(csendélet a Keleti-lakótelepről)

Tavasz…

• Az a lyuk mi a falban? – kérdezem a cigányasszonyt. Egy rossz sezlonon három, maszatos gyerek játszik. A lyuk az ágy mellett éktelenkedik.
• Patkán’. A z’egyik gyereknek a lába ujját is megharapta! Hijába a kutya, nem fé'nek – bólogat az asszony. Barna. Cserzett bőrű. Ráncos. Kendő, színes szoknya, lyukas blúz, meg egy ütött-kopott papucs rajta. Lábujjai sötétek a piszoktól. Anyám lehetne - gondolom, aztán kiderül, fiatalabb mint én.
• Hét gyerekkel lakunk itten, de senki se segít rajtunk – önti rám a panaszáradatot.
• Víz, villany? – kérdezem, mert feltűnik, hogy baj van.
• Vizet a kútrúl hordunk! A házba ekkor lép be egy 5 éves forma, koszos kislány. Egy fél vödör vizet lögyböl. – A villanyt kikötötték. Mán két éve.
• Akkor? – kérdezem meghökkenve.
• A szomszéd ad. Dróton. Neki fizetek érte, ha jön a családi.
• Mivel fűtenek? – értetlenkedek.
• A rossz spórra mutat. Azon főz, azzal fűtenek. Télen is, nyáron is…

(a Gerliczki Mihály utca, a távolban a Mercedes kereskedés)

Tél

Az utca végén állunk meg a tévés kocsival. Valami rossz érzés kerít hatalmába. Az utca biztos, de házszám nincs. Kóborló kutyák méregetnek bizalmatlanul. Könnyű dolguk van, ha bandázni akarnak. Kerítés errefelé alig, ami van, az meg nekik nem akadály. Aztán az egyik házból kiszaladnak a jöttünkre. Mondom kit keresünk. Mutatják. Ott. A ház előtt a latyakban papucsban, bermudában, na meg atlétában egy férfi cigizik. Egy rossz téli kabát panyókára vetve melegíti.

• Jó helyen vagyunk? – kérdezem tőle.
• Jó. Az asszony bent. Híjjam ki?
• Bemennénk.
• Hát jó…

Nyílik az ajtó. Egy vaskályha meleget ad, de kormot is rendesen. A falak színesek, de feltűnik, hogy rég volt festve. A kőpadló hiányos. A szobákban némi bútor, de csak olyan tessék-lássék módon. Néhány olcsó, harsányul színes kép, a falakon. Az egyiken havas táj, ezüstösen csillogó gagyi-hóval, a másikon egy Jézus kép. Mosolyog. Olyan "kínai" Jézus. Az asszony a konyhában. Megviselt bútordarabok között; minden foszlott, törött, hiányos. Egy rossz asztal, na meg egyetlen árva szék döbbenten hallgat. Az asszony megilletődve vezet körül. Kaptak egy mázsa fát. Szociális alapon. Azért jöttünk.

• A gyerekeim iskolások. Kettő. Mindjárt jönnek haza. Legalább meleg van.
• Meddig tart a fa?
• Egy hónapig biztos.
• De most még csak decembert írunk… - csodálkozom.
• Majd lesz valahogy… - halkul el a szava.
• Munka?
• Nekem van. Közmunka – mondja csillogó szemmel. – Az uramnak nincs. Segélyen van. 27 ezer.
• Az nem sok… - teszem hozzá a méretes közhelyt.
• Hát nem…

Megérkezik a 16 éves lány. Középiskolába jár. Igazán helyes és bájos Szulamit. Meglepődik a kamerától.

• Ez le fog menni a tévében? – kérdezi.
• Le - válaszolom. – Nem örülsz neki?
• Látni fogják… - csuklik el a hangja.
• Kik? – firtatom.
• Az osztálytársak… - és látom elszégyelli magát…

(Látvány az Orosi út felől... patkányok szaladgálnak a romok között...)

