Nem, nem, nem. Sose gondoltam volna, hogy egy mese miatt ébredt protest érzés ültet majd fel az irodalmi teremtés lovára. Westeros többet érdemel! Vagy legalább is egy sokkal nagyobb ívű, epikusabb mesét. Ez a nyolcadik év, olyan mintha elfogyna a mondókánk. Mintha minden sajtot kiénekeltek volna a szánkból és most ott kucorognánk fázósan egy faágon. Olyan, mintha másodkézből kellene egy mesét elmondanunk és szép szavak helyett csak borotvált tőmondatok jutnának eszünkbe.

Pedig emlékszünk még az eposzra, legalább az irodalomórákról. Emlékszünk még a nagy időkre. Csak éppen most már a plasztik-lezárások kora érkezett meg; úgy tűnik, az alkotóknak a történet elvarratlan szálaink sebtében elvégzett összefércelése a legnagyobb gondja.

Pedig milyen szépen indultunk. Az évad első részében belovagoltak a hősök, megszámoltok (enumeráció) a seregeinket, hogy aztán némi félelemmel teli retardációt követően egy teljesen logikátlan csatában izgulhassunk imádott hőseinkért.

Egyetlen jól sikerült késszúrás, aztán rendet tesz ebben a megbomlott világban. Egyetlen késszúrás elég lett ahhoz, hogy tovább léphessünk és figyelmünket most már Cersei ármánykodására fordíthassuk. A mások „szarvas”-vezéréről nem tudtunk meg semmit. Az Erdő gyermekei helyett pedig, Arya jelentkezett be, hogy véghezvigye a Deus ex machina-t.

A koncepció megbicsaklik, a csata buta véget ér, hiába a nagy veszteség, mint Jorah és Lady Mormont, valamint Theon Greyjoy halála, az ütközet logikátlanságai, valamint a Mások vezérének bugyuta likvidálása újraírásért kiáltanak…

Íztelen tablók, dísztelen, fénytelen, dicstelen megoldások helyett valami szebb, meghökkentőbb és okosabban kivitelezett mesére várunk. Nem, nem akarunk mindenkit megmenteni, hepiendek, összeborulások habkönnyű leányálmával, de az sem mindegy, hogyan írunk ki valakit a meséből, az sem mindegy, hogyan zárjuk le a világ legnagyobb rajongótáborával rendelkező, meghökkentő meséjét.

Most ott tartunk, hogy a legkedvesebb szereplők egy része rezignáltan, vagy az őrülettel küszködve, esetleg a hatalomvágytól begőzölve kapaszkodna a Vastrónra. Most ott tartunk, hogy a nagy csavarok, egy Dallas szintű szappanoperává alakultak át, pedig a fantasy eszköztára most annyi mindent megengedne, hogy nem győznénk kapkodni a fejünket.

Még egy csatára elegendő sárkány maradt, még egy csatára elegendő sereg maradt, még egy összecsapás, aztán az utolsó részben már csak a bakiparádét vetítjük? 

Egy fecske nyugtalanul repül fel s alá ebben a májusi őszben. Kezemben forró tea, a világ az ablakon túl méregzöld és barátságtalan. De mit nekünk szürke felhők, és sarkvidéki front, ha szívünket megmelengeti, hogy Anyák napja van…

És tudom édesanyám már odatette a húslevest, már arra készül, hogy tojássárgájából Napot rajzoljon a szomorkodó égre, és hogy átöleljen, ha fázom, hogy mosolyával megvidámítson. Már tudom, hogy keze között a tésztával nyarat gyúr, hogy dacol hideggel, hellyel kínál majd és megsimogat; - Fiam három nap, aztán meglásd visszajön a tavasztündér!

S tudom majd, hogy fürkésző tekintettel édesanyámban a fenti országban pihenő nagymamámat keresem majd, ahogy benne dédnagyanyám mozdulatai köszöntek vissza. Hosszú lánc ez, az idestűl az első anyáig, Éváig, hosszú lánc ez, hogy belesajdul az ember feje.

Belesajdul, mert érzem, micsoda megtartó erő, micsoda korral, balsorssal dacoló nagy szeretet vesz minket körül.

Szóljon suta énekem az édesanyáknak, szóljon suta szavam minden anyához és arra kérlek benneteket, öleljétek Őket, forrón, nyarat varázsló szívvel!

