Azt mondják az élet tele van jelekkel. Nincsenek véletlenek...  Földön, vízen, levegőben... A grillkolbász csomagolásán, a Nefelejcs utca aszfaltján...  Mindenütt...

A Bazaltkő Csíny cuvee-je csak szódával megy el. Egy deci borhoz két deci, kellemesen pezsgő Perla Harghitei. Még szerencse, hogy nem a boron van a hangsúly. Curtis szól. Furcsa este. Majka drogos hülyegyereknek tartja, aki képtelen kievickélni a maga keltette örvényből. Balázsék is levették róla keresztvizet, amikor reggel hiába hívták.    

Én ellenben dicsérni jöttem…

Egy focista, aki a térdsérülése és visszavonulása óta inkább rappel. Egy focista, aki meghódította Csobot Adélt. Aki a drogok előtt, azzal is bekerült a bulvár oldalakra, hogy az akkori barátnőjére, Bettinára, kezet emelt.

Furcsa ez a veterán focista, mert ugyanakkor egyfolytában képes a #felkapottakközött létezni a minden sikerről döntő You Tube-on.

Széki Attila, 1989. augusztus 31-én látta meg a napvilágot. Tehetséges, magyar rapper. Könnyen ontja a slágereket, meg drogok nélkül úgy tűnik képtelen meglenni… Itt meg lecsúszik néhány fröccs. Most szól tizenkettedjére a lehetne újra február. És mosolygok.

Ki tudja, hogy, amikor magadra maradsz, mire, kire gondolsz. Amikor egyedül maradsz, ki az, aki a legjobban hiányzik, amikor az este minden szögletest és kereket kiegyenlít, te éppen az ágyban vízszintesen fekve, hol jársz, melyik városban és ott kinek kínálod bolond gyerekként a szíved? 

Lehetne újra február…  

Lehetne újra december, lehetne újra augusztus…

Lehetne újra csoda, lehetne átnevetett, átszeretkezett éjszaka…

Te lány, persze, hogy lehetne…

(Fotó: Nyírdrón)

A nyíregyházi bennszülöttek szerint, a városban nem létezik más strand csak a Tófürdő. Hiába épült Sóstógyógyfürdőn az elmúlt 15 évben élményfürdő, Aquarius, hiába lett kisebbfajta aquapark a Strandfürdőből, az echte nyíregyházi, ha itt a nyár a tóra vágyik. Az országszerte híres szórakozóhely és szálloda, a Barbizon tulajdonosa, Körvélyfáy Barna pedig, Fábry Sándor közreműködésével, legendássá tette a keleti dialektussal kimondott sóhajt,; „tón vaón jaó!

A Sóstó partján egykor 100, mit száz, ezer holdak cseréltek gazdát, egy-egy éjszakába nyúló ultiparti során és a szépreményű dzsentrik, akik este odafelé még kacagva vitették magukat egy konflissal, drága pezsgőt rendeltek és szépasszonyoknak kurizáltak, néhány óra leforgása alatt mindenüket elveszették és még jókora adósságot is a nyakukba vettek. Hazafelé már gyalogosan a port rúgva baktattak, búnak eresztett orral és arra gondoltak, bárcsak ne jönne fel az égre a Nap...  Még a századfordulón sem voltak ritkák errefelé a bővérű párbajok; csattogtak kardok és az erdő csendjét nemcsak a verejtékező nevetés, de  pisztolylövések dörrenései is megbontották…  Persze a telihold fényében számos vallomás is felszaladt az égre, amikor hősszerelmesek ígértek fűt és fát a szépséges tót lányoknak…

Világ proletárjai, a tóba veletek!

A tó a szocializmusban a népé lett. A nép pedig élni akart. Nagy nyarak idején megmártózni a vízben, mustrálgatni a bikinire vetkőzött csajokat, hideg Borsodit inni, fokhagymás, sajtos, tejfölös lángossal jóllakni és aztán a „8„-as busszal hazazötyögni. Ekkor készült a következő videó is, amit még Haskó József, kollégám konferált fel, a korra jellemző, kábeltévés szenvtelenséggel…

Nem ment ki a divatból!

A Tófürdő népszerűsége a rendszerváltás után is töretlen maradt. Mivel az istenadta nép továbbra is szívesen mártózott meg a vízében, az 1930-ban létrehozott létesítmény mindig kapott annyi figyelmet a  fenntartótól, hogy ne érje igazán kritika a ház elejét. Egy kis toldozás, foldozás, egy pici felújítás mindig történt, hogy a városlakó érezze a törődést, a vállalkozók meg ne morogjanak. 

"Igény az vóna rá!"

„Deszkás” Feri a megmondhatója, hogy a Tófürdőre komoly igény jelentkezik. Egy forró nyári napon úgy fogy itt a hideg ital, meg a forró étel, hogy bizony az ominózus és közkedvelt vendéglátóipari egységben a Deszkásban, egymáshoz közel eső "külső és belső" ablakok között is le lehet sétálni néhány tucat kilométert… (A Deszkás Janus arcú intézmény, a tó felől egyfajta  terasz, ahová ingyen is le lehet ülni, a Tófürdő felől pedig igazi strandbüfé, számos finomsággal...)

