledett trónok gyermeke, kitaszítottak, csavargók, utcaseprők hőse és fejedelme. Ma már tudom, csak a szerelmed emel pajzsra, csak a szerelmed emel olyan magasba, hogy hallják a hangom. Nélküled minden mesém, minden regém, minden történetem hamu és pernye. Pedig még vár rám a tűzsárkányok verme. Vár rám néhány nagy csata, néhány dicsőséges tavaszi hadjárat, hogy májusokból emeljek várat. Hogy májusokból rakjak neked tornyot és csodás ablakokban lássam az etruszk szobroknak fityiszt mutató márványos arcod…

Bolhavégen születtem. Azért az enyém ez a mese, mert minden hőse én vagyok. Azért szép ez a mese, mert előcsalogatja belőlem a becsvágyó dalnokot. Előcsalogatja belőlem a hőst, az erényest, kiénekli belőlem a soha véget nem érő hűséget.

A csendes órákban egy szerelem oltára előtt térdepelek. A csendes órákban szerzetes vagyok, a csendes órákban imákba költözöm, a csendes órákban én vagyok az ige!

Az nem lehet, hogy ércnél erősebb vágyból nem lesz mise...     

 

„…és jól jegyezd meg fiacskám, az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű!”

– kacsint ránk Hrabal az Őfelsége pincére voltam című regényében. A legenda úgy szól, hogy 1971-ben mindösszesen tizennyolc nap leforgása alatt ajándékozta meg a világot ezzel a csodával, amibe ezt a sort is beleírta, ha jól jön ki a lépés…

Baraonda most jegyezné meg, hogy az öregedés és az öregség azért a bolondos Bohumil bácsinak sem feküdt. Miközben imádott galambjait etette, úgy döntött egyszerűen Newton törvényeire bízza a további életét. Felmászott az erkély mellvédjére, kinyújtotta a kezét, melyben madárfinomságot rejtegetett és hagyta, hogy Prága összes galambja a kezére szálljon… A súly pedig a mélybe rántotta…

Ha jól jön ki a lépés… Forgatom a számban. Két éve ilyenkor jól jött ki a lépés. Tavaly augusztus végén csodálatosan jött ki a lépés, de úgy tűnik, minden jó lépésre két ballépés jut. Minden csodára, két pofon és bármennyire vagyok optimista, bármennyire szeretem az életem, bármennyire szeretek „Zsóti” lenni, élni, dúdolni, szeretni, enni, inni, hinni, remélni, néha bizony kovászos uborkának adom az orrom és hagyom, hogy az univerzum összes pesszimizmusa nálam ülje torát.

Ficskám jegyezd meg… Bohumil bácsi most ebben a nyárba forduló öregedő áprilisból üzeni, ha jól jön ki a  lépés, nem szabad megállni, ha jól jön ki a lépés, nem szabad fegyelmezetlenül táncba kezdeni, hanem akkor, katonásan kell lépdelni a napnak fordított orcával…

ui:

Ha jól jön ki a lépés… Csak jönne már. Túl egybokatörésen, túl négy hét ágynyomorán, túl árkon és bokron, most nagyon figyelek a lépéseimre. Az én 70 éves, „bölény” édesapám most legyint, reggel nevetve hív fel, miután mázsányi sittet tett láthatatlanná a csodás Tisza-parton, reggel úgy köszönt; - Ugye jól vagy? Az iroda hűvösét most erre a koravén nyárra kellene cserélni, kiülni a Kossuth térre, csapolt sört, fröccsöt rendelni, nagy széles gesztusokkal, nagy széles mosolyokkal fogalmazni meg, milyen legyen a május, hogyan énekeljük ide a boldogságot és valami andalító nyugalmat, kiegyensúlyozottságot.