A halászlé tudomány, a tiszai halászlé nemcsak hungarikum, hanem bizton kijelenthetjük, a hozzáértője egyfajta gasztro-akadémikus. Beltartalmát tekintve izgalmas, nagy formátumú leves, amiből nem érdemes és nem szabad semmit kispórolni. Minden részlet, minden hozzávaló számít. Fontos a zsír, a hagyma, a paprika, fontos, hogy lehetőleg folyami és többféle halból készüljön. Fontos a csillagok állása, a lelkiállapotunk hozzá. Nem mellékes, hogy óvatos, alapos legyen a passzírozása és bizony az sem baj, ha nem marad ki  belőle egy kis  belsőség sem…

Szóval, ha most éhes vándorokat kellene útbaigazítanom, hová menjenek halászlevet enni, egyértelműen Tokajt jelölném ki számukra.  A Tisza és a Bodrog ölelésében, az álmosan szendergő Nagy-Kopasz nemcsak nektár csepegtet, de a lábánál egyesülő folyók isteni halakat biztosítanak a magyaros ételekhez. Persze most keseregjünk egy picit, hogy Tisza, meg Bodrog ide, vagy oda, az éttermek étlapján vidáman magukat kellető halételek legfontosabb alapanyaga, többnyire nem a szent folyamok vízéből, sokkalta inkább halgazdaságokból származnak… (Persze a fenntarthatóság szempontjából biztosan jól van ez így, hiszen lassan nincs annyi természetes körülmények között élő, szaporodó szürkeharcsa a Tiszában és mellékfolyóiban, amit bele ne tudnánk főzni a leveseinkbe.)

Első helyezett

Nálam az utóbbi időben nagybetűvel írta be magát a legrangosabb halászevet kínáló zarándokhelyként a Bonchidai Csárda. Tokaj központjában, a jól ismert parkolóból lehet megközelíteni. Aki járt már a kisvárosban úgy ismeri ezt a helyet, mint a tenyerét. A parkoló mások oldalán ott a "patinás", "csavaros" fagyizó, de kapható itt bor, csecsebecse, hamburger és agybaj is, amikor egy-egy ünnepnapon vagy pezsgő vasárnapon, mindenki itt szeretné leállítani az autóját. Vissza a csárdához; az épület nagy befogadóképességű és hűvös, impozáns terasszal rendelkezik, ami nem meglepő módon, festői kilátást biztosít a szőke folyóra és felette átívelő, zöld hídra. Van ennek a teraszos ücsörgésnek valami eredendő bája és filozofikus áthallása. Történelem, tradíció, magyarságélmény és a hely szakralitása na meg a jó ételek bűvölik itt a lelket.A forrón, nagy forgatagban is forrón felszolgált hallé 2019 tavaszán is 2000 forint alatt mozog, még harcsából is. Ám emellett halkan, titokban árulom el, hogy a haltepertőjük, salátaágyon talán még egy fokkal jobb, mint az egyébként mennyei levesük. A haltepertő nem olcsó mulatság, de egy adagot rendelve, két terítékkel pontosan elegendő ahhoz, hogy ne éhgyomorra érkezzen meg a forró és kiváló leves.  

Második helyezett

A Tokajt és Bodrogkeresztúrt összekötő főút nagy csodája a Lebuj. Ez „classicus” csárda, ahol telente nagy, méregzöld, mázas cserépkályha ontja a meleget, valahogy könnyen vesz rá egy kis bűnözésre. Megbújva a hegy oldalában, csinos épületben lehet élvezni a Hegyalja bűvöletét. A falakról letűnt korok betyárjai nézik, hogyan falatoznak a mai vándorok. Itt is van terasz, sőt a főút zajától, na meg a hűvösebb, tavaszi széltől némi oldalfal és gázkályhák is védenek bennünket.

A Lebuj halászleve évek óta rendben van, ám azt kell hogy mondjam, jelenleg (bár a dolog akár naponta is változhat) csupán loholnak a Bonchidai minősége után. A Lebuj dicséretére legyen mondva, kiváló és elképesztően nagy adag itt a marhaparkölt és ha már halról van szó, akkor a rántott fogasukat ajánlanám jó szívvel és nagyokat nyeldekelve… Ez a hófehér húsú, nemes hal panírozva, forró olajban megfürdetve lenyűgöző.

+1, ínyenceknek

A Sárga Borházról valahogy kevés szó esik. A 37-es úton, a Disznókő birtok patinás vendéglátóhelye az utóbbi időben elitista, de véletlenül sem sznob konyhát művel. Elindultak a fine dining rögös útján, de nem vesztek el a minőség és árazás labirintusában. Az étlapon szereplő ételeket okosan, mívesen készítik el, nagy odaadással és szakértelemmel. Az árak ennek megfelelően magasabbak a Bonchidainál vagy a Lebujnál.