Arculatváltás, de igényesen!

Az igazi nagy revolúció azonban 2019 tavaszán kezdődött el. A város 220 millió forintot nyert a Tófürdő arculatváltásra és ehhez még önerőből 40 milliót illesztettek, hogy végre minden olyan legyen, mint egy nyugat-német katalógusban. A forrásokból ugyanis szinte mindenből újat lehetett venni, készíteni, csináltatni. Kerítésből, üzletekből, jutott pénz vadonatúj öltözőkre, vizesblokkokra, térkövezésre, új csúszdákra és vízen úszó játszóparkra. Megmaradtak a termál medencék, de új árnyékolók, napvitorlák bútorok és süppedős angol pázsit várja a vendégeket.

A hihetetlen, hogy a felújítás költségeit nem hárítják a látogatókra, mert a belépőjegyek ára ugyanannyiba kerül mint tavaly. Egyedül a vízen lebegő játszóparkért kell még egy kis forintot leszurkolni.

A Sóstói tó vize bársonyos, minősége kiváló, a hőségnek köszönhetően, igen hűsítő. A környezet nyugatos, decens és kellemes. Kapható lángos, sült hal, hot-dog, hamburger. A nyolcvanas évekhez képest, kifogyhatatlan mennyiségben kapható a jéghideg sör, gyöngyözik a fröccs és „lónyálból” is hatalmas a választék.

Érthető okok miatt, június 15-én az újranyitás napján, már akkor kígyózó sorban álltak a vendégek a bejárat előtt, amikor 08:30-kor elfordult a kasszás kulcsa a felújított fakapu zárjában.  A fáma úgy tartja, hogy a türelmes sor elején a legendás nyíregyházi televíziós és rádiós riporter, Szoboszlai Tibor állt, akinek lassan szobrot állítanak majd a Tófürdőben, merthogy, ha jó az idő, akkor ő képes akár napokat, heteket, vagy az egész nyarat a létesítményben tölteni (kivétel azt a két hetet, amikor tiszteletbeli kerkirai díszpolgárként a Ión-tenger habjait élvezi)…

info:https://www.sostort.hu/hu/furdok/tofurdo        

(válogatás Szarka Lajos fotóiból)

Volt búvóhelye betyároknak, megtanította úszni az olimpiai bajnok Balczót és kiváló tégla na meg halaszlé-alapanyagot is biztosít(ott). Kevés olyan "zölden" legendás hely van a Nyírségben, mint a Bujtosi Városliget. Kisebb-nagyobb tavak, árnyas lombok, ligetek csalogatják a természetkedvelőket, és akkor még nem is szóltunk a vadonatúj futópályáról, a szalonnasütő és chillező helyekről, a kondi parkról és a remek játszótérről. Bemutatkozik a nyíregyháziak titkos favoritja; a tirpák Central Park! 

Kis csendőr, MADISZ, Lófürösztő, Anyás, Strand... – sorolja a nyíregyházi származású olimpiai és világbajnok öttusázó, Balczó András a Bujtosi-tavak egykori neveit. Így kezdődik Kósa Ferenc nagy hatású dokumentumfilmje a Küldetés. A világhíres sportoló elárulja, hogy a háború után itt dobták be a vízbe, hogy tanuljon meg úszni. Kósa filmje alapján, egy ma élő nyíregyházi meg nem mondaná, hogy hol készülhetett a felvétel.

A legenda úgy tartja, hogy a Bujtos már akkor egy vízjárta, mocsaras terület volt, amikor a Nyíregyházát benépesítő tót ajkú tirpákok a 18. század derekán ideköltöztek. Sokak szerint a neve is onnan ered, hogy a törvénnyel összeütközésbe kerülő legények, itt bujdostak a perzekutorok elől.

Innen épült a város!

Az már biztos, hogy a jelenlegi tavak szögletes mivolta emberkéz munkája, merthogy a 19. században kezdődő nagy építkezések idején, innen termelték ki a nyíregyházi téglákhoz szükséges agyagot. A századfordulón két nagy téglagyár is működött a tavak közelében, és mivel ez egy mélyen fekvő terület, a szögletes gödrökben nemsokára víz kezdett csillogni. Ezeknek a kisebb-nagyobb tavaknak lett később sajátos, bennszülött beceneve, amit Balczó András még felnőtt fejjel is kívülről fújt.  

Amikor az itteni strandok kora lejárt és a Krúdy Gyula által is mesésen megénekelt Sóstógyógyfürdő csillaga emelkedni kezdett, a Bujtosi-tavak részben-egészben szemétlerakóként kezdtek funkcionálni. A nagy szocialista tervezések idején pedig egyetlen tollvonással rajzoltak keresztül a tóvidéken négy sávos „nagykörutat”, az itt élő állatvilág legnagyobb bánatára...

