Momo wusste, dass Kassiopeia in die Zukunft sehen konnte und dass sie nicht alles verstehen musste, was Meister Horas Schildkröte vorschlug. Sie ging um das Amphitheater herum zum großen Kastenwagen von Giacomos Familie und klopfte gegen die mächtige Holztür.
„Wer da?“, rief Toni, Giacomos Vater, verschlafen.
„Ich bin‘s, Momo!“, rief unsere Freundin.
„Momo, es ist spät“, klang es muffelig aus dem Kastenwagen.
Momo blickte unschlüssig zur Schildkröte.
„Wichtig“, zeigte Kassiopeias Panzer an.
„Es ist wichtig“, wiederholte Momo laut die Nachricht der Schildkröte.

(Michael Ende: Momo)

Itt a március… tavaly ilyenkor hideg, barátságtalan volt a december. Fagyott. Miközben naponta jártam Canossát Debrecenben csikorgott a világ és azóta sem engedett ki. Pedig emlékszem egy délutánra, távol délvidéken. Emlékszel? Ültünk egy káprázatos szigeten. Ott, ahol a hátunk mögött összeadták a párt. Ültünk, jéggel szürcsöltük a kólát és néztük a Jón-tengert. Aztán, mit ad Isten, két nagy mosófazék jelent meg az öbölben. Két nagy álcserepes teknős. Elcsodálkoztunk… Te is, én is. És azt éreztem, hogy magunkat látod bennük. A boldog, szerelmes teknőspárban…

Szeretem a teknősöket. Olvastad már a Momót, Endétől? Olvasd németül. Úgy jobb. Aztán gondolj a teknősökre. Vagy gondolj az időre. Vagy egyáltalán gondolj arra, aki fontos Neked…      

És lehet tagadni az írást. Lehet böjtölni szavakkal. Visszanyelni fonémákat és mint egy kartauzi megfogadni, hogy nem szól, nem beszél, nem nyilatkozik. Vagy ez már a szó-Ramadán, csak akkor beszélni, amikor lement a nap, de akkor reggelig szavalni. Az összes verset. Mi is a kedvenced? Tudom, hogy a Régimódi történetet kívülről tudod… Kálmánkát, meg a cukkerpakkert, meg azt, hogy milyen jó dolog, ha az ember már az élete elején tudja, milyen lesz a vége…

Édes istenem… Csak csöndben suttogok hozzád. Egy széles nagy, béka-mosollyal. Ma este futás közben, a szél beszélt hozzám, hozta az illatod dél felől és én úgy rohantam, mint egy gyerek. Úgy rohantam, mint aki most tudja meg; csak egy élete, csak egy szerelme lehet és már most, abban a szent minutában a bele szeretné mondani a durcás arcodba, hát mit tegyek, ha téged utalt ki nekem az égi hivatal? Mit tegyek, ha minden hibám, hülyeségem ellenére csak a törvény szerint futok utánad. Csak a törvény szerint…

És akkor ismét és ismét Kalkbrenner segít:

When it all turns wrong

There's no fault but mine

But it won't hit hard

Cause you let me shine

 And we build up castles

In the sky and in the sand

Design our own world

Ain't nobody understand

I found myself alive

In the palm of your hand

As long as we are flyin'

All this world ain't got no end…

„Te el sem tudod képzelni, milyen veszettül izgató kézbe venni egy emberi lényt, és kényedre-kedvedre gyúrni belőle egy másikat, egy egész másikat – pusztán azzal, hogy elfelejtetjük beszélni!”

Önmagad ellentéte légy, igazi antipólusa. Önszántadból. A csavar forduljon egyet. Jöjjön a lecke. Benyalod. Felejted. Jön a lecke, egyre haragosabb a tanár. Megtanulod. Felejted. Fél szavak, fél szívek, fél adag, félelem. S az ember újra megtanulja, hogy egy vágóhíd is lehet szép, ha fene mód jól sikerül a véres hurka. Persze megint más véreres szemmel bambulni szürke egek alatt. És tudom már, hogy nézni a folyót, vagy bűvölni a lefolyót között életek, szerelmek, vágyak lesznek az örvénnyé.