A Sárga Borház Mád előfutára. Mert mostanában valahogy mind borban, mind pedig a gasztroforradalomban ez a település lett a legismertebb magyar borvidék zászlóshajója. Na meg Encs, az Anyukám mondtával, de az már egy abaúji sztori! A Sárga Borházban a rozéra sütött managlicaszűz, cukkinis tócsnival mennyei, a tiszai harcsapaprikás, sós vargabélessel, tejfölhabbal és kaporral pedig olyan boldogság-ajándék, ami garantáltan mosolyra fakasztja az éhes vándorokat!

Végszó

Anyukám mondta, Percze, Gusteau... Gasztroforradalmat talán Mádon írnak, de ezen a szinten túl, a halászlevet ott illik készíteni, ahol a vizek összeszaladnak. Ezt a szerencsét meglovagolva, Tokajnak és környékének érdemes lenne valami új, modernizált csárdatörténelmet kitalálnia. Itt maradt ugyanis egyértelmű piaci rés és lehetőség. A fine dining mellett ugyanis nagy szükség lenne elfogadható árú, magyaros, terroir jellegű ételeket felmutató helyekre is. Nem ördögtől való gondolat, hogy a magyaros ételek alapanyagai származzanak erről a vidékről. Itt termeljék meg és dolgozzák fel a zöldséget, a húst, a fűszereket és lehetőleg a hal is nőjön fel... Csak felejtsük el az afrikai harcsát és a nyitva tartást igazítsuk a turisták igényeihez. Magyarán, legalább a főszezonban lehessen éjszakába nyúlóan csárdázni Tokajban. A cigányzenés, vagy megzenésített halászlevezésről még csak titokban álmodozunk...

Debrecenben tavaszi nagytakarítás volt a McDrive-ban. Dombrádon a pázsit kapott új frizurát, Nyíregyházán, a Kemecsei úton épülő, félkész, de már most impozáns megjelenésű, családi házak álmodtak arról, hogy rövidesen emberek költöznek a tetők alá. Boldog biciklisek és mosolygós arcú futók szívták mélyre a lila orgonák illatát. Már-már meghatóan békés, csöndes és boldog országot láttam a Munka ünnepén. A méregzöld, friss, májusi kulisszák között egy boldogtalanságában is boldog országot láttam.

Túl az üvöltő és szánalmas propagandákon, meghökkentő öngyilkossági rátákon (http://worldpopulationreview.com/countries/suicide-rate-by-country/ ) , túl ezer bánaton és keserűségen hirtelen észrevettem ezt hajdúsági és szabolcsi, cifra pezsgést; az élet élni akarását. A sorstalanságában elátkozott vadkelet valami bűbájos, gyermeki és giccses ábrázatát mutatta. Pedig a hullámzó frontrendszer és az istenadta felhők sok-sok szürkeséggel rontották az aranykort idéző harmóniát. A Bujtosi-városliget harsány és közönséges ricsaja, iszonytató tömege, a gyorsétterem tolongása és a közeli benzinkút zsúfoltsága is azt üzente, van még szufla, és van még forrás, szőlőre, lágy kenyérre.

A Németországban élő unokatesóm szerint sokkal boldogtalanabbak vagyunk, mint, ami indokolt lenne. Nem tudunk örülni a VAN-nak, a MOST-nak és annak a különösen szép országnak, amiben élünk. Tiltakoztam. Már hogyne tudnánk örülni, csak éppen a magyar ilyen fajta, sose elég neki az, ami van, sose örül a MOST-nak, mindig összevet, hasonlít, mindig talál egy repedést a legszebb, olasz márványszobron is.

Sokat idéztem, Roy és Ádám szerint a boldogság egyszerű. Egy ajándékba kapott szerelmetes korallvirág, egy négylevelű lóhere, egy szalonnasütés a szülőkkel mind ilyen könnyű egyszeregy. Na meg egy álmos délután, a felhők közül előbukkanó első májusi napsugár is.

Jajj, hány nagyfröccs várja a rohamot a Deszkásban, hány vízcsöpp álmodik még mélyen a földben, hogy társaival körbe öleli testünk a Parkfürdőben. És még le sem hullott az az esőcsepp, ami majd megszőkülve a Tiszában visszatükrözi a hullócsillagokat egy nyughatatlan augusztus éjszakán. Az élet élni akar. Az élet most ballagásokra gondol, érettségikre, első szerelmekre. Az élet talán rád és rám is gondol. Kezünk összekapcsolja és tenyerünket úgy tapasztja össze, mint kiéhezett szeretők, lázas ajkait…

Előjáték..