Fordulat a kilencvenes években

Ám a romlás ellenére is maradt valami vonzó és természetes a Bujtosi Városligetben. A több mint 10 hektár összfelületű tavakat a 90-es években megkotorták, fúrt kutak és csatornák kiépítésével vízszintjüket stabilizálták. Innen már csak egy lépés volt, hogy sétányok hálózzák be a vadregényes tóvidéket a város szívében. A környék fejlődésének köszönhetően, ráadásul egyre nagyobb igény mutatkozott arra, hogy az önkormányzat tartsa karban a városligetet. Legyenek itt gyalogutak, kandeláberek, piknik padok és utcabútorok.  

Ez márt döfi, avagy idén megérkezett a teljes átalakulás!

Egy uniós pályázatnak köszönhetően idén tavasszal valódi reneszánsz kezdődött a tirpák-városliget életében. Az elmúlt évek kisebb-nagyobb beruházásai, fejlesztései mellett most igazi arculatváltás következett be. Egy budapesti tervezőiroda, modern, nagyvárosias parkot álmodott ide, amit a helyi kivitelezők néhány hónap alatt el is készítettek.  

A legfeltűnőbb változás, hogy a korábbi salakos sétányok térkő-burkolatot kaptak és egy közel másfél kilométer hosszú rekortán futópálya is rendelkezésre áll, a mozogni vágyók legnagyobb örömére. Két, vagány stéget is kapott a tóvidék, kényelmes padok, nagy beszélgetésekhez kiváló piknikhelyek jöttek létre, ahol akár egy plédre heveredve lehet bámulni az ég kékjét, vagy éjjel meglesni, hogy a hullócsillagok nem fürödni jönnek-e a sötétbe burkolódzó, szemérmes tóba. Lenyűgöző, igazi várral ékesített játszótér várja a gyerekeket, de készült nyilvános WC, pelenkázóval, megmaradt a nagy népszerűségnek örvendő szalonnasütő, ami mellett még egy nyilvános kondipark is helyet kapott, hogy párhuzamosan lehessen zsírt égetni.

A friss drónfelvételek azt mutatják, hogy a Nyírség legnagyobb városában valami elképesztően látványos, blikkfankos és modern park jött létre, ahol az egyik tóból 10 méter magasra lövell a szökőkút, tavirózsák ringatóznak és a sárgás fényű kandeláberek nagy, romantikus sétákra csábítanak.

A romantikáját nem vesztette el

Amit képek nem tudnak visszaadni, az pedig az illatok, hangok, színek kavalkádja; az itt élő, mindig panaszos, tengert idéző dankasirályok kórusa, a kéregetésre szakosodott vadkacsák bátortalan tekintete, a vízipocokok csobbanása és a félénk vízityúkok kattogó párbeszéde. Éjjel zeng a 100 tagú kecskebéka zenekar, akik miatt persze a műértő és ínyenc bakcsók és kócsagok is megfordulnak ezen a vidéken. Na meg persze igazi horgászparadicsom is a liget, hiszen a vízben compó, aranykárász, ezüstkárász, dévérkeszeg, karikakeszeg, vörösszárnyú keszeg, bodorka, szélhajtó küsz, ponty, amúr, fehér busa, fogassüllő, csapósügér, csuka, vágódurbincs, lesőharcsa éli világát.

A megújult Bujtos szélein slow és fast food éttermek no meg egy nagy benzinkút is található. Aki csak néhány percig időzne Nyíregyházán, annak is szívesen ajánlom figyelmébe, ha erre jár. Egy hamburgerrel vagy elvitelre vett kávéval a kézben rá lehet csodálkozni erre a downtown vadregényre. 

Aki pedig több napot tölt a megyeszékhelyen, az semmiféleképp ne hagyja ki. Talán még Krúdy Gyulát is megpillanthatja, egy párás, furcsa hajnalon, ahogy a vagabund író épp egy nyírségi szépasszonnyal lépdel a karján, a vadonatúj sétányokon.

Fotók: Nyírdrón (https://www.facebook.com/nyirdrone/)

"Kirázza belőlem az összes érzést…" - méltatlankodott Szindbád magát rágva. Az a bolond ötlete támadt, hogy kisvonattal zötykölődik a Tisza-partra. Azzal a makettszerelvénnyel, amit jobb helyeken törpék, vagy legfeljebb gyerekek igazgatnak. Az álmosan büszke Nyíregyházáról indult. Szerette ezt a tótosan rendezett várost. Mivel ez a szorgalmas népség főként a földből élt, nem tudott zöld nélkül létezni. Az utakat mindenütt gyümölcsfák, tölgyek, hársak, szerényebb porták előtt meg akácok szegélyezték. Budapest után Nyíregyháza maga volt a szanatórium a szerénységével, és pórias, vidéki bájával.    