Ígértél nekem tengert! S tenger bajok között bólogatok, igazat szóltál, még haragudni sem tudok.

Csak ez az éjszaka ne volna. Ez a súlyos, ez a terhes, ez a csavargó, ez a tettes. Ez az éjszaka nem volna, ami idehordja az ablakom alá az összes kérdést, az összes féltést, idehozza a Görgey utca árulásszagát. Meg idehozza Békessy Béla délceg járását. Azt tudtad, hogy 37 évesen a stockholmi olimpián ezüstérmet szerzett és a magyar vívás megalapozójaként tartják számon? Hát Békessy Béla most velem vívódik, utam állja és felszólít, védjem magam…

Mi lenne az ember, ha lelke egy adag nyújtani való tészta volna? Te, itt van ez az adag nokedli, itt van bennem az összes laska, tarhonya, meg csipetke… Itt van bennem, valami szépre gyúrt, valami kézműves lélek. Van bennem valami állhatatos, valami nem lankadó, valami nem lohadó, valami buldog természetű. Van bennem valami, ami mindig felpattan, valami legyőzhetetlen, valami nagyszerű, valami, amire akkor is büszke lehetnél, ha az éjjel utolsó reményig kifosztana. Van bennem valami, amit itt hagytál, valami, ami évelő mint az erkélyre vett, csacska, élőkön is kacagó krizantémok…

„Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,

Nézd e vakondot, földet túrva lenn,

Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van,

És ember az, mi legmagasb neked.

Az ebnek is eb legfőbb ídeálja

S megtisztel, hogyha társaul fogad.

De éppen úgy, miként te őt lenézed,

És állsz felette végzete gyanánt,

Áldást vagy átkot szórva istenül rá,

Épp úgy tekintünk rátok mí alá,

A szellemország büszke részesi.”

Tekintene ránk? Mint hangyákra? Mint termeszekre, méhekre? Tegnap úgy szólított, fiam. Aztán meg sem ismert, ma meg csak annyit mond, kelj fel és járj. Mintha az olyan könnyű lenne, felkelni, belenézni az öregedő tükörbe és felvetni a fejem, mint szűz nyüvő bátor koromban. Mintha olyan könnyű lenne, Nélküled hinni, hogy ez a szent akarat, ami estére szétfolyik, szétmállik, szétpereg majd reggelre újra összeáll és a vak reménynek visszaadják a látást. Hát nézz körül ebben a semmi kis decemberben. Nézd az árva fényéket, a fák tetejére helyezett műanyag napokat, nézd az egykedvű galambokat, nézd ezt az álomnak sáros, lucskos, maszatos világot. Nézz rám. Nézz kincseimre, Lázáros, szomorú nincseimre.

Nézd, ahogy két könnyes elbizonytalanodás között el-elmosolyodok. Nézd, ahogy viccet, poént, humort gyúrok a gyulladt idegekből. Ahogy nekifutok ezerszer a nullával való szorzásnak és hallgatom az okosakat, hogy nem vesztesnek születtem, nem arra, hogy bukjak, hogy rögök és göröngyök között bukdácsolva, egy könnyes árny legyek. Hanem királynak, kegyosztónak, költőnek, hadvezérnek, büszke bércek császárának, akinek messzire hallatszik a hangja… óh, de milyen messzire: kétszer, százszor járja körbe a világot.

Te… elmesélem, vasárnap este a Kossuth téren a színpadról a reményről papoltam. Rád gondoltam és jöttek a számra, szebbnél szebb szavak és akkor ott előttem a második sorból egy cigánylány, odaköpte; jól van már, vazze… Talán senki sem hallotta, talán nem is mondta; jól van már, vazze…

És mosolyogva átadtam a színpadot… Káromkodtam és fütyörésztem…   

Aztán. Végül. Legvégén. Majd mások nevetnek, majd mások kacagnak, majd mások szeretnek. Majd mások ölelnek. Majd mások mosolyognak. Rád. Majd mások főznek, majd mások remélnek, szeretnek és hisznek. Itt és most beszakadt az univerzum. Itt és most a szingularitáson túl, már nincs semmi.  Utánam nem jöhetsz, vissza nem térhetek. A relativitás szabályról csak feltételesen... Köszi a halakat és az összes csókot. Köszönöm, hogy volt néhány jó napom. 

