...az évfordulóval kapcsolatos megemlékezések alkalmat adnak arra, hogy nagyobb figyelmet szenteljünk évezredes hagyományainknak, gyökereinknek, nemzeti tudatunk erősítésének, felmutassuk és továbbadjuk a múltunkat idéző tárgyi és szellemi értékeinket...

Betereljük a népet, fiatalokat előadótermekbe, zárt falak közé, hogy aztán nyakon öntsük őket kultúrával. Megkultúráljuk őket. Passzívan. Zárt falak között erőszakból, kötelező kultúrkampf, arccal a boldog kultúrjövő felé. Bársonyborítású mappákból, előre megírt sorokat olvasnak fel okosok, akiknek pont ennyi idejük van, vagy még ennyi sem. A mellényzsebben már zörög a mobil, menni kéne vissza a ködös íróasztalok felett tort ülő, érzéketlen számok közé. Túlragozott, untig ismert sorok, közhelyek hangzanak el és ámulunk; rendszer váltottunk, de paradigmát még nem. A régi, megizzadt öltönyök napja ez, ahogy a keretek közé regulázott kultúra egyetlen napig  ünnep után kiáltana, aztán lehullik rólunk, mint a ruha. Nem lehet sarokra csiszolni a kultúrát, nem hagyja. 

Pedig a mindig fiatalok még éhesek a katarzisra, szívesen vennének részt flasmobban, játszanák el, vennének benne részt, akarnának része lenni a közösnek, a kultúrának, a versnek, a nemzetet összetartó magasztos szövet szálainak. Vigyük ki az utcára, terekre a kultúrát! Lobogózzuk fel vele ezt a szürke januárt!

Ne heréljük ki az ünnepet, ne tudjuk le, ne csak szervezzünk valamit, ami hideg, rideg, ami nem szerethető. A frontális osztálymunka ideje lejárt, ne akarjunk utált párttitkárok, TSZ-elnökök lenni. Csak emberek. Beszéljünk, beszélgessünk! "Vers az, amit mondani kell!" - idézném Kányádi Sándor bácsit, akit egy 8 éves forma magyar gyermek tanított a kultúrára... Mert a kultúra olyan mint az ima, zsolozsma, ott a szádon, ott beszél belőled, formálja szavaid, igazítja szívverésed; mondatja veled, magyar vagyok…   

Mi vagyunk a történelem, mi vagyunk a kultúra, mi írjuk a lapjait. Mégis úgy tűnik szürke guanón, szürke, egykedvű galambokként viselkedünk…