Egy éjszakát átkártyázott a Sóstói-tó partján. Időnként irigyen bámulta a csónakázókat. Szelíden megmosolyogta a kipirult arcú dzsentriket, akikből vörös, kacagó ördögöket teremtett a az olcsó pálinka, meg a fröccs és akikről tudta, hogy reggelre, amikor elmúlik a varázslat és rájönnek, hogy az összes pénzük elúszott, korgó gyomrú, lesütött szemű zarándokokat varázsol a kijózanító szabolcsi reggel. Baktatnak majd poros cipővel a tölgyerdőn keresztüla  város felé, lógó kovászos uborka orral és igyekeznek majd úgy tenni, mintha nem is léteznének, amikor egy-egy homokfutó, csúfolódva elszalad mellettük…

Rajta nem fogott az ital. Az elmének van az a halmazállapota, amikor ihatsz, mint a kefekötő, akkor sem fog rajta ki az alkohol. A vér már telített, ám a gondolatok oly erősek, hogy a szesz kék tüzei meg nem pörkölik, meg nem égetik. Főleg a szerelmi gondok ilyenek, főként a szerelem rezisztens a szeszre. Nincs az az alkohol, ami egy reménytelen szerelmes, kesernyés gondolatait maguk alá tudják gyűrni, fel tudják emészteni. Sőt a szesz valahogy olyan elvont képzettársításokat kelt az egyszerű halandóban, amitől az egyből trubadúrrá, költővé és felsült hadvezérré válik. És akkor előjönnek a legszebb, leghalálosabb sorok, melyek úgy kötik össze az örökkét, a mostant és a halált, hogy attól még azokból is szerelmi filozófusok kerekednek, akik egyébként teljesen közönyösen, a testiség, a hétfőszagú létezés szintjén vegetálnak. Még ők is megérzik az ember magasabb rendű létformáját, a katarzistól angyallá váltottat…

Így ült vonatra Sóstógyógyfürdőn. Így vánszorgott a Nyírszőlős, Fakapu, Kótaj, Újkótaj, Nagytanya, Buj, Herminatanya, Ibrány, Nagyhalász, Érhát, Kétérköz, Tiszatelek, Karkhalom, Dombrád vonalon. Csak a karkhalmi, nagy szeszgyár kéménye bűvölte meg. Arra gondolt, hogy bizonyosan kell lenni egy nagy, saválló tartálynak abban a téglából rakott szeszgyárban. Kell lenni egy létrának, amin felmászva be lehet ugrani a szesszel telt medencébe. És ott kell megfulladni. Ott kell bevégezni. A végtelen mennyiségű szeszben.

"Butaság! Hát ki tudja milyen szesz az. Lehet, hogy krumpliból készül. Az meg csak malacoknak való. Akkor már egy borral teli kádban, vagy málnapálinkával töltött tartályban. Az mégis csak felemelőbb" – bolondozott magában, míg a közönyös búzamezők, meg a bambán vigyorgó napraforgótáblák mellett haladt el a törpe és csigalassú szerelvény.

Mire Dombrádra értek, vele együtt már csak négy embert segített le a kalauz. A melegben megizzadt a hátán az ing. Panyókára vetett felöltővel indult az út felé, ahol egy rozzant kocsi állt; egy sokat látott, vén lovat, meg a még vénebb, szunyókáló gazdáját meglepte, hogy odament hozzájuk.

Az öreg igazán csak akkor húzta fel a szemöldökét, amikor azt mondta neki, hogy hajtson egyenest a Tisza-parthoz.

- A cigándi révhez méltóztatik gondolni? – kérdezett vissza a rossz cigarettáktól karcos hangú kocsis.

- Mindegy nekem, csak a part legyen – húzta meg a vállát Szindbád.

A portákról mezítlábas gyerekek szaladtak ki az útra, ahogy végighajtottak a falun. Kutyák csaholtak, füstifecskék húztak el, nagy boldogsággal mellettük és valahol a magasban egy barna kánya napos csibékre fente a csőrét…

- Messziről méltóztatott ide utazni? – kérdezte az öreg hátrapillantva.

- Egy hete még Párizsban voltam. Két napja Pesten. Ha ez messzinek tűnik, akkor messziről... – vetette oda olyan hangsúllyal Szindbád, hogy abból érteni kellett, többet szólni nem fog, fölösleges további kérdésekkel zaklatni.

A parton kifizette a kocsist. Az megemelte a kalapját és megnógatta a lovát. Sokáig nézett utánuk. Aztán lehúzta a cipőjét, feltűrte a nadrág szárát és leevickélt a folyó, sárban gazdag partjára. Így állt egy darabig. A vendégmarasztaló agyag, meg a szőke víz hűvösen vette körül a lábát.

S akkor egyszer csak fodrozódni kezdett a folyó. Egy hatalmas, hosszú, szürke árny tűnt fel benne. Valami rejtélyes, és hátborzongató, hosszan terült el a habok között. Amikor megjelent a hal feje Szindbád visszahőkölt. Tudta, hogy hatalmas lesz, de ekkorára nem számított. Amikor kinyitotta a szájáta jószág, akkorára tátotta, mint egy ajtó. Az óriásharcsa könnyen, erőlködés nélkül nyelte el a férfit.

Nem lepődött meg. Tudta, hogy így lesz. Már Párizsban is tudta. Ez a büntetése, hogy elfutott, hogy feladta, hogy nem volt elég kitartó. Ez volt a büntetés azért, hogy elvesztette a hitét. Azt is tudta, hogy nem tarthat sokáig a fogsága. A koromsötétben öklendezni kezdett a nyálkás, félig emésztett haltetemek között. Fogalma sem volt, hogy ki lehet-e bírni ezt a fertőt, vagy ha bírni is lehet, meddig tart majd a fogsága.