A helyzet…

Tüzér, Gerliczki, Vandlik, Csáki, Tarcsai. A hírhedett Keleti-lakótelep utcái. Szemben a méregdrága autókat áruló Mercedes szalonnal. Kapható ott olyan "vas", hogy többet ér talán, mint az összes ingatlan a lakótelepen. Sokszor forgattam erre. Sok házban jártam és kár, hogy nem vagyok annyira ügyes, hogy le tudjam írni a nyomornak ezt a mélységes, istenverte bugyrát. Kár, hogy nem tudom visszaadni a lelakottság, a gazdátlanság lehangoló képét. A penetráns szagokat, a szemetet, a láncra kötött, csapzott, gondozatlan ebeket, a bedeszkázott, bepapírozott, sokszor ajtók és ablakok híján élő emberek megvetett világát. Egykor szociális bérlakások voltak, most putrik, kalyibák, favellák. Bádog, kosz és deszkaváros, egy darab "Brazília" a város szívében. Amióta összekötötték a Kállói és az Orosi utat bárki alaposan szemügyre veheti ezt a világot. És persze otthonok is ezek, szobák, ágyak, ahol emberek élnek, álmodnak és alszanak. Emberek akik ugyanúgy éreznek mint a környék gazdagabb utcáiban; hol éhesek, szomjasak, néha szerelmesek. Hol köpnek, sírnak, ölelnek...

(Ebből a lakásból nemrég költöztek ki)

Hogy ki tehet a nyomorról; hogy ilyen körülmények, komfort és lélek nélküli otthonokban élnek itt a 21. században emberek, azt bizony komoly kutatóknak kellene kideríteni. Tanulmányozhatnánk, hogy mi volt hamarabb; a frusztráció, vagy az igénytelenség. Elemezhetnénk, hogy hol kezdődik ez a világ a; pénztelenségnél, vagy a nyomornál? De ezzel nem lennénk előrébb. A szociáldemokrácia lényege, hogy az ilyen körülmények között élő embereknek segítő kezet nyújtunk. Élhetőbb, komfortosabb, kellemesebb környezetet biztosítunk számukra, ugyanakkor jobb, ha segély helyett munkát biztosítunk, hal helyett, hálót. A gyerekeket meg tanítjuk, neveljük. Az ilyen és hasonló gettókat pedig felszámoljuk és az itt élőknek, főként a gyerekeiknek, hazai és uniós forrásokból igyekszünk jövőképet adni.

(Közösen a kiútért; ezek már felújított lakások a Huszár-telepen)

Arról, hogy sehogy se jó... 

Egy pályázat segítségével most tizenöt családnak felújított, komfortos lakásokat adhat az önkormányzat, persze nem itt a Keletin, hanem a Guszevben. És persze hiába jó szándék, a pályázat, meg a felújítás, ebből is csak a probléma lett. A Keletin élők ugyanis régóta viszályban élnek a Guszev lakóival. Egy riport során azt mondták nekem, nem utálják, hanem teljes szívükből gyűlölik egymást. Hogy mi az oka az ősi gyűlöltségnek, nem sikerült kideríteni, de ettől a jelenség még létezik. Amikor először szóba került, hogy a Keletit felszámolják és az önkormányzat a Guszevban biztosít felújított ingatlanokat, már akkor hatalmasba ellenállásba ütköztek a döntéshozók. 

Pedig normális körülmények között, azt gondolná az ember, hogy ha nekem egy lepukkant élhetetlen lakás helyett, egy új, csili-vili otthont adnának, akkor én azonnal, örömmel mondanék igent a költözésre. A Guszevban ugyanis a régi házak többségét már felújították, pontosan azért, hogy a lehangoló komfort nélküli viskókból jobb, kellemesebb környezetbe költözhessenek a lakók.

(A Sója iskola a Huszár-telepen; a szakemberek szerint jó kezekbe került)

A probléma az, hogy a felújítások, a közeli görögkatolikusok által üzemeltetett iskola ellenére a jogvédők, civil szerveztek és okoskodók szerint a Guszev így sem több egy kipucolt szegregátumnál. A Guszev, - szerintük -, nem több egy vérbeli cigánytelepnél, hiába újulnak meg az egykori laktanya épületei. A jogvédők azzal vádolják a várost, hogy az egyik gettóból most a másik gettóba költözteti az embereket és ezzel nem oldja meg a problémát.  Tessenek csak visszaemlékezni, hogy az iskola miatt még az akkori szakminisztert, Balog Zoltánt is tanúként hallgatták meg, éppen itt a nyíregyházi bíróságon.

(Új tető, szigetelt sorház, kicserélt nyílászárók; a Keletihez képest nyugati minőség!)

