Egy tíz és fél éves kisfiú fejében Adolf egy sztár. Adolf egy idol, akiért rajongani lehet. (Az Adolfról szóló pletykák, mely szerint csak egy heréje lenne, marhaság, mert valójában négy van neki!) Miközben a Beatles németre fordítva énekli az I wanna to hold your handet, döbbenetes párhuzamot látunk a személyi kultusz és a Beatlemania között, ám Taika Waititi nagy jampec; rögtön az elején megnyugtat bennünket, ami Chaplinnek a rossz időzítés miatt (1940) nem is teljes egészében sikerült a Diktátorral, az most összejöhet, és rock and rolleren indul a Feloldozás-hadművelet!

Szóval van ez az új-zélandi pasi, aki nem mellesleg az én korosztályom, ergo csak az iskolából, történelemkönyvekből és a filmekről ismeri a második világháborút és ez a vicces fazon odatesz egy kis csodát az asztalunkra, a képernyőnkre. És ettől az embernek sírva kell röhögnie. Mert át kell értékelnünk mindazt, amit eddig véltünk, gondoltunk egy korszakról, mert sikerül neki az, ami csak a legnagyobbaknak; leveszi rólunk a Holocaust, a tömegmészárlás, fajelmélet, az értelmetlen gyilkolás, a fasizmus, nácizmus terhét, megszabadít, felszabadít bennünket valami nyomasztótól, valamitől, amitől Auschwitz a mai napig olyan döbbenetesen néma, maróan fájó és megszégyenítő.

Taika David Cohen, alias Taika Waititi, „a polinéz zsidó” a humorral győzi le Hitlert, a humorral okosít ki bennünket zsidóságról és a nevetéssel alakítja át a gondolkodásunkat, formálja a véleményüket a Judenvernichtung vagy éppen a Hitlerjugend nyomasztó fogalmairól… Nevetünk, nem is tehetünk mást, hiszen megmosolyogtat bennünket a tíz éves kisfiú gyámoltalan, pipogya Hitler-forma felettes énje, akit egyébként történetesen éppen a rendező alakít. Verebes István mondta egykor, hogy zsidóviccet, csak zsidó mesélhet. Taika Waititit pedig az jogosítja fel erre az édes-bús, sírva-nevetős „fejlődésregényre”, hogy ereiben bizonyítottan orosz zsidók vére is folyik. Csak hát, aki Új-Zélandon születik és élete nagy részét tótágast állva, fejjel lefelé tölti, az másképp látja a világot…

(A Jojo Rabbit nagybátyja az Élet szép című mestermunka, és talán nem csak az én butaságom, de Taika Waititi mosolyában ott bujkál Roberto Benigni is. És a film legfőképp egy kedves rajzfilmre hasonlít, fordulatai, zenei világa, megvalósítása bennem felidézte gyerekkorom klasszikus cartoonjait, a Kengyelfutó gyalogkakkuktól kezdve, Magilla Gorllán át Rugóláb seriffig, vagy éppen Foxi Maxiig...)

Johannes "Jojo" Betzler feel-good sztorijában, ebben a finom szatírában a hátország amolyan vadnyugati forma német közösség, és a Hitlerjugendek kiképzéstől kezdve, maguk a gyerekek és a velük foglalkozó fiatal és idősebb felnőttek is inkább nevetségesek, mint romlottak és szörnyűek. Sam Rockwell Klenzendorf kapitány személyében pedig eszement nagyot megy; szinte fürdik ebben a szerepben, hogy aztán később még azt is elérje, hogy megszeressük, megkedveljük és valahol még tiszteletünket is kiérdemelje. Mert Taika Waititi erre is képes; disztingvál és egyértelműen leszögezi, a német katonák is csak emberek voltak, sőt nem egyszer tettek tanúbizonyságot arról, hogy az őrület közepette is megőrizték józanságukat, és ha sors úgy hozta még segítették is a szenvedőket. Ebben nagy a film, segít feloldozni bennünket a bűn súlya alól, segít megérteni egy rút korszakot és mindezt nem félvállról, fekete-fehérben teszi, hanem árnyal, színez és megbocsát. Mert a sok mosoly mellett van itt dráma, az akasztás; az akasztott emberek látványa mindennapos. A gestapós Men In Blackek csak az üdvözlésig mókásak, a bosszújuk az arcunkra fagyasztja a mosolygást.