Úgy indult, mint egy kritika. Az első gondolat még úgy indult, hogy szépen nekiállok elemezni a  mesét. Kivesézni, hogy Valar Morghulis, meg hogy minden értelmét veszíti a szingularitáson túl, a Mások birodalmában. Minden értelmetlen, ha testünk csupán az éjkirály álma... 

Wer reitet so spaet, durch Nacht und Wind... 

Úgy indult, hogy majd finoman utalunk a Rózsák háborújára, a Yorkok és Lancasterek elkeseredett hatalmi játszmájára. Harminc kegyetlen év, amikor testvér testvérnek farkasa, amikor csak így kiáltottak fel Britanniában:

Részegedjen hát vérünktől a föld...  

És akkor nézzük a tényeket: 1455 és 1471 között 26 főrendit megöltek, 13-at kivégeztek. III. Eduárd fiú ági leszármazottjai közül hatan erőszakos halált haltak. 1459 és 1487 között 42 nemest öltek meg csatában, vagy végeztek ki azt követően, köztük volt egy király, egy walesi herceg, Somerset három hercege, Northumberland és Devon két-két grófja. A háború annyira megritkította az angol főnemesi családokat, hogy a hatvannégyből huszonhat teljesen kihalt. A történelem kegyetlenebb és izgalmasabb minden könyvnél, minden sorozatnál. A történelemben az a szép, hogy minden sejtünk, génünk őse ott él benne. A történelem mi vagyunk...

És akkor jöjjön az én történetem:

Bolhavégen születtem. Mégsem nevezném nehéznek a gyermekkorom. Még a vörös, sarlós-kalapácsos, aranygabonás Moszkovita-ház uralkodott és szigorúan védték a határokat Westeros nagy királyságaitól. Elzárva, de valami együgyű boldogsággal éltünk Hungaros lankáin. A tudományok és az erő művészeire voltunk büszkék és azt álmodtuk, hogy egyszer Westeros 7 királyságával kötünk majd nagyívű szövetséget, megtörve a keleti átkot, a végtelen mezők és zöldposztós hordák uralmát.

Bolhavégen nőttem fel. Mégsem éheztem. A vastrón helyett rozsdás sínek szörnyei leheltek dízelmocskot a reggeleimre. Papsajtot rágtunk, a Leveleki Szürke-tenger, meg a Tisza-Meghna habjaiban élveztük a nyarakat és az első csókunk pörköltízűre sikeredett. Az első álmunk olyan aprónak született, hogy nagyító kellett hozzá. Az első vágyunk olyan olcsó volt, hogy az utcákon ingyen osztogatták…

Felnőttünk. Nem temetett maga alá a fal, sem a szabadság bamba súlya. Láttunk nagy házakat feltűnni és eltűnni. Láttunk vágyakat felhorgadni és elhamvadni. Láttuk magunkat szerelmet kolduló bohóc és győztes hadvezér képében. Egyszerre voltunk hajnal és alkony. Írtunk már verseket, faragtunk rímelő sorokat, csak a saját sorsunkat nem tudtuk kézbe venni. Bűvöltük az életet hegyek ormáról, gödrök aljáról. Vittek minket szekerek és égi sárkányok, ültünk türkizkék vizek partján és köpködtünk dinnyemagot a császár trónjáról….   

Bolhavégen születtem. Talán soha nem találkozom veled, ha nem így lett volna. Arról álmodtam, hogy királynőt szelídítek, hogy a királyod leszek. Mert titkon azt reméltem, hogy megtudod, az elsők gyermeke vagyok. Elfeledett trónok gyermeke, kitaszítottak, csavargók, utcaseprők hőse és fejedelme. Ma már tudom, csak a szerelmed emel pajzsra, csak a szerelmed emel olyan magasba, hogy hallják a hangom. Nélküled minden mesém, minden regém, minden történetem hamu és pernye. Pedig még vár rám a tűzsárkányok verme. Vár rám néhány nagy csata, néhány dicsőséges tavaszi hadjárat, hogy májusokból emeljek várat. Hogy májusokból rakjak neked tornyot és csodás ablakokban lássam az etruszk szobroknak fityiszt mutató márványos arcod…

Bolhavégen születtem. Azért az enyém ez a mese, mert minden hőse én vagyok. Azért szép ez a mese, mert előcsalogatja belőlem a becsvágyó dalnokot. Előcsalogatja belőlem a hőst, az erényest, kiénekli belőlem a soha véget nem érő hűséget.