Kosztolányi járt a fejemben. Ahogy áll a Logodi utcai lakás ablakában és nézi a hajnalt. 50 évesen. Nézi a hajnalt és tudja, hogy nem lesz ezekből a hajnalokból már sok. És akkor kiszakad belőle a Hajnali részegség. Kiröppen belőle az őszinte hála. A hála, melyet a titkos, titokzatos Úrnak, teremtőjének rebeg. És oly elemi erővel, oly emberi büszke alázattal játszik a szépség húrjain, hogy attól hirtelen még a legapróbb lélek is elhiszi, ez az élet ajándék. Ajándék a Logodi utcai szürke házak között a festhetetlen hajnal.

Meg ajándék ez lelket is megremegtető, fogvacogtató, decemberi anticiklon és talán lehet még valaki a vonal túloldalán, akinek ajándék lesz, hogy néhány eunuch, de csodaszép betűvel több marad az internet bendőjében. Talán számít az, hogy kigurulnak a hálasorok, talán számít, mit érzel, mit érzek, talán valaki valóban jegyzi, odafent, odaát, hogy ezek a szöveget kívánó, tajtékzó, forrongó gondolatok miért követeltek maguknak helyet az élők íriszén.

Talán valaki most tényleg leírja, lemorzézza, hogy mi és leginkább ki lakik mélyen a szívemben…

Mit csináljon az ember, ha a lelke mélyen csak egy ócska ripacs. Egy teátrális majom. Aki szereti, ha egyszerre hull a hó, mutat 37 fokot a hőmérő és úgy jön fel a szivárvány az égre, mint szerelmetes éjjel a telihold. Mit csináljak, ha még mindig tetszik, ahogy Heine belemártja a legmagasabb norvég fenyőt az Etnába és úgy írja az égre; szeretlek! Mit csináljak, ha a könnyek, könyvek, mosolyok egyaránt férnek el a tenyeremben és ha most a deres, jéghideg, kulcs nélküli lakatok nem zárnának el tőlem, hát az összes szent gyertyát odatenném az ablakod alá, kupacba raknám a Hortobágy szalmabáláit és dobálnám rá a szabolcsi akácot és a romantikától csöpögő, olvadás fényében láthatnád a boldog-szomorú Pierrot-arcom. Láthatnád, hogy boldogan integetek, mert minden másodpercért hálás vagyok, és ahogy számolom a derű óráit, a boldogság napjait, szinte rikkantva nézek a jégvirágtól homályos ablakokra és megfagyott égre; akkor is, így is megérte…  

Mácsai mondja József Attilát. Attilánk meg éppen Thomas Mannt üdvözli és nagyokat hümmögök, mintha az idő, ez az érzéketlen szigorú szövet kegyesen mosolyogva csalni engedné a képzeletet és a konyhám, amiből most a padlófütés varázsol kuckót, irodalmi kávéházzá minősülne és a gép gyomrából szabad lenne a holt lelkeknek újra élőként kávét kérni, ücsörögni és elmélkedni.  

Ahogy Mácsai mondja az üdvözletet hirtelen megértem, hogy Attilánk ezzel a verssel, könnyed mozdulattal csatolta a közép-kelet-európai, madjarosch hálókocsit az InterEuropa Expresshez és lehetett a lübecki Nobel-díjas bármily elegánsan német, ezzel a verssel egy egész ország lett a Nyugat része…

Fehérek között nem volt európaibb Attilánknál. Jobban látott ő át "Mádám Sosa" testén, mint Castorp teremtője, jobban látott ő át a szövevényen, ordas eszméken, a provincializmus mindent borító porfergetegén és látott versben élő, versben gondolkodó, verset mondó értelmiségit, aki talán még a keresztények istene előtt is kedves…