Csak ne lenne ez a  tavasz ennyire zaklatott, ennyire idegesítően ballábas és reménytelenül oktondi…          

Előszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Nem megy itt már semmi se, csak a vonat, rajta cigányok húzzák, rajta huszárok. Nyúzzák. Az életet. Mi meg iszunk. Iszunk örömre, búra, hogy szívünk sose kurva... 

A mese:

A Bujtos-tenger sirályai egész éjjel ugyanazt a mesét ismétlik. Minden éjjel, amikor leszáll az este. Ugyanazt a mesét, ugyanúgy, betűről-betűre. Nagy mese. Benne van egy legény, benne van egy leány. Benne van az a szent vágy, benne egy nagy puha ágy. Van benne csók, meg szerelem, de a vége nem jön össze sohasem. Mondják bolond mese, nincs benne öröm.

Visszük a bort a szigetre. Visszük az összes jó bort. Kifeküdni a csillagok alá. Kifeküdni a hulló csillagok alá. Az összes bort megisszuk. Megfogadtuk. Hordószám. Az összes borral koccintunk. És hallgatjuk a sirályok rémmeséjét. Egy bolond legényről és egy még bolondabb leányról…

Anyám sose ígért könnyű álmot, apám sose ígért könnyű aratást. De ma éjjel nem nézünk majd vissza. Megálljuk. A tegnap csókjaiból rakunk nagy tüzet. Nem nosztalgiázunk. Újbor erejéből, új dalokat gyártunk. Te csak a tegnap csókjait dicséred, te csak a tegnap romjait tiszteled, most jól megverünk. Most jól kiverjük belőled ezt megkövesedett ócskaságot…

- Hagyd már! Hadd higgye! – intünk rá nevetve. – Ilyen. Bolond. A Napba bámul, este meg fáj a szeme.

És akkor mézhangon kezd énekelni a tündérünk. Egy szirén, aki többet ivott a tengerből, hogy felejtsen. Tegnap feledte az élete szerelmét. Tegnap mindenhonnan kitiltotta. De most dalol a szirén, édesen, búsan, szemében könny remeg, sokan ölelnék, de inkább hazamegy…  

Éjjeli lepkék, éjjeli szivárványok. Ilyenek a lányok sértődnek, hisztiznek, aztán meg bújnak a tenyeredbe. Te is mutass fityiszt a búnak! Barátom! Savanyú uborka szag leng körbe. - Ó, te ökör, te – mondjuk nevetve és akkor sem hisszük, ha látjuk belehalt a lefejezett szerelembe.

Hozd már a bort! – intenek a cimborák. Ők bűvölik az éjszakát. – Jegyzed meg, akinél a bor, ahhoz jönnek a lányok! Annak mondanak mesét a sirályok és intenek a szőkék, a barnák, meg a vörösök, feléje…

- Látod mennyi van belőlük? Látod? Mind a tenyeredre száll, nem kell várnod! Nem kell a bolond álom, remény. Most legyen üres a szíved, legény…   

Valaki egy dobbal játszik, valakinek melle látszik, valaki az öledbe ül és a száddal cicázik… Valaki szárnyat igéz a malacra, röpteti és kikacagja.

A hajnal még messze, valahol ott alszik a teste. Valaki most öleli, csókolja. Ez meg az éjszakát okolja, mint régen. Megy a tó körül, a mesének nincs még vége, néz az égre, hite foszlik, imája bomlik és hinné hiába minden, amikor újra csatát nyer minden remény anyja, a derengő kékbe forduló égen…

Végszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Csak az idő múlik, csak az idő bújik. Hozzád. Remegve.

Ha most titokban Krisztus Urunk látja a Facebook profilokat, vagy talán neki is van egy álnéven, akkor mosolyog. Mosolyog, akárcsak én. Különös, milyen sokan vallják meg, vállalják fel. Különös, milyen sokan tartják igaz kereszténynek magukat az ismerőseim közül. Jó ez így. Csak csendben teszem hozzá, remélem mindez nem csupán divat, trend és egy habkönnyű megosztás a digitális avatarjaink között… Feltámadt Krisztus! – mondják a görögkatolikusok húsvét szent vasárnapján. Valóban feltámadt! – válaszol az, aki hallja.