A csendes órákban egy szerelem oltára előtt térdepelek. A csendes órákban szerzetes vagyok, a csendes órákban imákba költözöm, a csendes órákban én vagyok az ige!

Az nem lehet, hogy ércnél erősebb vágyból nem lesz mise...     

 

„…és jól jegyezd meg fiacskám, az élet, ha kicsit is jól jön ki a lépés, annyira, de annyira gyönyörű!”

– kacsint ránk Hrabal az Őfelsége pincére voltam című regényében. A legenda úgy szól, hogy 1971-ben mindösszesen tizennyolc nap leforgása alatt ajándékozta meg a világot ezzel a csodával, amibe ezt a sort is beleírta, ha jól jön ki a lépés…

Baraonda most jegyezné meg, hogy az öregedés és az öregség azért a bolondos Bohumil bácsinak sem feküdt. Miközben imádott galambjait etette, úgy döntött egyszerűen Newton törvényeire bízza a további életét. Felmászott az erkély mellvédjére, kinyújtotta a kezét, melyben madárfinomságot rejtegetett és hagyta, hogy Prága összes galambja a kezére szálljon… A súly pedig a mélybe rántotta…

Ha jól jön ki a lépés… Forgatom a számban. Két éve ilyenkor jól jött ki a lépés. Tavaly augusztus végén csodálatosan jött ki a lépés, de úgy tűnik, minden jó lépésre két ballépés jut. Minden csodára, két pofon és bármennyire vagyok optimista, bármennyire szeretem az életem, bármennyire szeretek „Zsóti” lenni, élni, dúdolni, szeretni, enni, inni, hinni, remélni, néha bizony kovászos uborkának adom az orrom és hagyom, hogy az univerzum összes pesszimizmusa nálam ülje torát.

Ficskám jegyezd meg… Bohumil bácsi most ebben a nyárba forduló öregedő áprilisból üzeni, ha jól jön ki a  lépés, nem szabad megállni, ha jól jön ki a lépés, nem szabad fegyelmezetlenül táncba kezdeni, hanem akkor, katonásan kell lépdelni a napnak fordított orcával…

ui:

Ha jól jön ki a lépés… Csak jönne már. Túl egybokatörésen, túl négy hét ágynyomorán, túl árkon és bokron, most nagyon figyelek a lépéseimre. Az én 70 éves, „bölény” édesapám most legyint, reggel nevetve hív fel, miután mázsányi sittet tett láthatatlanná a csodás Tisza-parton, reggel úgy köszönt; - Ugye jól vagy? Az iroda hűvösét most erre a koravén nyárra kellene cserélni, kiülni a Kossuth térre, csapolt sört, fröccsöt rendelni, nagy széles gesztusokkal, nagy széles mosolyokkal fogalmazni meg, milyen legyen a május, hogyan énekeljük ide a boldogságot és valami andalító nyugalmat, kiegyensúlyozottságot.

Csak ne lenne ez a  tavasz ennyire zaklatott, ennyire idegesítően ballábas és reménytelenül oktondi…          

Előszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Nem megy itt már semmi se, csak a vonat, rajta cigányok húzzák, rajta huszárok. Nyúzzák. Az életet. Mi meg iszunk. Iszunk örömre, búra, hogy szívünk sose kurva... 

A mese:

A Bujtos-tenger sirályai egész éjjel ugyanazt a mesét ismétlik. Minden éjjel, amikor leszáll az este. Ugyanazt a mesét, ugyanúgy, betűről-betűre. Nagy mese. Benne van egy legény, benne van egy leány. Benne van az a szent vágy, benne egy nagy puha ágy. Van benne csók, meg szerelem, de a vége nem jön össze sohasem. Mondják bolond mese, nincs benne öröm.

Visszük a bort a szigetre. Visszük az összes jó bort. Kifeküdni a csillagok alá. Kifeküdni a hulló csillagok alá. Az összes bort megisszuk. Megfogadtuk. Hordószám. Az összes borral koccintunk. És hallgatjuk a sirályok rémmeséjét. Egy bolond legényről és egy még bolondabb leányról…

Anyám sose ígért könnyű álmot, apám sose ígért könnyű aratást. De ma éjjel nem nézünk majd vissza. Megálljuk. A tegnap csókjaiból rakunk nagy tüzet. Nem nosztalgiázunk. Újbor erejéből, új dalokat gyártunk. Te csak a tegnap csókjait dicséred, te csak a tegnap romjait tiszteled, most jól megverünk. Most jól kiverjük belőled ezt megkövesedett ócskaságot…

- Hagyd már! Hadd higgye! – intünk rá nevetve. – Ilyen. Bolond. A Napba bámul, este meg fáj a szeme.