A jogvédők azt harsogják, hogy a városnak a Keletin élő családokat nem elszeparálni kellene, hanem úgy elhelyezni őket szerte és szét a városban, hogy ne egy tömböt alkossanak, hanem szétosztva kapjanak új esélyt az életre.  És ezzel fel is adják a leckét. Mert, ha lehull rólunk az eufemizmus álarca, akkor bizony őszintének kellene lennünk. Iszonyú őszintének. A cigányság integrációja ugyanis 1990 óta minden alkalommal elbukott. Minden alkalommal meghiúsult. Az erre szánt pénz eltűnt, elpárolgott, ezt maguk a cigány politikusok ismerik el. Akik ki akartak törni, azok pedig valahogy az összes támogatást megragadva, sokszor szalmaszálakba kapaszkodva is kiröppentek a telepekről. Akiket pedig a felzárkóztatás nemes képeltével csak úgy elhelyeztünk, azok nem ritkán  az új szomszédoknak okoznak fejfájást, problémát. Ha ezt nem hiszi el egy jogvédő és okoskodó, ajánlom, hogy nézzék meg azokat az ingatlanokat, melyeket egy-két éve használnak a gettókból kiköltöztetett lakói, kérdezzék meg a környékben élőket, hogy mit gondolnak az új szomszédokról… Kérdezzék meg el tudják-e adni a lakásukat, ha esetleg úgy érzik, ilyen szomszédok mellett nem akarnak tovább élni. 

(Csendélet a "híres" Dália utcából)

És a ráadás...

A Keletiről most 15 család költözött új, kicsinosított otthonba a Guszevben. Volt rögtönzött lakossági fórum, amit persze a jogvédők is motiváltak, volt tiltakozás, jöttek a cikkek, hogy micsoda embertelen bánásmód ez… Pedig az érintett családokkal a költözést egyenként átbeszélték, szerződést kötöttek velük. A papírokat pedig aláírtak, hogy ők szívesen és nem kényszerből mennek… Akinek esze van menne is. Ahogy minden jó érzésű ember, valószínűleg az itt élő többség is úgy gondolja, ezt a gettó-zárványt ugyanis értelmetlen felújítani, ezt fel kell számolni. Esélyt kell adni arra, hogy ez a városrész új lehetőséget kapjon. 

Aztán valahogy mégis jöttek az okoskodók, készültek az interjúk és véleménycikkek, hogy micsoda disznóság folyik Nyíregyházán…

Pedig az igazán tragikus az, ami sok esetben a kiköltözők után marad. Egy mai videó tanulsága szerint 30-40 kutyát hagytak maguk mögött a családok. Némelyik láncra verve, mások az utcán kóborolva. Csak úgy étlen-szomjan. Nem ítélkezem. Tegye meg az, akinek van bátorsága hozzá. Egy biztos a változás a fejekben kezdődik, a változáshoz akarat, szándék, cél kell. A változáshoz nemcsak külső, felső szándék kell, ember is kell. Kellene. Nagyon. 

(Egykor katonatisztek laktak itt, most megújult és várja a lakókat)

Tessék elképzelni egy hidegkamrát. Nagyon hideg lehet benne. Tessék elképzelni embereket, akiknek csak a szemük látszik, és szaloncukorként, beburkolva csodát remélnek. A hajlító izom-gyulladás nem vicc. A hidegkamra például ilyenkor segíthet. És tessék elképzelni a 40 éves Miklósa Erikát, aki már lemondott a rózsaszín felhőkről, a végtelen, önfeledt, önmagadért szerető szerelemről és csupán azt reméli, hogy ez a hidegkamra majd kihúzza a lábából a gyulladást és indulhat a New York-i maratonon. És mit ad isten, ott ebben a rettenetesen fagyott kamrában, ahol csak a szeme látszik, ahol csak a hangja hallatszik egy embernek, megismerkedik valakivel, aki miatt az egész életét felrobbantja.

Egy beszélgetés, néhány szempillantás, egy gondolat elegendő, hogy amikor hazamegy, azt mondja az akkori párjának; megismerkedtem valakivel, akivel le tudnám élni az életem…

És azt hiszem a szerelem ilyen. Tudod, hogy ki az igazi. Tudod jól, hogy kiből lehet az igazi. Mert igazából nincs igazi, csak ott, akkor, abban a szent minutában tudod, hogy „Ő” lehet(ne). Ha úgy döntenék, hogy dűtök-borítok, hogy átalakítom, hogy belevágok, hogy mindent megreformálok, átfestek, átvarrok, átfűrészelek, átrágok, átcsócsálok, mert „Ő” megéri. Mindent megér, mindent megváltoztat, mindent jelent, mindent tud, mindent…

Van egy pillanat az életemben. Nyolc éve történt. Volt egy pillanat az életemben, ami pont ilyen volt. Pontosan. Az elmúlt évek legszebb napjai, annak a pillanatnak a gyermekei. És minden kínom annak köszönhető, hogy nem tudtam felnőni, ahhoz a pillanathoz. Hogy volt pillanat, amikor nem tudtam értékén kezelni.