Tegnap a híradóban érdekesen fogalmaztak. Úgy mondta a műsorvezető, hogy Nagyszombaton Krisztus feltámadásáról elmélkednek a hívők. Ha most kinézek az ablakon a „feltámadt”, megújult természet zöldjében, az ünneplőbe öltöztetett gyerekek mosolyában, a szentelésre vitt finomságok illatában, talán meg lehet látni, meg lehet érezni ennek az elemi erejű ünnepnek a jelentőségét.

Olvasom, hogy Nagypénteken Krisztus alászállt a pokolba. Alászállt, hogy oda is rendet, harmóniát vigyen. Felszámolta a bűn halálgyárát. A hosszú évezredek után az örök élet kegyelmét hozta ajándékba. Majd, amikor a szeretet ereje ott is győzött, elindult fölfelé…

Micsoda történet ez, micsoda pompás és megnyugtató történet. Húsvétkor Krisztus feltámadásáról és mennybemeneteléről elmélkednek a hívők. Csak legyen idő rá, csak legyen hit hozzá, csak legyen benne végtelen szeretet.

Reflex...

A bokatörésem utáni négy hét, magát az időt magát adta nekem. A végtelen percek, órák és napok ajándékát. A mozdulatlanság kegyelmét és a várakozás örömét. Egy belső utazást, szembesítést. Szembesítést az ösztönök fenevadjával, a becsvágy bestiájával, a szeretet koldusával. Szembesítést az egóval, hogy képes vagyok-e nevelni, ezt a sárkányfog veteményt. A várakozásban ott a siker lehetősége. Mert a várakozás maga a remény és egy falat, mézédes boldogság ígérete…

Et resurrexit tertia dei…      

Ameddig a szem ellát sivár, élettelen, kopár az univerzum. Ameddig a szem ellát néma sivatag. Jelen tudásunk szerint, egyedül itt ezen a jelentéktelen naprendszer, jelentéktelen, kékesen derengő, harmadik bolygóján tobzódik az élet, még akkor is, ha az ember áldatlan tevékenységének köszönhetően, a biológiai sokszínűség egyre nagyobb károkat szenved…

Ha ez a bolygó sok-sok fényéven belül az egyetlen oázis, az egyetlen hely, ahol ideálisak a feltételek az élet, mi több az értelmes élet létrejöttére, talán kezdjük kapizsgálni, mért itt történhetett meg az egyszerű halandó számára felfoghatatlan esemény, hogy az Isten elküldi egyszülött fiát az emberek közé, az végigjárja a halandók útját, születik, meghal, majd csodák csodájára feltámad.

Miközben ezeket a sorokat írom, a Kossuth rádió éppen most mondja be, hogy a harangok Rómába mennek és csupán kereplők szólnak… Nincs szentmise, az oltárok üresek.

A rádióból nyekereg a most szégyenlős kereplő, majd elnémul. Odakint ragyog az április nap, ebben a harangtalan csöndben suttogom, bevégeztetett…

Ülök némán, nézem a szélben hajladozó fákat. Lelki szemeim előtt 2000 nehéz és bűnös esztendő elképzelt húsvétjai peregnek. Nehéz film ez. De ebben a kétezer évben már benne van a hit, a remény és a szeretet. Ebben a kétezer évben már ott a megváltás, egy kedves, jámbor és nagylelkű Isten ölelése, amelyet minden ember számára felajánl.