És onnan jutott eszembe ez az egész, hogy szükségem lenne valakire, aki kívülről tudja a Régimódi történetet…

Leesett az első hó. Ismered Nyíregyházát. Persze sokat változott, meg fényesedett, talán valamivel közelebb van Nyugathoz is. Nem fogom eltitkolni, ez persze a debreceni repülőtérnek is köszönhető, de tudod, ismered. Ha itt akarsz élni, szeretni kell, elfogultan, szerelmesen, a hibáival együtt. Szeretni kell. Te! Most ezzel az első hóval, olyan könnyen szerethető lett. Ahogy sétálsz a Dózsa Györgyön és megérkezel a Winter Wonderland szívébe, hirtelen elönt valami régi, ismerős érzés. Itt sétáltunk, itt ücsörögtünk és tudod én még emlékszem, amikor megcsókoltál. Tudod a nyíregyházi csókoknak olyan fura, más íze van. Mint az első hónak. Vagy nem is... Olyan boros, köménymagleveses, olyan húsleveses, olyan füstölt sonkás, olyan túrórudis, meg garnélarákos is. Tudod ez a csók olyan december ízű, olyan kicsit dirty-horny, de friss, ropogós is mint egy Irsai…

Édes istenem, ahogy nézem a hóesést, nézem a megújult és napsárgán tündöklő Városházát, ahogy andalgok és érzem az illatod, az ínycsiklandozó kürtős kalácsok és forralt borok ellenére, akkor rájövök, nekem soha többé nem kell már ajándék. Mert minden hóesésben, minden adventi koszorúban, minden sárgás izzóban, minden gyertyában ott gyullad meg majd ez a végtelen, olthatatlan vágy, ez a nyírségi szerelem, ez az itt vagyok itthon, itt vagyok veled, itt vagyok férfi, itt vágyom rád, könnyesen boldog érzése.

És most nevezz romantikus piece of shitnek. Nevezz bárminek… Csak az utolsó táncot… azt nekem tartogasd…

Mondtam már, hogy az eszed mellett, nem tudom eléggé hangsúlyozni a feledhetetlen, megunhatatlan adottságaidat? Tudod, nem láttam még olyan nőt, akinek a testén tetőtől talpig nincs egyetlen anyajegy sem és a haja, az a barna haja, mint egy zuhatag. Meséltem neked a Misszió című filmről? Mindegy is. Éjjelt, éjfélt, későt üt az óra és nincs az az alkohol, ami ledöntsön, nincs az a kék tűz ami képes feledtetni a boldog órákat. Nincs ellenszer, nincs gyógyszer, az időt úgy nevetem ki, mint balga gyermeket, mint Te engem.  Nincs semmi már, csak egy vacak repedés a téridő szövetén, csak Jézus színtiszta nullás vércsoportja. Meg ez a dicsőséges, emelkedett, de kurva egyedüllét ebben a purgatórium szagú váróteremben.

A következő mondat így hangzik; nem, de és talán, vagy, ámde, viszont, tulajdonképpen, meglehet és akkor, most, jelentem, szépen kérem, megfelelő, elégtelen, közepes, elégséges, ez egy nagy nulla, akkor, ott, mind emberileg, mind szakmailag. Ateista, gyóntató, hithű, hisz, hitehagyott, csipkebokor, angyali üdvözlet, torinói lepel, körmenet, Szentjobb, szent korona…

És akkor az éjszaka vezet haza, akkor rám zuhan a szabolcsi kakofónia, a hiányérzet, a testem kollektív emlékezete; végtagoktól a pusztuló agysejtekig és a puszta… 365 nap a pusztában és azt sem tudom, Te, hol, merre kivel és kivel éled át a mostant, a jelent, az örömöt, a boldogságot, a karácsony illatú készülődést. Kinek mondod, jó reggelt, jól áll, jó volt, csináld még...

Csak állok, csak őrlődők, csak kopok, csak felejtek és akkor ide hívom, ide idézem az Istent, Jézust, a Szent Lelket, hogy legyenek velem, mert elegem van, eszméletlenül félek és cidrizek Nélküled.

 És akkor sem történik semmi.