De az a pillanat ezerszer erősebb, mint én. Ezerszer erősebb a realitásoknál, számoknál, bárgyú valóságnál. Az a pillanat maga az élet… Hálás vagyok a Jóistennek, hogy ezt ilyen pontosan, tisztán tudhatom…   

Miklósa Erikának a hidegkamrás pasi lett a férje. Imádja. Gyerekük is van. Boldogok... Szerelmesek. 

...az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket...

Betereljük a népet, fiatalokat előadótermekbe, zárt falak közé, hogy aztán nyakon öntsük őket kultúrával. Megkultúráljuk őket. Passzívan. Zárt falak között erőszakból, kötelező kultúrkampf, arccal a boldog kultúrjövő felé. Bársonyborítású mappákból, előre megírt sorokat olvasnak fel okosok, akiknek pont ennyi idejük van, vagy még ennyi sem. A mellényzsebben már zörög a mobil, menni kéne vissza a ködös íróasztalok felett tort ülő, érzéketlen számok közé. Túlragozott, untig ismert sorok, közhelyek hangzanak el és ámulunk; rendszer váltottunk, de paradigmát még nem. A régi, megizzadt öltönyök napja ez, ahogy a keretek közé regulázott kultúra egyetlen napig  ünnep után kiáltana, aztán lehullik rólunk, mint a ruha. Nem lehet sarokra csiszolni a kultúrát, nem hagyja. 

Pedig a mindig fiatalok még éhesek a katarzisra, szívesen vennének részt flasmobban, játszanák el, vennének benne részt, akarnának része lenni a közösnek, a kultúrának, a versnek, a nemzetet összetartó magasztos szövet szálainak. Vigyük ki az utcára, terekre a kultúrát! Lobogózzuk fel vele ezt a szürke januárt!

Ne heréljük ki az ünnepet, ne tudjuk le, ne csak szervezzünk valamit, ami hideg, rideg, ami nem szerethető. A frontális osztálymunka ideje lejárt, ne akarjunk utált párttitkárok, TSZ-elnökök lenni. Csak emberek. Beszéljünk, beszélgessünk! "Vers az, amit mondani kell!" - idézném Kányádi Sándor bácsit, akit egy 8 éves forma magyar gyermek tanított a kultúrára... Mert a kultúra olyan mint az ima, zsolozsma, ott a szádon, ott beszél belőled, formálja szavaid, igazítja szívverésed; mondatja veled, magyar vagyok…   

Mi vagyunk a történelem, mi vagyunk a kultúra, mi írjuk a lapjait. Mégis úgy tűnik szürke guanón, szürke, egykedvű galambokként viselkedünk…

Egy felszínes, buta, kétszínű társadalomban élünk. Egy felszínes, kirakattársadalomban. Ahol számít Norbi véleménye. Ahol tegnap lehúztuk a WC-n a rusnyázó Megyeri Csillát, hogy aztán a reality show-k műsoraiban köszönjön vissza.  Most éppen 126 ezer követővel rendelkezik az Instán. Sőt szerepet kapott a  Nagy Duettben is! Nem lett semmilyen következménye annak, hogy a hölgy szerint csak a szépek érvényesülnek... Igaza lett. Pedig a nőben semmi természetesség sincs. 100% műanyag. De hát ez a műanyag kora... A hozzá nem értők, a hangosak, a kiabálók kora...

És most ennek ellenére kapkodjuk a fejünket; hű mit mondott ez a Norbi??? Nem is értjük, hogy Norbiból csupán "a termék" beszél. Hogy Norbi és Réka ugyanazt az importált szépségideált testesíti meg, ami szerint, aki vékony, aki szép, aki gazdag érvényesül, a többi pedig álmodozva nézi a béka seggét. Nem értjük, hogy Norbi „mi” vagyunk, a „mi” titkos véleményünket, álmainkat, sztereotípiáinkat okádja ránk. És akkor azt mondja, hogy ő a kövérség ellen száll hadba. A kövérséget démonizálja a fitnesz-ördögűző... Persze mindezt nem ingyen, busás haszonért cserébe...