Húsvét a hit próbája. Ez a legnehezebb lépcsőfok. Maga a passió, a szenvedés emberi, a kereszt, a töviskoszorú és szögek még olyan kézzelfoghatóak, ám ami a sírbatétel után történik, az emberi ésszel fel nem fogható. Ott már nincs tudomány, racionalitás, ott egyetlen dolog marad a kezünkben lámpásként, a hitünk…

„Credo quia absurdum!” – üzeni Tertullianus. Hiszem, mert hihetetlen. Hiszem, mert nem tehetek mást, mert ez maradt. Hiszem, mert…

„megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

2003. április 12-én szavaztunk. Nekem az maradt meg, hogy sütött a nap, de fújt a szél. Reggel mintha még felhős is lett volna az ég, aztán kitisztult. Meg valami rémlik, hogy Jancsó Miklós az akkori infulencer-értelmiségiek meghatározó alakja egy televíziós beszélgetésben nem rajongott az Európai Unióért. Emlékszem, azzal érvelt, hogy Magyarország másodosztályú tagja lesz a közösségnek és ki akar az NBII-ben focizni, ha lehet a profi ligában is? Rá egy évre, május elsején teljes jogú tagok lettünk. Alig egy héttel korábban, életemben második alkalommal vigyorgó arccal járkáltam Brüsszelben. Nagy kamerával, nagy állvánnyal sétálgattunk és forgattunk. Linzi, Rubi Gergő, meg jómagam. Iserlohnból indultunk, kora reggel, hogy estére oda térjünk haza. Egy vargabetűvel Maastrichtot is érintettük. A fiúk javaslatára bekukkantottunk egy Coffee Shopba is. Ha valaki járt már ilyen intézményben, tudja, hogy ezek a legalizált fertők a rothadó liberalizmus és hedonizmus, sötét mágiától terhes szentélyei. Van az a társadalom, ami ezt is elbírja. Van az a társadalom, ahol ha azt mondják, egy pohár bor, sör még belefér, akkor aki vezet, maximum ennyit iszik. Nálunk egy kortyot sem szabad, mégis tavaly 27 ezer ittas vezetőt kapott el a rendőrség… Huszonhétezer időzített bomba? Ők az éretlenek ott a bohém Nyugaton, vagy mi?

Mellékzönge, Westvleterenben...

2007-ben szorosabb barátságot kötöttem az apátsági sörökkel. Akkor jártam harmadjára Brüsszelben. Akkor tanultam meg, hogy ugyanazokból az alapanyagokból: árpamaláta, komló, víz csodákat is lehet főzni, nemcsak sörnek csúfolt löttyöket. Ypres-t addig a történelemkönyvekből ismertem. Emlékszem a mustárgáztól égett katona elborzasztó fényképére… Ha ma valaki arra jár, sokkalta inkább boldog vidéket talál. A GPS-be, a Vleteren szót érdemes beütni és az apátságig hajtani.  Ez a Sixtus-apátság, egészen pontosan a Donkerstraat 12. szám alatt található. Hogy miért kell ide zarándokolni? A sör miatt. A világ legjobb söre miatt.

Az isteni nedű...

A világ legjobb sörét Westvleteren 12-nek hívják. Vagy 12-15 eurót kell leszurkolni egy két és fél decis üvegért, ami ugye egy sörért minimum hajmeresztő, de garantáltan megéri. Ez a sör egy valódi műalkotás. Itt kezd összeérni a borkészítés szent folyamata és a sörfőzés transzcendens tudománya. Lehetetlen leírni, hogy a klasszikus árpa-maláta kombó, hogyan lényegül át ebben a fejedelmi italban, valami gyümölcsösen alkoholos, isteni nedűvé… Mint amikor almás kalács készül, jóféle jonatánból és kifacsarják a levét, aztán ebbe a fenséges almalébe különböző aszalt gyümölcsöket körtét, barackot szilvát dobálnánk és nem felejtenénk el némi fűszert sem belecsempészni. Ezt tudja a Westvleteren 12… Ezt a sört nem érdemes a multik polcain keresni, még Belgiumban sem. Ám az apátság kóstolóházában, természetesen minden szomjas zarándoknak megmutatják, hogy nemcsak a bor lehet isteni ital…

Ünnep...