Abban reménykedett, ahogy megszokja a szeme a sötétséget, valamit látni fog, hát tévedett. Tapogatózott, csak a kezével volt képes érzékelni a harcsabendőt. Amikor egy-egy érzékeny ponthoz ért, az nagyot ficánkolt és fellökte. Órák telhettek el tapogatódzással. Lihegett, zihált melege volt és érezte a bőrét rágja a gyomorsav. Órák telhettek el, míg a bendő tengerében egy apró kiemelkedést nem talált. Halálfélelemtől sújtva vetette le magát. Bőrét izgatta a sav, okádni kezdett és érezte, hogy felfordul a gyomra, görcsbe rándul és egy heveny hasmenés is kerülgette. Szenvedett. Nagy bátran vállalta a büntetést, most azonban rádöbbent, ez nem vicc, ez nem úri passzió, nem méltó a decens spleenjéhez. Érezte, hogy ebbe bele lehet dögleni, könnyen, de mégis iszonyú fájdalmak között. Szíve kalapált, mint egy túlfűtött gőzgép. A velőig hatoló kíntól látomásai lettek, Dante poklát látta, szenvedéstől eltorzult arcú embereket, pörkölődő hajakat, bőröket, lángokban állón testeket. Reccsenő inakat, csontokat. Nem bírta tovább, ordítani kezdett, kapálózni, vergődni. Aztán elvesztett eszméletét…

Egy angyal mosdatta meg. A Tisza hűvös vize gyógyította rákvörös bőrét. Majd, amikor a nyálkától megszabadult, valami édes illatú kenőccsel borította a testét… Amikor végezett felkapta és egy hófehér agyneművel borított, baldachinos ágyba fektette, amit furcsa módon a frissen nyírt gyepen állítottak fel.

Mohón, nyugtalanul, furcsán horkolva aludt. Úgy, ahogy fuldokló igyekszik levegőhöz jutni. Halkan kapkodva. Aztán megébredt. A párás levegőt, aranyszemekkel szórta meg a kelő Nap. Folyóparti szanatóriummá változott az ártér. Mindenhol csicsergő, éneklő madarak fújták a dalukat. A távolból egy őz szimatolt feléje. Majd eltűnt a méregzöld kulisszák között…

Takaróján egy gyöngybetűkkel írt levél pihent. Neki címezve.

Nem a bolond magány. Nem a hiába vállalt szenvedés. Nem a világtól elfordulás. Nem a zárt ajtók. Nem az üres szobák. Nem a hamis türelem. Nem a hirtelen kiszenvedett alázat. Nem a játszma. Nem a kialkudott hűség. Nem a senkinek sem szolgáló erkölcs. Nem az elmúlás. Nem a sebezett szív. Nem a könnyek között fogant fogadalom. Nem az esküdözés. Nem.

Hanem Te magad… Hanem az imába foglalt remény, a térdeplő szeretet és a jámbor hit…

Kimosott ruhája egy szobainason várt rá. Fehér inge illatos és ropogós volt. Öltönye makulátlan. Komótosan, boldogan öltözött. Érezte, hogy gondol rá, hogy titkon szereti. Sose érezte ennyire. De lecsendesítette magában a föltolult, izgága érzést. A szobainas mellett egy vázában hatalmas, de szemérmes bazsarózsacsokor.

- Hát mire vársz meg? – tudakolták a játékos bimbók. - Kijöttél a halból? Akkor ezt is túlélted! Az érzés ugyan el nem hallgatott, de Te jobb ember lettél… Menj! Keresd meg! Úgy szorítsd magadhoz, ahogy a kereszted…       

Sétált. A megázott, megsárosodott utcákon. A Mák utcán csöppnyi folyó csörgedezett és magasra röppent fecskék szárítkoztak az egyre követelőzőbb nyári fényben. Az égi kéz széthúzta a szürke fellegek függönyét, hogy újra napfényben fürödjön a Bujtos.

Még át sem kelt a Hunyadi utca mindig izgatott négy sávján, amikor arra gondolt, hogy képes lenne-e ateistaként nézni a világra? Képes lenne-e Jóisten, értelmes, okos tervezés nélkül tekinteni a világra, ahol egyébként evidens, hogy valahogy minden mindennel összefügg? Nagyra nőtt uborka orrát lógatva mondogatta, hogy ilyen az ember. Hinni akarja, hogy nincs egyedül, hogy nincsenek véletlenek, hogy az élet nem egyszerű születés és halál kereke, hogy a szerelem nem valami buta kémia, hogy a fű zöldje, nem csupán szín, hogy titokban a Bujtosi-tavak vize felett is ott lebeg az Isten lelke… Az ember kapaszkodik, ragaszkodik és amikor boldog, amikor az élet néhány mosollyal ajándékozza meg, akkor elhiszi, hogy egy nagy, mindenek felett álló entitás a tenyerén hordozza. Mert ilyen az ember, képtelen elhinni, hogy az élet csak álom, hogy mindenért ő felelős, mert képtelen felfogni, hogy a nagy számok törvénye alapján szervetlenből szerves lett és fehérjéből fehérjelánc. Ilyen az ember, az Isten képmására teremtve lennie nagyobb boldogság és lelket simogató elégedettség…

Ahogy sétált úgy érezte, hogy a hit túlmisztifikál, túlértelmez, ott is ujjlenyomatot keres, ahol csupán a matematika és végtelen számok kósza tánca hoz létre társadalmat, művészetet és égbe írt szerelmeket…

Egyedül volt a szürke, vigasztalan gondolat magányában. Egyedül, hogy mindent, még maga magát is tagadja, hogy mindazt, amihez évtizedek adtak hitet, most néhány perc alatt semmivé, hitetlenséggé, kilátástalansággá váljon… Minden ima, minden áldozat, minden remény, minden hit, minden szeretet összetöpörödjön, elpárologjon.