És most mindenhonnan jön a megváltás, összekapaszkodunk, hogy Norbi legyen az antagonista, a szexista, a hímsoviniszta. A megvetett, a kiközösített, pedig csak kíméletlenül őszinte volt, pedig csak a képünkbe vágta, ugye ezt akarjátok!?! Emlékeztek még Kosztolányi Barabás című novellájára, amikor egyenként mindenki Jézust akarja, de a tömeg mégis Barabást zúg… Hát így vagyok ezzel a gumicsonttal. Zúg a tömeg, de összességében mégiscsak Norbi malmára hajtják a vizet... Mert ettől még őrült biznisz a fogyókúra. Rékával ezrek mozognak majd együtt és alakformáló táborába sok ezren áhítoznak. Mert Rubint Réka maga a 21. századi non plus ultra, az eszmény, a sikeres üzletasszony na meg a sixpack-hasú anyuka. 

Norbi ismertsége ismét és ismét az egekbe szökkent, mindenki róla beszél, mindenki őt fikázza, aztán fordul a kocka, mert fogyni akarunk, mert jó nőt akarunk, meg jó nők akartok lenni. Izmosak, gyönyörűek és kibaszottul kívánatosak. Szülés előtt, közben, után. Csak az kurva tükör ne lenne ott reggelente... 

Mert még mindig nem tanultátok meg, ami igazán fontos, az a szemnek láthatatlan…   

"A legbámulatosabb alkotó maga a természet, de észrevenni varázsát, becsét, csak kitartó búvárkodással és kellő alázattal lehet."

Hermann Ottó

Létezik egy Magyarország a világ legvégén. Létezik egy ország, amit csak kevesek ismernek. Mesés orchideák, csodaszarvasok, és nagy fülű baglyok lakják, a fákon aranyalma terem és egy öreg vackor mutatja az utat a Sarkcsillag felé a Rókás-legelőn. Létezik egy ország, az eget sosem karcoló Kaszonyi-hegy, meg a mindig álmos Hoportyó között. Errefelé az akácokból méz csöpög májusban, meglassulnak, meglustulnak az ezüst folyók és az álmos furcsa árkokban, boldogan ringatózik a sás és káka, meg kikacag a békalencse. Van egy ország, Erdőhátnak hívják. Huszonnyolc zsebkendőnyi faluval. Tán itt született Ludas Matyi. Vagy a közeli Nyíren?

Tiszahát, Szamoshát, Túrhát… 150 éves tölgyek, gyertyánok mesélnek arról, hogy micsoda szálak nőttek erre egykoron. Egy régi világ darabkái élnek még a Bűr-, a Téb-, a Ricsei, na meg a Garbolci-erdőben és rejt egy álomvilágot a Géci-sűrű. Itt vagyok otthon, itt ahol a Túristvándi vízimalom recsegve mondja és mondja, milyen volt a fiatalsága. Itt született Móricz, itt dagasztotta a sarat Végh Antal, de egy ködös, zúzmarás hajnalon itt fejezte be a Himnuszt Kölcsey. Volt itt úr Báthory, Károlyi meg a nagyságos vezérlő fejedelem, Rákóczi is. Kuruc ez a vidék, kuruc erek, kurucos utak kötik össze és az emberes pálinkákból decemberben is kiugrik a tavalyi nyár.

Jajj, de szerelmes ebbe a vidékbe Habarics Béla. A lábához térdeplő összes bokor nevét, virágát tudja. Rámutat a pompás sisakoskosborra, térdepel a mocsári kockásliliom előtt és tudja, ha a dányádi téltemető után néhány héttel a kaporrózsa is sárga virágba borul, már eltehetjük a téli kabátot.   

Járja a Rókás-legelőt pihen az öreg vackor alatt, és a szemével végestelen végig bejárja a Tejutat. A Túr-bukónál zuhanyzik kora reggel, neki gomolyog a köd, hogy fényképei még mágikusabbak és mesebelibbek legyenek. De észreveszi a tarpai cserépen bújócskát játszó fülesbaglyot. Ráköszön a sárgafejű királyka, modellt áll a mélázó szúnyog és neki prüszköl a Hunort és Magort is a Kárpát-medencébe vezető, öreg csodaszarvas.

Habarics Béla úgy fotózza ezt a vidéket, mintha nem lenne más szegelte a világnak, mintha minden csodát ide rejtettek volna. Lázas igyekezettel, szerelmetesen dobogó szívvel és nyughatatlan igyekezettel, de legfőképp lokálpatrióta alázattal.