Nagy kanyar… Szóval 2004. május 1-én nagy csinnadratta közepette Magyarország teljes jogú tagja lett az Európai Uniónak. Nyíregyházán, a Kossuth téren hatalmas ünnepséget rendeztek. Jó idő volt és az az önfeledet, boldog, történelmi péntekről, szombatra virradó éjszaka megmaradt bennem. Megszámlálhatatlan illúziót hordoztam akkoriban a hátizsákomban. Már a többségüket két vállra fektettem és nevetek rajtuk. Arra is emlékszem, hogy a belépés előtt, a Magyar Igazság és Élet Pártja ellenkampányt folyatott. Emlékszem a plakátjaikra, Csurka kommunikációjára és arra, hogy nevettem rajtuk. Emlékszem, hogy óriásplakátok óvtak minket, mert hogy az unió megtiltja majd a disznóvágást és betiltja az étkezési mákot… Aztán a szavazásra jogosultak 46%-a leadta a voksát. A szavazópolgárok 82%-a pedig úgy gondolta, jobb lesz nekünk végre az irigyelt Nyugathoz tartozni… 15 telt el azóta… 15 fura és bolond év. 15-ször kerülte meg a Föld a Napot. Hajlamosak mindent elfeledni. Hajlamosak vagyunk mindent úgy kezelni, hogy nekünk az jár. Aztán, amikor a van-ból nincs lesz, megijedünk, megrökönyödünk és hangosan, káromkodva szidjuk a rendszert.  

Nyugati kényelem, keleti absztrakt...

Pedig egyszerűen csak arról szól a történet, hogy elkényelmesedtünk. Hogy hozzászoktunk, a csatabárdból bölléreszköz lehet és fotelforradalmárként, a szociális média trolljaiként vegetálunk. Közepesen jól vagyunk és ez nekünk elég. Közepesen fejlett, közepesen jóllakott, közepesen boldog emberek gyülekezete lettünk és a középszerűség törvényességét istenítjük… Pedig ez kevés. Innováció, lelkesedés, új, forradalmi gondolatok, reformok, konfrontációk, kényszerek és nemegyszer fájó változások nélkül mindez egy langyos, legfeljebb kiköpésre érdemes vidék lesz. És ne higgye senki, hogy ez valami protest politikai programbeszéd. Nem, ez több attól. Ez egy vízió, ez egy nagy ívű program, látomás és álom körvonala.

Ahogy az érett, kiforrott reneszánsz, a manierizmus teret hódít, ahogy az érett szerelem képes bizonyítani, nem csupán szavakban, írásokban létezik, ahogy a kritikus hazaszeretet és a kognitív disszonancia egymásra talál, ahogy felnő bennünk az ember, úgy lehet csak jövője ennek az országnak és nemzetnek.

A többi marketing, propaganda és reklám…        

Az ezer eső hónapja, így hívják a portugálok az áprilist. Ez az április azonban száraz, mint a sivatag. Bolond. Ragyognak a fények, de közben megveszekedett szelek kergetőznek és éjszakára elmordul. Tudod jól, hogy nem az időjárásról jöttem beszélgetni. Csak zavarban vagyok. Érzem, hogy valamit mondanom kellene. A legenda szerint, a kereskedelmi televíziók úgy kerestek munkatársakat kevésbé nézett idősávokhoz, hogy behívták a jelentkezőket, egy üres stúdióban magukra hagyták a megrémült párákat, majd személytelenül egy hangszóró segítségével arra kérték őket, beszéljenek. Persze a kamerák mindent rögzítettek. Nem is olyan egyszerű ez.