Lassú, koszos, sáros lépések múltak ebben az Istennek hátat fordított percekben. Lassú, hosszú mondatok, mint mérges kígyók kezdtek tekeregni a szívében. Fekete férgek fúrtak sajgó lyukakat a lelkébe. Hát ez lenne az új nap ajándéka? Az árvaság, a hitetlenség kora? Ez lenne a pillanat, amikor  egy képzelt szürkehályog lehull a szemről és a valóság böllérkése szívig hatol?

Talán egy fél napig telt el Isten, hit, remény és szeretet nélkül. Fél napig kevesebb volt, mint egy pogány, kevesebb mint egy elektron nélkül maradt hidrogénatom. Maga volt a nulla, a semmi, a fény és meleg nélkül maradt szeglet a végtelenül jeges univerzumban. Fél napig önmaga árnyékaként lépkedett és hiába fürkészte feje felett az egyre kékebb eget…

Aztán maga sem tudja hogyan, de visszaköltözött bele a Jóisten. Dallamok, mosolyok, új sorok. Valami láthatatlan, megfoghatatlan rezgés, sugárzás járta át a szívét. Valami átölelte, megfogta két kezét, valami azt súgta; bolond, bolond, kisgyerek vagy. Bolond, frusztrált kisfiú…

És szégyellni kezdte magát. Könnyekkel, gombócokkal küszködött…

Késő délután lett, amikor meggyónt. Közvetlenül a teremtőjének. Fölfelé beszélve, ügyelve, egyetlen hang se hulljon vissza. Közvetlenül neki címkézve szánt-bánta már, hogy ilyen gyenge, hogy ilyen semmi, hogy ilyen gyáva…

Isabela Cristina Correia de Lima Lima (born September 3, 1990), known by her stage name IZA, is a Brazilian singer, songwriter and dancer, who rose to fame recording cover songs of artists such as Beyoncé, Rihanna, and Sam Smith on her self-titled YouTube channel. She has also featured her songs on Spotify and SoundCloud. In May 2016 she signed a contract with Warner Music Brasil. Her debut album, Dona de Mim, was released in 2018 and was nominated for a Latin Grammy Award for Best Portuguese Language Contemporary Pop Album...

Elindul Rómeó a bálba. Elindul ittasan, gyűrött ruhába. S a részegség hajnalán, amikor egyszerre bolondul szív és agy, akkor meglátja az ő Júliáját…

Elindul Jancsi. Megy, öles léptekkel a patakpartra. Micsoda férfias indulat hajtja! Megindul a víz felé, ahol a lány térdig húzza a szoknyát. Kikerekedett szemmel, forró indulattal nagyokat fújtat, mint egy fiatal csődör. Szomjas ajkára úgy hullnak a bókba csomagolt szavak, hogy öröm nézni. Pírba öltözött Juliskáját magához így énekli…

Vannak azok a szerelmek, vannak azok a találkozások. Van egy mondat, van egy pillanat. Popper meséli, hogy Karenina Anna szívébe Vronszkij egy hetyke haptákkal csinál helyet. Olyan ez mint, amikor Warden, főtörzs Karen Holmes-nál kopog és bátran mondja a szemébe; magával akarok lenni, míg nincs itthon a férje…

S mert minden szerelem energia, hát tudom jól, hogy fűtőanyag nélkül nincs maghasadás… Nincs elektromosság, nincsenek fénylő csillagok. Üres, kies, sötét a világ. Múzsa nélkül csók sincsen, és nincs aki reggelente elmondja, ma újból neki kell állnod, vállra fektetni a világot…

És tudom neked is kellene valaki, aki füledbe súgja, nem csupán forgács, nem csupán maradék a világ. Hagyd, hadd gágogjanak a libák. Te légy, aki fest, aki fényképez, te légy, a ki húslevesről ír balladát, te légy a világ, te légy a közepe, a titka, te légy, aki ritka, aki nélkül, mint ablak virág, mint tető madár nélkül, mint nyár napsütés híján, fák lomb vesztetetten…

Te légy lelkem szikrája, és én legyek, aki vágyad megtalálja, kiben kedved leled, ki füledbe súg minden reggel új ihletet…

Melletted nőttem nagyra, fényed fényem túlragyogja. S ez boldogít. Mert melletted vagyok trubadúr, lovag, hadvezér… Nélküled meg csak szomorú, reménytelen, fekete szavú cincér…