Béla fotóit bárki megtekintheti a Facebookon, de időről-időre kiállításon is megcsodálhatjuk szűkebb pátriánk rejtett titkait. Ezek sorok pedig azért íródtak, hogy Debrecen lakosaihoz is eljussanak, mert a  természet szerelmese legközelebb ott mutatja be a munkáit.

Habarics Béla: Varázslatos Szatmár-Bereg című kiállítása január 23-án, csütörtökön este 6 órától nyílik meg az Egri Borozó Borbarát Galériában, a Bajcsy-Zsiliniszky út 4. szám alatt.

Gratulálok!

további képek itt érhetők el: (link)

további információk itt: (link)

'Just a moment. Three measures of Gordon's, one of vodka, half a measure of Kina Lillet. Shake it very well until it's ice-cold, then add a large thin slice of lemon peel. Got it?'

Eltettem a pisztolyt a fiókba, ahogy kérted. Ma már nem ontják a véremet. Az Omega megy mellé. Amikor a szekrénybe akasztottam a szmokingot, megéreztem rajta az illatod… Tudod van ez a hosszú mosoly. Amikor az ember úgy érzi többet adott az élet, mint amit érdemel, de hát ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el. Soha nem futottam. El soha. Sokszor hittem, hogy minden hátraarc meg ostoba. Most meg még a januárnak is örülni tudok. Azon gondolkodom, hogy vajon szeretnéd-e John Barryt? Fura ez, ha jönnél, a fákon minden zúzmara drágakő lenne, ha mennél, ellenben mind, vészes, metsző szilánkká válna… Ha jössz, visszakapom a bennem szunnyadó gyermeket, ha mész demens vénember maradok. Múltba rajzolt csillagok, sosemvolt hullámok, egy part, egy motor, egy csók… Meg válogatott ölelések a teljesség igénye nélkül… Jó éjt Vesper… Súgom a párnának és az cinkosom lesz; a kacsatollból arcod formázza nekem…

Jásdiék Irsaija itatja magát. A notebook, a laptop billentyűzete pedig kéjesen nyújtózik; touch me… És érintelek, és csókollak és iszok az egészségedre. És közben Pici bácsi énekel. Közben megnyúzva, rokkantan, bénán, őszbe csavarodott halántékkal. Egy tisztes, őszes… Egyetlen agysejt ordít, egyetlen megmaradt agysejt… de az meg néma… az meg néma…

Óránként 15.000 csirkét dolgoznak fel a Master-Good kisvárdai üzemében. Erre a világon jelenleg, csak három üzem képes. Egy kedves ismerősöm, aki igazán bátor a csirkenyak elnyisszantásában, majd gyakorlott a feldolgozásában, most csak annyit mondana; aaaaa… De ez a történet most nem a sárközi, házi jércékről szól, hanem egy másik család csirkéiről...

A történet kezdődhetne Békéscsabán, Derecskén, vagy éppen Kisvárdán. Mert az idősebb Bárány László Békéscsabán született, Derecskén nőtt fel, de a vállalkozása Kisvárdádhoz köti. Már a nagyapja is csirketenyésztéssel foglalkozott, ahogy aztán az édesapja is. Bárány úr a munkahelye, a kisvárdai Baromi-Coop privatizációja után a rendszerváltás utáni Magyarországon úgy döntött, azzal kíván foglalkozni amihez ért. Vállalkozni kezdett és maradt a csirketenyésztésnél. Sokat mesélhetne egy brümmögő Barkas az indulásról. Már akkor sem kicsiben gondolkodott meg az a heti 10-15 ezer csirkét keltetett és értékesített, ez alapozta meg a 21. leggazdagabb magyar mesés vagyonát.

A történet ettől fogva egy nagyszerű, kitartó és nagyot álmodni merő emberről, és a vállalkozással együtt felnövő fiairól szól. Tény, hogy a legfrissebb adatok szerint Bárány László 2019-ben 19 milliárd forinttal növelte meg a vagyonát és ezzel az irigylésre méltó summával óvatos becslések szerint is 60 milliárd forint értékűre nőtt a tulajdonában lévő vállalkozások értéke. (link) Laci bácsit ismerve, rögtön megjegyezné, hogy ez az összeg a nem az övé, hanem a család vagyona és a saját munkája mellett, ebből mindenki kivette a részét, és abban is biztos vagyok, hogy hosszasan sorolná azoknak a munkatársaknak a nevét, akik nélkül ez a sztori nem lenne kerek. Mert a sajtó ugyan baromfi-királyoknak hívja őket, pedig lelkükben valódi bárányok. És nomen est omen még a közvetlen kollégák, munkatársak is kedves embernek ismerik őket, de azt is tudják, hogy nagyon értenek a szakmájukhoz, szigorúak, konzekvensek, egyszerűen csak tudják mit akarnak.