Te lehet, hogy a szárnyas oltárokról kezdenél beszélni, vagy az értékesítés titkairól. Hogyan győzzünk meg embereket, akikben csak jól oda kell pörkölni a vágyaknak… Én meg azt hiszem, hosszasan és érzékletesen fecsegnék, hogyan kell garnélarákos spagettit készíteni, hogyan válasszunk hozzá fehér bort...

Vagy egyszerűen mesélnék a nyírbátori gótikus templomokról, a Kassára vezető girbe-gurba útról, vagy arról, hogy miért érdemes nyáron egy hétre elszigetelődni, ott ahol a kabócák is téged dicsérnek. Egy sziget csupa titok, csupa misztikum és akárhová is mennél, körös-körül tenger. Sőt arról is mesélhetnénk, hogy a bolygók ugyanazt a pályát járják be a déli égbolton, mint a Hold… És hogy azok a kövérnek tűnő, pisla csillagok a Hold asszonyság társaságában, egyáltalán nem millió fokon ragyogó égitestek, hanem a Naprendszerünk rendes tagjai, a Föld osztálytársai, a bolygók.

Ha eddig eljutottál az olvasásban és még mindig nem unod, már biztosan tudom, hogy nem utálsz. Már biztosan tudom, hogy valahogy visznek a sorok és nem érzed elfecséreltnek az időd, a legdrágább kincsed.

Ez van. Megszületünk, jó néhányszor meghallgatjuk Schumann Szerelmi álmodozását, aztán összepakolunk és elindulunk a füsttől fekete állomásra, az utolsó vonat elé. De addig még ingázni kellene a Szerelem és a Szerelmeskedés állomás között. Sokszor, soha meg nem unva. Csak menni, zakatolva, folyton éhesen, folyton remegve, folyton zizegve, folyton…

Tudod azért jöttem, hogy elmondjam, újból és újból, mint egy kisdiák felmondjam. Kívülről, talán egyre nagyobb átéléssel, egyre jobb előadásmóddal. Egyre több színpadi eszközt felhasználva. Hogy egyszerűen elmondjam, van az az április kedd, amikor a világ olyan kerek, egész, olyan simulós, olyan ünneplős, olyan egész, mert a vállamon érzem az állad... Bolond vagyok. Legyintesz. Rám hagyod. A pohárban meg egymást karolva alszanak el a fogkefék.

Töltök még egy pohár bort. Két éjszakával a Lázárszombat előtt. Az előbb kimentem az erkélyre, most éppen bolondosabb arcát vette elő, ez a Janus arcú április. Fúj a zabolátlan szél, csapkod az eső és lehűlt. Lehűlt az élet, elbújtak az emberek. Egymáshoz simulnak a szeretők, újra ropog a fa a kandallóban. A Trianon fazonra nyírt országban még tart a költészet napja. Még emlékezünk, hogy 1905. április 11-én Pőcze Borbála világra hozta a mi csodánkat, Attilát… A Facebookot elborították a költemények és én arra gondoltam, hogy üres a szék szemben, de mondanék egy verset neked. Csodákról. Az éjszaka csodáiról…

Hozzáfűzném, hogy még mindig várom azt a tegnapot. Azt az ajándékba kapott napot, amikor telepakoljuk az autó hátulját, tele minden földi jóval. Sok borral és nekiindulunk. Megyünk megcsinálni a harmónia forradalmát, megyünk Dombrádra szarvaspörköltet főzni, megyünk, mert oda jönnek a nagyszüleim, a szüleim, a te szüleid a legjobb, a legigazabb barátaim és odajössz Te is velem, szívedben egy akkora darab mézes szerelemmel, hogyha az öledbe hajtanám a fejem, akkor édes-bús szimfóniát hallgatnék minden közösen telt napunkról…  

Várom ezt a rég elmúlt napot. Várom a hallottak a feltámadását. Várom, hogy nagyapám kopogjon az ajtón, hogy anyám felvegye azt a fehér ruhát, amiben mindenki megfordult utána Siófokon. Várom, hogy apám haja újra barna legyen, hogy cinkos mosollyal álljon meg a Pacsirta utcában.Várom, hogy nagyanyám mosolyogva öleljen át.