És akkor mézhangon kezd énekelni a tündérünk. Egy szirén, aki többet ivott a tengerből, hogy felejtsen. Tegnap feledte az élete szerelmét. Tegnap mindenhonnan kitiltotta. De most dalol a szirén, édesen, búsan, szemében könny remeg, sokan ölelnék, de inkább hazamegy…  

Éjjeli lepkék, éjjeli szivárványok. Ilyenek a lányok sértődnek, hisztiznek, aztán meg bújnak a tenyeredbe. Te is mutass fityiszt a búnak! Barátom! Savanyú uborka szag leng körbe. - Ó, te ökör, te – mondjuk nevetve és akkor sem hisszük, ha látjuk belehalt a lefejezett szerelembe.

Hozd már a bort! – intenek a cimborák. Ők bűvölik az éjszakát. – Jegyzed meg, akinél a bor, ahhoz jönnek a lányok! Annak mondanak mesét a sirályok és intenek a szőkék, a barnák, meg a vörösök, feléje…

- Látod mennyi van belőlük? Látod? Mind a tenyeredre száll, nem kell várnod! Nem kell a bolond álom, remény. Most legyen üres a szíved, legény…   

Valaki egy dobbal játszik, valakinek melle látszik, valaki az öledbe ül és a száddal cicázik… Valaki szárnyat igéz a malacra, röpteti és kikacagja.

A hajnal még messze, valahol ott alszik a teste. Valaki most öleli, csókolja. Ez meg az éjszakát okolja, mint régen. Megy a tó körül, a mesének nincs még vége, néz az égre, hite foszlik, imája bomlik és hinné hiába minden, amikor újra csatát nyer minden remény anyja, a derengő kékbe forduló égen…

Végszó:

Nem megy ma az írás, nem megy ma a sírás. Csak az idő múlik, csak az idő bújik. Hozzád. Remegve.

Ha most titokban Krisztus Urunk látja a Facebook profilokat, vagy talán neki is van egy álnéven, akkor mosolyog. Mosolyog, akárcsak én. Különös, milyen sokan vallják meg, vállalják fel. Különös, milyen sokan tartják igaz kereszténynek magukat az ismerőseim közül. Jó ez így. Csak csendben teszem hozzá, remélem mindez nem csupán divat, trend és egy habkönnyű megosztás a digitális avatarjaink között… Feltámadt Krisztus! – mondják a görögkatolikusok húsvét szent vasárnapján. Valóban feltámadt! – válaszol az, aki hallja.

Tegnap a híradóban érdekesen fogalmaztak. Úgy mondta a műsorvezető, hogy Nagyszombaton Krisztus feltámadásáról elmélkednek a hívők. Ha most kinézek az ablakon a „feltámadt”, megújult természet zöldjében, az ünneplőbe öltöztetett gyerekek mosolyában, a szentelésre vitt finomságok illatában, talán meg lehet látni, meg lehet érezni ennek az elemi erejű ünnepnek a jelentőségét.

Olvasom, hogy Nagypénteken Krisztus alászállt a pokolba. Alászállt, hogy oda is rendet, harmóniát vigyen. Felszámolta a bűn halálgyárát. A hosszú évezredek után az örök élet kegyelmét hozta ajándékba. Majd, amikor a szeretet ereje ott is győzött, elindult fölfelé…

Micsoda történet ez, micsoda pompás és megnyugtató történet. Húsvétkor Krisztus feltámadásáról és mennybemeneteléről elmélkednek a hívők. Csak legyen idő rá, csak legyen hit hozzá, csak legyen benne végtelen szeretet.

Reflex...