Nehéz a filmről úgy írni, hogy ne spoilerezzen az ember. Hogy ne idézze a kedvenc jelenetét, aki most akarja megnézni, ugorja át ezt a részt, másoknak azonban kötelező elmélázni azon a dialóguson, ami Jojo anyukája Rosie (Scarlett Johansson) és az általa bújtatott, kamaszkorú zsidó lány Elsa (Thomasin McKenzie) között folyik:

Elsa: Semmit sem tudok arról, hogy milyen nőnek lenni. Erről szól az egész, hogy például bort iszogathatsz?

Rosie: Igen, iszogatni is fogsz! Pezsgőt, ha boldog vagy és pezsgőt akkor is, ha szomorú vagy. Autót vezetsz majd, szerencsejátékot űzöl, ha úgy tartja a kedved. Ékszereid lesznek. Megtanulsz fegyverrel bánni. Elutazhatsz Marokkóba, szerelembe eshetsz. Szenvedést okozhatsz a férfiaknak. Belenézhetsz a tigris szemébe. És bízni fogsz, félelmek nélkül. Ezt jelenti nőnek lenni.

Elsa: Hogy kell ezt csinálni? Honnan tudod, hogy megbízható valaki?

Rosie: Érezni fogod, hogy bízhatsz benne…  

Nehéz a filmről úgy írni, hogy ne fecsegjem ki, tartogat néhány megdöbbentő fordulatot. A Gestapo megjelenésétől ugyanis a szatíra fordul egy nagyot és a komédiázásból hirtelen szívszaggató dráma válik. Amikor a két fiatal az ablakból az éjszakába bámul, a távolból nem egy romantikus, ünnepi tűzijáték fényei, hanem a robbanó bombák, gránátok, rakéták világítják meg az égboltot; közeleg a háború vége. A fordulat, ami Elsának szabadságot hozhat, de a 10 és fél éves Hitlerjugend fiúcska számára több okból is tragikus lehet. 

Aztán, hogy berúgja az ajtót a kézzelfogható szörnyűség; utcáról, utcára folyik a harc, hullanak az emberek, a gyerekeknek fegyvert nyomnak a kezébe és azt mondják neki; "mindenkire lőjetek, aki nem olyan, mint mi..."... De azért Taika Waititit most sem hagyja el a humorérzéke, mert Yorki személyében most is van egy kövér, esetlen, de pont ettől szerethető kisfiú a filmben, akárcsak a másik mesterművében a Vademberek hajszájában és ez a szemüveges, kiscsávó képes enyhíteni az egyébként véres és halálos küzdelem perceit.

És Sam Rockwell, alias Klenzendorf kapitány is kap egy morzsányi jutalomjátékot; a rendező dob egy fricskát, egy húsvéti tojást az általa jegyzett Thor: Ragnarökre utalva.  A kapitány teljes harci díszben, akár egy viking (fél)isten lő az ellenre az MP40-es géppisztolyával. De hőssé igazából akkor válik, amikor a legféltettebb kincsét is feláldozza azért, hogy Jojo élhessen… 

Elsa és Jojo végül túlélik a második világégést. Magukra maradnak. Jojo szerelmes, és fél attól, hogy a lány elhagyja. Még hazudik neki egy jókorát, hogy aztán egy pofon mindent helyretegyen és akkor jöhet a finálé, a tánc a romok között az utcán, amikor is a sorok jegyzője nem bírt tovább a könnyeivel…

És most húz 19-re lapot a rendező, mert Rilke egy általam addig ismeretlen sorát idézi zárásként, persze angolul… Álljon itt a néhány sor a német költő anyanyelvén;

“Lass dir Alles geschehn: Schönheit und Schrecken.

Man muss nur gehn: Kein Gefühl ist das fernste.”

(Hevenyészve így hangzik magyarul; hagyd, hogy minden megtörténjen veled, szépség és szörnyűség egyszerre, de te csak lépj tovább, egyetlen érzés sem tart örökkre…)

 Boldog Valentint kispajtások…