Várom azt a tegnapot, azt az április 16-át. Várom, ami végérvényesen odalett, azt várom, hogy újból és újból átéljem azt a napot, mint egy hurokba ragadt időutazó. És várom, hogy te főzz. Várom, hogy jéghideg fröccsöt adj a kezembe.  Átölelj, súgd: tegnap is szeretni foglak…

Most meg... Csend. Furcsa, hallgatag április. Úgy hallgatom Weöres Sándort, ahogy illik, éltes, sokat látott férfi és izguló, fiatal lány előadásában. Mert a sötét, sunyi dunyhák a fejünk felett, a rakoncátlan szél, meg ez a halhatatlan vágy most sem hagynak aludni…

Mottó (lopott): a költészet napja a magyartanárnak olyan, mint a kokárdaárusnak március 15-e....

- Beszélj úgy, ahogy az eső! - kérlelik a kikujuk Karen Blixent, aki elmosolyodik. A Távol Afrikától szerzője angol versekre tanította a gyerekeket, akik a rímekkel összecsengő, ütemhangsúlyos sorokat az esőcseppek zenéjéhez hasonlították. A kikujuk tisztában voltak a titokkal; a ritmus, az ütem, a rímek körbe ölelnek bennünket. A versek nemcsak az esőben élnek, hanem a szív dobbanásiban, a hullámokban, a szélben, a madarak dalában, a tücskök muzsikájában, de a talán még a mennydörgésben is…

Azt mondják, ezen a bolygón csak az ember érti a zenét, csak az ember érti a verseket. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a Teremtőtől, az ember kapta a képességet, hogy versekbe szedje érzéseit, gondolatait és felismerje a versek zeneiségét. Ha így van, akkor a Jóisten nagyon szeretheti a zenét és a verseket. Ha így van, a szépen csengő sorok, a léleknek kedves dallamok, egy magasabb szándékot, egy emberi ésszel fel nem fogható tudást dicsérnek.

Sok idő telt el egy tam-tam dob ütemétől, egy szertartástól, egy gyerekeknek fabrikált versikétől odáig, hogy a líra tudománnyá váljon és a tankönyvekben is megjelenjen. Pedig csak mértékkel lenne oda való. A Welton Akadémián Mr. Keating, tanár úr a Pritchard féle Poetry könyv első néhány oldalát, nemes egyszerűséggel és forradalmi indulattal kitépeti a diákjaival, mert abban a szerző egy matematikai formulát használ, hogy meghatározza, mennyire értékes egy vers.  

Műszerek rajzolnak izgatott görbét,

De egyik sem mutatja meg

Mi lakik mélyen a szívemben...

Talán nincs is arra szó, mi lakik mélyen a szívünkben. Talán nincs arra megfelelő szó, vers, dal, mit érzünk egy letaglózó szerelem idején, mit csalódáskor, mi lakik mélyen a szívünkben, amikor elveszítünk valakit, vagy éppen az igazságtalanság nyomaszt bennünket. Pedig, ha elég türelmesek vagyunk, akkor azonnal kereshetünk gyógyírt szinte minden lélekállapotra, helyzetre, érzésre a versekben. És nem kell megijeszteni a mindig újakat, nehéz klasszikus kötetek súlyával. Nem kell a fiatalokat elijeszteni a versektől, csak finoman megmutatni nekik, hogy az általuk bálványozott pop, rock sztárok semmit sem érnének a költészet nélkül. Nem lenne sláger, nem lenne RAP szöveg, nem lenne Grammy-díj versek nélkül…