A bokatörésem utáni négy hét, magát az időt magát adta nekem. A végtelen percek, órák és napok ajándékát. A mozdulatlanság kegyelmét és a várakozás örömét. Egy belső utazást, szembesítést. Szembesítést az ösztönök fenevadjával, a becsvágy bestiájával, a szeretet koldusával. Szembesítést az egóval, hogy képes vagyok-e nevelni, ezt a sárkányfog veteményt. A várakozásban ott a siker lehetősége. Mert a várakozás maga a remény és egy falat, mézédes boldogság ígérete…

Et resurrexit tertia dei…      

Ameddig a szem ellát sivár, élettelen, kopár az univerzum. Ameddig a szem ellát néma sivatag. Jelen tudásunk szerint, egyedül itt ezen a jelentéktelen naprendszer, jelentéktelen, kékesen derengő, harmadik bolygóján tobzódik az élet, még akkor is, ha az ember áldatlan tevékenységének köszönhetően, a biológiai sokszínűség egyre nagyobb károkat szenved…

Ha ez a bolygó sok-sok fényéven belül az egyetlen oázis, az egyetlen hely, ahol ideálisak a feltételek az élet, mi több az értelmes élet létrejöttére, talán kezdjük kapizsgálni, mért itt történhetett meg az egyszerű halandó számára felfoghatatlan esemény, hogy az Isten elküldi egyszülött fiát az emberek közé, az végigjárja a halandók útját, születik, meghal, majd csodák csodájára feltámad.

Miközben ezeket a sorokat írom, a Kossuth rádió éppen most mondja be, hogy a harangok Rómába mennek és csupán kereplők szólnak… Nincs szentmise, az oltárok üresek.

A rádióból nyekereg a most szégyenlős kereplő, majd elnémul. Odakint ragyog az április nap, ebben a harangtalan csöndben suttogom, bevégeztetett…

Ülök némán, nézem a szélben hajladozó fákat. Lelki szemeim előtt 2000 nehéz és bűnös esztendő elképzelt húsvétjai peregnek. Nehéz film ez. De ebben a kétezer évben már benne van a hit, a remény és a szeretet. Ebben a kétezer évben már ott a megváltás, egy kedves, jámbor és nagylelkű Isten ölelése, amelyet minden ember számára felajánl.

Húsvét a hit próbája. Ez a legnehezebb lépcsőfok. Maga a passió, a szenvedés emberi, a kereszt, a töviskoszorú és szögek még olyan kézzelfoghatóak, ám ami a sírbatétel után történik, az emberi ésszel fel nem fogható. Ott már nincs tudomány, racionalitás, ott egyetlen dolog marad a kezünkben lámpásként, a hitünk…

„Credo quia absurdum!” – üzeni Tertullianus. Hiszem, mert hihetetlen. Hiszem, mert nem tehetek mást, mert ez maradt. Hiszem, mert…

„megérzik a fényt a gyökerek.

És szél támad. És fölzeng a világ.

 

Mert megölhették hitvány zsoldosok,

és megszünhetett dobogni szive –

Harmadnapra legyőzte a halált.

Et resurrexit tertia die.”

2003. április 12-én szavaztunk. Nekem az maradt meg, hogy sütött a nap, de fújt a szél. Reggel mintha még felhős is lett volna az ég, aztán kitisztult. Meg valami rémlik, hogy Jancsó Miklós az akkori infulencer-értelmiségiek meghatározó alakja egy televíziós beszélgetésben nem rajongott az Európai Unióért. Emlékszem, azzal érvelt, hogy Magyarország másodosztályú tagja lesz a közösségnek és ki akar az NBII-ben focizni, ha lehet a profi ligában is? Rá egy évre, május elsején teljes jogú tagok lettünk. Alig egy héttel korábban, életemben második alkalommal vigyorgó arccal járkáltam Brüsszelben. Nagy kamerával, nagy állvánnyal sétálgattunk és forgattunk. Linzi, Rubi Gergő, meg jómagam. Iserlohnból indultunk, kora reggel, hogy estére oda térjünk haza. Egy vargabetűvel Maastrichtot is érintettük. A fiúk javaslatára bekukkantottunk egy Coffee Shopba is. Ha valaki járt már ilyen intézményben, tudja, hogy ezek a legalizált fertők a rothadó liberalizmus és hedonizmus, sötét mágiától terhes szentélyei. Van az a társadalom, ami ezt is elbírja. Van az a társadalom, ahol ha azt mondják, egy pohár bor, sör még belefér, akkor aki vezet, maximum ennyit iszik. Nálunk egy kortyot sem szabad, mégis tavaly 27 ezer ittas vezetőt kapott el a rendőrség… Huszonhétezer időzített bomba? Ők az éretlenek ott a bohém Nyugaton, vagy mi?

Mellékzönge, Westvleterenben...

