A Joker után egy pacsirta tette rendbe a lelkem. Vaughan Williams felröppenő pacsirtája. Pedig Todd Phillips és Scott Silver iszonyú erős scriptet tett az asztalra. Jól kiírták magukból az összes fájdalmat. Az antikrisztus ébredését, a megvetettek, a kicsúfoltak, a vesztesek pokoli generálisát formálták meg a „bohócban”. Felzaklatott a film. Éjjel is felkeltem. Össze-vissza álmodtam, falakról csorgó színekről és arról, hogy reggel, ha a tükörbe nézek Joker szemei néznek majd vissza rám. A hitem mellettem pihent a kék Bibliában és hiba tettem rá a tenyerem, azt éreztem, az ágyam egy romhalmaz, és úgy igyekszem csak benne menedéket találni, ahogy azt Szerb Antal vágta hozzám jó húsz évvel ezelőtt;
„Életben kell maradni. Élni fog ő is, mint a patkányok a romok közt. De mégis élni. És ha az ember él, akkor még mindig történhetik valami.”
Felzaklatott a film; gyűlöltem Jokert, mert bár undorodtam ettől a pszichopatától, mégis találtam analógiákat, működött a gadameri hermeneutika. Nagyon tiltakozni akartam Arthur Fleck destruktív életellenessége miatt. Mereven el akartam utasítani. Pedig szinte a kezem közé tudtam fogni a megbomlott, megárvult lelkét. Az anyjához kötődő bizarr, hazugságokra építkező kapcsolatát, a kisszerű ember elismertség, szeretet iránti vágyódását és kiolvastam belőle a szegény vesztesek és a gátlástalanul pökhendi gazdagok húsba vágó ellentétét. Sőt az apró Bruce-szal való találkozásban nekem felsejlett egy alternatív Káin és Ábel történet, ami persze csupán spekuláció, de a szkript eljátszik ezzel a gondolattal és talán nem is zárja le, hogy mi van akkor, ha Joker és az eljövendő Batman, alias Bruce Wayne igazából testvérek?
Tíz évvel ezelőtt a blogon már filozófiai kérdésekig jutottam A sötét lovag kapcsán. Akkor még élt Heath Ledger és eszeveszetten nagyot alakított Joker szerepében. Miközben a friss, díjazott Jokert bámultam, elvarázsolt Joaquin Phoenix döbbenetes játéka, ám valahol az agyam mélyén percegett bennem a szú, hogy vajon milyen lett volt Ledger ebben a szerepben… De maradjunk annyiban a felébresztett undor miatt, igazából gyűlöltem a filmet. Utáltam. Megvetettem. Úgy éreztem, hogy minden képkockája fekáliával, sárral, szeméttel ken be, hogy ólomnehezékként ránt az óceánok hideg, rideg fenekére, hogy rabosít, szembesít, hogy az arcomba ordítja; lúzer…
Utáltam a filmet, mert minden jelenete ellentmondott az élet szeretetének, a szépség néha bús, néha örömteli keresésének és ahelyett, hogy valami kapaszkodót, támaszt adott volna, jól az orrunk alá dörgölte, hogy nem elég a genetika igazságtalansága, a közösség, a társadalom, a többi ember pokla is képes ránk támadni.
Utáltam a filmet, mert folyton azt bizonygatta, egy szerencsétlen, fogyatékkal élő vagyok, akinek el kell fogadnia, hogy nincs több ajtó; zsákutcába jutott. Aztán, amikor az idősebb Wayne-t az utcán egyszerűen lepuffantják, akkor még a jól ismert mondatot is elvették tőlem;
“Kölyök, táncoltál valaha az ördöggel sápadt holdfénynél?”
Nem, nem ajánlom senkinek a filmet. Ragacsos, csirizes, lehúzós, lecsupaszítós alkotás. Horrorvasút; élveboncolós, körömleszedős, keresztre feszítős. Ugyanakkor érzem benne a zsenialitást, érzem benne a politikai állásfoglalást, a kiáltást, hogy a szörnyetegeket mi szüljük, mi neveljük, mi emeljük piedesztálra. És most legyünk kemények; ez nem más, mint a kárhozat útja, a személyes és a közösségi apokalipszishez vezető, lehető legrövidebb út.
A hitem, a reményem egy pacsirta hozta vissza. Egy pentaton dallam, amiről eleinte meg voltam győződve, hogy Kelet-európai a szerzője. Aztán, amikor rájöttem, hogy egy brit, mégpedig Vaughan Williams előtt kell megemelnem a kalapom, akkor egy pillanatra elgondolkodtam; miért ilyen ismerős?
Olyan érzésem volt, mint amikor találkozom egy arccal, amit valahol, valamikor láttam, de most hirtelen nem tudom pontosan azonosítani; nincs meg a név a pillanat, csak tudom, hogy valahol már találkoztunk. De ahogy a zene kiteljesedett egyre inkább azt fogalmaztam meg, hogy a motívumai nem állnak távol Howard Shore Középföldéhez íródott dallamaitól, ahogy Kodály világával is találtam párhuzamot. Vaughan Williams égbe szökkenő pacsirtája az angol népdalokból merít és mutatkozik meg benne a néplélek tisztasága, őszintesége, a szép iránti sóvárgása.
És Joker ide vagy oda, éjjeli ébredés, rossz döntések, meg az nyomasztó tudat, hogy egy zátonyra futott hajó rabja vagyok is mind kevés ahhoz a felismeréshez képest, hogy lesz tavasz, kinyílnak a tulipánok, hogy a te arcod attól még csoda, hogy a mosolyodban most éppen valaki más gyönyörködik, hogy mindezektől eltekintve még ma is az élet misztériumát, tiszteletét vittem el iskolákba, tanítottam a gyerekeknek valamit magukról, magamról és arról, hogy merre tart bennünk a megkergült világ. Nem lehet másképp. Ezt nevezhetnénk keresztény alapállásnak, de nem kell túllihegni. De gondoljunk bele, ha valaki pontosan tudja, mi az út vége, és ő mégis csak a jóra kéri a társait, nem bosszút követel, hanem szeretetet és hitet, megbocsátást, akkor kiről, miről is van szó?
Ma legyőztem Jokert. Pürrhoszi győzelem volt. Taknyam-nyálam egyben van és most kamillateával gyógyítom megtaposott hitem, lelkem, szívem. De legyőztem a bennem ólálkodó farkas-Jokert. És most már sokadszorra szólal meg a lakásban ez az angolszász pacsirta. A hegedű andalító szólója, aztán a nagyzenekar lágy ringatója…
A dallam mára könnyebb álmot ígér. Hajnalig tudni sem akarok a világról…