Mellékzönge (személyes érintettség okán): Kevés az olyan szerencsés ember, akit a kötelező ébresztő után, a reggeli mellett Arany balladákkal, Petőfi versekkel indított az iskolába az édesapja. Nekem így fonódott össze a tojásrántotta, meg a májkrémes kenyér a nádi farkassal vívott harccal, a Walesi bárdokkal, na meg a János vitézzel. Így lett minden reggelem rím és falatnyi, finom magyar irodalom. Innen indultam Ady, József Attila, Nagy László, Pilinszky, Kányádi, Neruda felé. Innen indultam meglátni a versek hatalmát, hogy minden kínomra, minden indulatomra, minden érzésemre léteznek cinkos sorok. Innen értettem meg, micsoda bravúr Shakespeare mester minden „közönségdarabja”, itt fogtam fel, hogy a Homérosztól, Goethén át Kosztolányiig terjedő évezredek nem holmi közönséges évek, hanem bizonyíték arra, az emberiség egész története egy hatalmas, de az is meglehet, hogy kakofón szimfónia, melynek alapja az ütem és a ritmus…

 114 éve született József Attila. 114 éve született az a zseni, aki bátran mondta ki:   

Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?

 Miért is érdekelte volna a költészet, ha ő maga a ritmus és a vers? Hogy aztán így folytassa:

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

Szellem és szerelem. Hát ez lenne az ember két szülője? A szellem és a szerelem? Sajnos többször látjuk, hogy a butaság és gyűlölet épp úgy az ember sajátja, mint az, hogy magába szállva, jámbor módon felfogja, megértse mi az ami felemeli, megtartja és megdicsőíti. Mert a költészet azért kap legalább egy napot a naptárban, mert képes kiemelni az embert a porból, a mocsokból, képes megszabadítani a bűneitől, képes meghódítani a lelkét magasztos eszmék számára. Jobbá, tisztábbá, szerethetőbbé tesz. Ezekben a napokban egy szerelmes, a Sóstóra vezető úton, Shakespeare XXIII. szonettjének négy sorát festette az aszfaltra. Verssel üzent, versben mondta el, mit érez:

Tanuld olvasni sok néma jelem;

Szemmel is hall az okos szerelem.

Hát nem csoda ez!?! Ahogy a szív képes költőt, trubadúrt varázsolni az emberből, képes rávenni, hogy festékkel örökítse meg, mit érez kedvese iránt! Hát nem csoda szeretni, egy szívbe préselni egy egész embert és még ha saját szavunk nincs is, de mástól kölcsönvett sorral világgá kürtölni: szeretlek!?! Hát nem csoda, hogy Petőfi Nemzeti dala egy egész országot képes volt felrázni, nem csoda hogy Illyés egyetlen mondata lerántotta a leplet a zsarnokságról, hát nem csoda, hogy Weöres Sándor évtizedek óta tanítja magyar gyerekek millióinak, hogy izzik őszi éjjelen a galagonya és hogy Bóbita szárnyat igéz a malacra!?! Hát nem csoda, hogy néhány sorba belefér szerelem, élet, értelem!?! Hát nem csoda, hogy apró, törpe sorok hol könnyeket, hol bátorságot, máskor pedig valóságos érzelmi cunamit képesek indítani bennünk??? Látta már valaki versmondó versenyen résztvevő lányok, fiúk arcát átszellemülni? Mert ez a költészet lénye, hogy érző, értő emberré tegyen bennünket. 

Isten éltessen József Attila, isten éltessen magyar költészet napja!!!

Csendesen tűri a tavaszi fagyokat, és állja a csípős éjszakákat. Vidáman dalol a tűző napsugárban. Szerelmes beléje minden méh és darázs. Mégis árva. A tavasz egy darabja. A tavasz egyik díszbe öltöztetett menyasszonya. A lila bűnbánatában, szerénységében és jelentéktelenségében is van valami bűbáj. Lehet mások szemében hétköznapi, pórias, vidéki, de valahogy mégis a miénk. Csöndben dalol, kórusa minden döngicsélő rovar…