2007-ben szorosabb barátságot kötöttem az apátsági sörökkel. Akkor jártam harmadjára Brüsszelben. Akkor tanultam meg, hogy ugyanazokból az alapanyagokból: árpamaláta, komló, víz csodákat is lehet főzni, nemcsak sörnek csúfolt löttyöket. Ypres-t addig a történelemkönyvekből ismertem. Emlékszem a mustárgáztól égett katona elborzasztó fényképére… Ha ma valaki arra jár, sokkalta inkább boldog vidéket talál. A GPS-be, a Vleteren szót érdemes beütni és az apátságig hajtani.  Ez a Sixtus-apátság, egészen pontosan a Donkerstraat 12. szám alatt található. Hogy miért kell ide zarándokolni? A sör miatt. A világ legjobb söre miatt.

Az isteni nedű...

A világ legjobb sörét Westvleteren 12-nek hívják. Vagy 12-15 eurót kell leszurkolni egy két és fél decis üvegért, ami ugye egy sörért minimum hajmeresztő, de garantáltan megéri. Ez a sör egy valódi műalkotás. Itt kezd összeérni a borkészítés szent folyamata és a sörfőzés transzcendens tudománya. Lehetetlen leírni, hogy a klasszikus árpa-maláta kombó, hogyan lényegül át ebben a fejedelmi italban, valami gyümölcsösen alkoholos, isteni nedűvé… Mint amikor almás kalács készül, jóféle jonatánból és kifacsarják a levét, aztán ebbe a fenséges almalébe különböző aszalt gyümölcsöket körtét, barackot szilvát dobálnánk és nem felejtenénk el némi fűszert sem belecsempészni. Ezt tudja a Westvleteren 12… Ezt a sört nem érdemes a multik polcain keresni, még Belgiumban sem. Ám az apátság kóstolóházában, természetesen minden szomjas zarándoknak megmutatják, hogy nemcsak a bor lehet isteni ital…

Ünnep...

Nagy kanyar… Szóval 2004. május 1-én nagy csinnadratta közepette Magyarország teljes jogú tagja lett az Európai Uniónak. Nyíregyházán, a Kossuth téren hatalmas ünnepséget rendeztek. Jó idő volt és az az önfeledet, boldog, történelmi péntekről, szombatra virradó éjszaka megmaradt bennem. Megszámlálhatatlan illúziót hordoztam akkoriban a hátizsákomban. Már a többségüket két vállra fektettem és nevetek rajtuk. Arra is emlékszem, hogy a belépés előtt, a Magyar Igazság és Élet Pártja ellenkampányt folyatott. Emlékszem a plakátjaikra, Csurka kommunikációjára és arra, hogy nevettem rajtuk. Emlékszem, hogy óriásplakátok óvtak minket, mert hogy az unió megtiltja majd a disznóvágást és betiltja az étkezési mákot… Aztán a szavazásra jogosultak 46%-a leadta a voksát. A szavazópolgárok 82%-a pedig úgy gondolta, jobb lesz nekünk végre az irigyelt Nyugathoz tartozni… 15 telt el azóta… 15 fura és bolond év. 15-ször kerülte meg a Föld a Napot. Hajlamosak mindent elfeledni. Hajlamosak vagyunk mindent úgy kezelni, hogy nekünk az jár. Aztán, amikor a van-ból nincs lesz, megijedünk, megrökönyödünk és hangosan, káromkodva szidjuk a rendszert.  

Nyugati kényelem, keleti absztrakt...

Pedig egyszerűen csak arról szól a történet, hogy elkényelmesedtünk. Hogy hozzászoktunk, a csatabárdból bölléreszköz lehet és fotelforradalmárként, a szociális média trolljaiként vegetálunk. Közepesen jól vagyunk és ez nekünk elég. Közepesen fejlett, közepesen jóllakott, közepesen boldog emberek gyülekezete lettünk és a középszerűség törvényességét istenítjük… Pedig ez kevés. Innováció, lelkesedés, új, forradalmi gondolatok, reformok, konfrontációk, kényszerek és nemegyszer fájó változások nélkül mindez egy langyos, legfeljebb kiköpésre érdemes vidék lesz. És ne higgye senki, hogy ez valami protest politikai programbeszéd. Nem, ez több attól. Ez egy vízió, ez egy nagy ívű program, látomás és álom körvonala.

Ahogy az érett, kiforrott reneszánsz, a manierizmus teret hódít, ahogy az érett szerelem képes bizonyítani, nem csupán szavakban, írásokban létezik, ahogy a kritikus hazaszeretet és a kognitív disszonancia egymásra talál, ahogy felnő bennünk az ember, úgy lehet csak jövője ennek az országnak és nemzetnek.

A többi marketing, propaganda és reklám…