Bárányék Debrecenben élnek. Laci bácsi itt végezte a középiskolát és az egyetemet is. A cívis városban talált tár a szerelem és ragaszkodik a településhez. A vállalkozása, a "csirkéi" azonban Szabolcshoz kötik. Kisvárda mellett több településen is jelen vannak, hiszen maguk nevelik, keltetik az aprójószágot, amely aztán feldolgozóba, majd a boltok polcaira kerül. Gyorséttermek, élelmiszerláncok beszállítói, termékeik nemcsak itthon, a nyugati, sőt a keleti piacokon is megtalálhatók. A titkos  KFC-panírban a nyíregyházi KFC étteremben, -  tudomásom szerint - például  Kisvárdán feldolgozott csirke forog, de ami biztos, hogy a Master-Good a beszállítója a magyar McDonald's éttermeknek, a Tesco áruházláncnak, a SPARoknak és vásárlóik között megtalálható az ALDI és a LIDL is.  (link)

Bárányékat úgy ismerem, mint komoly nagy víziókkal rendelkező családot. Nyughatatlanok és az alapos szakmai tudás, az évtizedek alatt felhalmozott tapasztalat arra készteti őket, hogy merjenek előre lépni. Újságíróként többször tudósítottam a kisvárdai üzem kapacitásbővítéséről. Többször öltöztem be és sétáltam végig a sorok között, ami ugyan nem vegáknak és érzékeny lelkűeknek való, de egy biztos, hogy a technológia csúcsa. 2004-ben talán maguk sem gondolták, hogy idáig lehet eljutni. Összeomlott a Hajdú-Bét, sok-sok vállalkozó, termelő jutott csődbe, ők pedig azzal szembesültek, hogy megvehetik a kisvárdai feldolgozó üzemet, meg egy sor baromfitelepet… Innen indultak és jutottak el odáig, hogy manapság a fagyasztott termékeiket Londontól Moszkváig számos multi árulja, mert övék mostanra Európa legnagyobb feldolgozó üzeme és a magyar piac 40%-át is birtokolják.

A Forbes arról ír, hogy a hatalmas sikerek után most újabb nagy dobást vitt véghez a Bárány család. Nem elég, hogy 43 országba exportálnak és Vietnamban is gyárat nyitottak, sikerült megvásárolniuk a sárvári Sága Zrt.-t is. (link) A Sága 2003 óta angol kézben volt, jóllehet az egyik legrégebbi magyar húsipari cég. Ők gyártják a népszerű Füstlit, a Royal selyemsonkát, na meg talán ez a cég jegyzi a legehetőbb fagyasztott mini kijevit is. (link) Közben az is kiderült, hogy a SÁGÁért több mint 30 milliárd forintot fizettek. A vásárlást pedig a kormányzat 15 milliárd forinttal támogatta. 

Hogy miért érte meg a milliárdos adásvétel? A baromfi ágazat számai beszédesek. Tavaly Magyarországon a baromfihús exportja 23 százalékkal 81 ezer tonnára emelkedett ezen belül a csirkehús kivitele 42 százalékkal csaknem 49 ezer tonnára nőtt. Az Európai Bizottság 2019 júliusában megjelent rövid távú előrejelzése szerint, az Európai Unió baromfihús-termelése 2020-ra elérheti a 15,8 millió tonnát. Erre pedig szükség is van, mert az unióban az egy főre jutó baromfihús-fogyasztás az elmúlt tíz évben csaknem 22 százalékkal 24,8 kilogrammra emelkedett és 2019-ben elérte a 25,4 kilogrammot. (link)

Szóval a csirkehúsban még nagy lehetőség van és Bárányék azt is tudják, a nyers húsnál még nagyobb haszonnal lehet árusítani a feldolgozott termékeket. A sertéshús előállítást veszélyeztető afrikai sertéspestis is a csirkések kezére játszik. Ám nekik is meg van a saját keresztjük, ez pedig a madárinfluenza, ami ezekben a napokban Lengyelország és Szlovákia után Magyarországon is megjelent. (link)

Amikor legutóbb erről kérdeztem Bárány Lászlót, akkor annyit válaszolt, hogy az ő csirkéik zárt helyen nevelkednek, a belőlük készült hús és feldolgozott termékek zárt láncon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz, így úgy véli ezen a problémán is túl fognak lépni.