Nirvan lite. Csak így hívták a Radiohead együttest a kritikusok. Első slágerük a Creep, nem is jött be igazán. Mármint az okos(kodó) kritikusoknak. Persze az egy picit más világ volt. A kilencvenes évek első éveiben járunk. Tele a világ jobbnál jobb rockbandával. Erre jön egy kicsit depresszív, egy picit furi, nóném együttes a nóném Abingdonból és azt mondják rájuk az okosok, hogy olyan semmilyenek. Csakhogy a depresszióra hajlamos, picit pesszimista, vizsgaidőszakoktól, korai magömléstől, meg nyomasztó szerelmektől terhes egyetemisták és főiskolások az egekbe emelik a bandát. Az editorok nem győzik beilleszteni a playlistekbe, a falkákba verődött egyetemisták pedig Londontól San Franciscóig üvöltik a teliholdba:

She's running out again,

She's running out

She's run run run run 

A Radiohead pedig mennybe ment. Ritka nagy sikert könyveltek. Olyan nyomás nehezedett a fiúkra, hogy majdnem felbomlottak. Alig bírták a koncerteket és fellépéseket. 2008-ben egy válogatáslemez jelent meg tőlük. A legenda szerint a csapat beleegyezése nélkül. A rajongók ezt is imádták. Ám az énekes Thom Yorke így nyilatkozott a válogatásról:

"Fura dolog ez a Greatest Hits kiadvány, hiszen igazából soha nem csináltunk slágereket. Olyan érzésem van ezzel kapcsolatban, mint amikor bekukkantok abba a lakásba, ahonnan már elköltöztem, és kiakadok mondjuk az új tapétán."

Hogy mennyire voltak népszerűek, arról a 2008-ig eladott 30 millió lemez sokat mesél…

Még nincs egy éve, hogy az erdélyi magyarság egyik leglíraibb szószólóját, Kányádi Sándort, magához szólította a Jóisten. A csíksomlyói pápalátogatás után azt álmodtam, hogy vele készítek interjút, értékelje Őszentsége vizitjét. Az álmomban így hangzott a beszélgetés... 

„…de eljut-e az én fohászom

eljuthat-e vajon tehozzád

útjaidat úton útfélen

szertartások barikádozzák…”

• Nézte a pápalátogatást, Sándor bácsi?
• Persze, hogy néztem. A román tv-ben mutogatták, hogy vitték azokkal a nagy, fekete autókkal az erdélyi falvakon keresztül. Mócok, románok, magyarok meghatódva integettek neki. Katolikusok, reformátusok, ortodxok, mindegy volt melyik felekezethez tartozik, integettek. Még a szemük is könnyes volt az örömtől. És milyen a Jóisten, Ferenc pápa meg lehúzta a kocsi ablakát és mindenhol visszaintegetett. Volt is ámulat!
• Nagy dolog, hogy eljött?
• Már hogyne lenne nagy dolog! Ezek a hegyek nem mennek Rómába, de most Róma jött el a hegyekhez. Amikor februárban kiderült, hogy jön, sokan csak legyintettek, hisszük, ha látjuk. Tudja, fura, nagy dolog ez. A pápa Erdélyben? Sokan azt hitték a Szentszéknek nincs is olyan térképe, amin rajta lenne Erdély. Aztán csak ide talált. Igaz Bukarest felől jött, de idetalált.
• A reformátusok is őszintén tudtak örülni ennek a vizitnek?
• Nézze, Csíksomlyót évszázadok óta a szellemi élet központjaként tartják számon Erdélyben. Itt nem arról van szó, hogy a ferencesek építettek oda egy szép templomot, ahol imádkozni lehet. A ferencesek ősidőktől fogva tanítottak is. Eleinte csak a nép egyszerű gyermekeit, aztán egyre magasabb szinten. 1630-ban már bizonyosan gimnáziumot működtettek és eljutottak a kántor- és tanítóképzésig. Hozzájuk kötődik a magyar nyelvű, erdélyi színjátszás létrejötte, a nyomdájuk nélkül nem terjedtek volna az énekeskönyvek, kalendáriumok. 1849-ben ők nyomtatják azt a Hadi Lapot is, - Gál Sándor, csíkszentgyörgyi származású ezredes kezdeményezésére-, ami beszámol a szabadságharc eseményeiről. A ferences szerzetesek őrködtek a vallás, a hit felett, vigyázták a kereszténységet és a magyarságot, nélkülük Erdélynek biztosan más lenne az arculata. Gondoljon bele, a katolikus székelyek 1567 óta minden évben elzarándokolnak a kegytemplomhoz, majd a nyeregben közösen imádkoznak. Közel 500 éve, minden pünkösdkor felkerekednek és kezet fognak egymással. Micsoda erő lakozik Csíksomlyóban, micsoda akarattal támasztották meg a hitet a ferencesek. Ez az argentin pápa meg ugye eredetileg ferences testvér. Ha a szentszék méltóságainak nem is, de neki illett tudnia, hogy itt az erdélyi hegyek között megbújva, létezik egy kegytemplom, meg rendház, ami legendás búcsújáróhely is. Egyszóval örültünk annak, hogy ilyen szerencsés csillagállás alakult ki. A reformátusok nyakas, puritán, rátarti népek, de cseppet sem irigyek és úgy vannak vele, ami jó a magyaroknak, az jó nekik nekik is.
• De léteznek olyan szirénhangok, hogy igazából a pápa az ortodoxokkal való jó viszony jegyében jött ide. A szentbeszédben is az összefogást, a megbékélést hangsúlyozta.
• Elégedetlenek, hőbörgők mindig voltak, mindig is lesznek. Nagygalambfalván, a falumban élt egykor egy román, ortodox pap. Ritka jó ember volt. Sarbunek hívták. Édesapám is nagyon szerette. Mi reformátusok nagyon tiszteltük és sokat segítettünk rajta. Egy fia volt, aki soha nem nősült meg. Mi temettük el, apát és fiát is. Amikor virrasztottunk, azt énekeltük, hogy Tebenned bíztunk eleitől fogva. A román papnak magyarul, református módra énkeltünk. A megbékélés itt kezdődik. Vasárnaponként, egyszere nyíltak meg nálunk a templomok ajtajai. Mind a mennyországba hívogatott. Mondja meg, nem mindegy, hogy melyik ajtón indulunk el a Jóisten felé?
• A román ortodox egyház soha nem látott lendülettel épít templomokat Erdélyben is és nem éppen a megbékélésről híres. Ferenc pápa látogatása javíthat valamit a kialakult helyzeten?
• Nem vagyok én ennyire jártas egyházi kérdésekben. Egy biztos, mindig azt mondtam, úgy szeretnék Erdélyben magyar lenni, ahogy Finnországban a svédek. Finnországban az egész oktatás kétnyelvű, az óvodától kezdve az egyetemekig találkozhatunk svéd nyelvű intézménnyel. Számukra könnyebb ezekbe az intézményekbe bejutni, hiszen arányaikban több a férőhely számukra, mint azoknak, akik finn anyanyelvűek. Merthogy a nemzeti egység és az önállóság érdekében a finn és svéd nyelvű politikai erők kompromisszumra jutottak a nyelvi kérdésben, világosan kijelölték a két nyelv arányait és jelenlétét az államgépezetben, oktatásban és az élet más területein. Jómagam azt mondom, az egyháznak is hasonlóan kell működnie; ahol van református, legyen templom, pap, iskola is, ahol van római katolikus, vagy görögkatolikus, ott legyen saját templom, pap, meg iskola is… Nem olyan nehéz dolog ez…
• Sokan várták, hogy magyarul is megszólal a pápa. De csak olaszul beszélt. Persze mindent lefordítottak magyarra, meg románra is.
• A pápa nem döntőbíró. Nem akart történelmi kérdésekbe bonyolódni és jogosan elzárkózott attól is, hogy igazságot szolgáltasson bárkinek is. Nem az ő dolga. Volt, aki azt várta, hogy aktuálpolitikai vagy kisebbségi kérdésekben is megszólal. Nem tette. Van, aki azt mondja, hogy a protokoll nyert, mások szerint ezzel is a megbékélést szorgalmazta. Tudja, azt hiszem okosan felkészítették erre az útra. Tudta, hogy elegendő egy félreérthető gesztus, egyetlen apró részrehajló mosoly és akkor az egész körút hibavaló. Ki kell mondani, a pápa nagyobb összefüggésekben látja a világot. Nehéz nekünk magyaroknak, akik a trianoni kereszttel a nyakunkban mindig azt várjuk, hogy valaki segít rajtunk. A pápa ellenben azt látja, hogy itt Erdélyben, magukat kereszténynek nevező felekezetek acsarkodnak egymásra. Ezt pedig nem akarja támogatni… Persze ettől még az emberben él egy kis csodavárás, hogy na majd most a pápa igazságot tesz. Majd Őszentsége megmondja, hogy mi az igazság…
• Van valami tanulsága ennek a látogatásnak?
• Nem kell mindig tanulság. Ám azt gondolom, hogy a lelki élményen túl, lett s lesz haszna a csíksomlyói pápalátogatásnak. Ferenc feltette a térképre Erdélyt. Rávilágított, hogy az ortodoxok mellett pápisták, római- és görögkatolikusok is élnek Transzilvániában. Az ő látogatása megerősítette, hogy ez egy sokszínű, soknemzetiségű, sokfelekezetű vidék, amelynek értéke pontosan ebben a tarkabarkaságban lakozik. A búcsúba járó magyaroknak ajándékot hozott és köszönetet mondott, hogy közel 500 éve tartják a hitüket. A pápa látogatása ajándék volt minden magyar számára. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a csángók is magyarul misézhetnek… Talán csak nem kellett volna, ennyire sietnie. Jó lett volna, ha hallja a székely himnuszt is, mert misének akkor van vége, ha azt is elénekelték... Ezért, ahogy 1976-ban, A halottak napja Bécsben című versemben, most is Hunyadi Mátyáshoz fordulok. Az igazságoshoz. Ahhoz a királyhoz, aki egyszerre román és magyar. Hozzá fordulok, hogy közös dolgaink végett, továbbra is Ő legyen szószóló idefent…

Fotó: Székhelyhon, Beliczay László