Sokan még hallgatni sem szeretik a német nyelvet. A zöngétlen mássalhangzók serege, olyan katonásan, mereven és nyersen teszi hallhatóvá a gondolatot. Ha igaz, hogy a germánokat annak idején némának gondoltok és ezért adtuk nekik a német nevet, akkor ebben talán az is közrejátszott, hogy őseink a beszédben korlátozott emberek artikulátlan próbálkozásaihoz hasonlította a germánok nyelveit. Pedig mennyire más lehetett a szászok, gótok, az alemannok, vagy éppen a longobárdok nyelve. A német logikus nyelv és valóban furcsán hangzik a magyar gyermekesen eszperente szeretlekje mellett a német „ih(j)líbedih”-je. A német logikus nyelv, hogy szép-e az meg ízlés kérdése. Ám egy biztos egy Heine, egy Rilke vers nekem németül az igazi. Mert hiába fordítottuk le például a Rilke Őszi napját, vagy Párducát, a két nyelv távolsága miatt lehetetlen visszaadni azok mélységét és valódi értelmét. Ott már nemcsak érteni, érezni is kell. És érezni németül nagyon lehet. Filozofikus mélységekben, pokoli mélységekben, szerelmesen, logikusan, eszeveszetten, vagy éppen mennyeien, de érezni nagyon lehet németül. Tessenek csak a Bachra vagy éppen a bécsi klasszicistákra, Wagnerra, Straussra gondolni…

Ezért van, hogy időről időre megragad bennem egy német nyelvű dal, mint Selig Ohne Dich-je, vagy éppen Lotte Auf das, was da noch kommt zenéje…  

Zurück in den Süden und langsamer leben
Mehr Zeit für die Liebe, mal seh'n, was da geht
Und wenn ich da nicht ankomm', bin ich zumindest aufm Weg

..Mint egy gyöngy az foga,

Tiszta mézzel foly ő édes szava….

Bálint bátyám! Fergeteg havába léptünk és a tegnapi ónos eső után, mámma derűs éggel ajándékozott meg minket a Jóisten. Vannak az a szerencsésen kegyelmi napok, amikor a hűvös szellők, meg a légben kavargó por, korom, füst ellenére is tavasz lesz a szívekben. Okom nincs rá. Délibábos nézetek ezek. Ahogy az ember szíve, lelke, meg a vér az erekben egyszer csak fütyülni kezd. Hitelre vettem a tavaszt. Drága pénzt fizetek majd érte, ha jövő héten a pára, a köd és a rokkant, mozgásképtelen, ótvaros levegő majd ránk ül és a szürkeség szivárog be az összes ablakrésen, kulcslyukon…

Meg kell élni a pillanatot, Bálint Bátyám! Meg kell élni a ragyogást, bepólyálni, gyolcsba öltöztetni. Tudja, egyszer a déli tengereken hajóskapitány voltam. Egyetlen utasom volt. Egy angyal. Egy igazi angyal, aki úgy tudott nevetni, hogy a szemközti sziget, hófehér sziklái szétsugározták az egész Jón-tengeren. Azon a nyáron szebbek és ízletesebbek voltak a halak, zamatosabbak a kagylók és a tintahalak divatos színeket eregetve menekültek a ragadozók elől.  Jajj, Bálint bátyám! Tudja én akkor kimerítettem az életemre kapott boldogságcsomagot. Ki én. Eljátszottam, egyetlen napra feltettem és most lógó orral nézhetem, hogy mások jobban osztották be a kincsüket.

És most tudja, nem maradt más, minthogy ebből a keserű jelenből erényt kovácsoljak, hogy újból elhiggyem, lehetek még kapitány, lehetek még büszke madár, lehetek még imádság egy meggypiros ajakon, lehetek még vágy, álom és talán még dalba foglalt kandúr is…

Akkor most úgy csalogatnám ki a boldogságot a csigaházból, mint gyermek, hogy jöjjön ki ég a háza ideki és kapna tejet, vajjal, kapna spagettit rózsaszínbe forduló rákocskával, venném zsákszámra a rudit és ölelném, ölelném az én egyetlen, elveszettnek hitt, de megtalált boldogságom…

De bátyám! A harcos nem könyörög, a harcos nem álmodozik. A harcos nem hullat könnyeket. Csak veszi a kardját, suhint és kettészeli a januárt, kettévágja a tavaszt, nyarat és a szerelmet fogva tartó évessé nőtt, keserves telet…