Tessék itt a csodája! – mondta a gyorsposta munkatársa. A kezébe nyomta a csomagot és már ült is vissza az autóba. Tilosban parkolt, járó motorral. Olyan pici volt a kiszállított áru, hogy nem várt érte borravalót. A középkorú, de szigorúan fiatalosan öltözött férfi meglepetten forgatta a fehér zacskót, amin csak a neve, meg a munkahelyi címe szerepelt. Feladó sehol. Gyors mozdulattal bontotta ki az árut.

Egy apró doboz volt benne. Kinyitotta, benne egy pingpong labda nagyságú borostyánt talált. Kiemelte a dobozból és ekkor vette észre, hogy egy valami van a borostyánban. Közelebb emelte, hogy lássa; egy, apró, pici szív volt benne. Egy szív a borostyánban? Miniatűr, de minden szempontból emberi szívnek tűnő valami...

„De vajon kinek a szíve lehet ez az apróság?” – álmélkodva morfondírozott. „Kinek az apró szívét kapta meg egy pingpong labdányi borostyánban. És ahogy bűvölte az ajándékot, meglepődött; az remegett egyet a tenyerében. Nem, biztosan nem  a tenyere, hanem a borostyán. Ahogy bámulta a meg-megremegő különlegességet, elakadt a lélegzete; a borostyánban dobogott a picuri szív…

A markába szorított a borostyánt és a szájához emelte, az pedig dobogott, akár egy kismadár szíve az ujjai között. És ekkor meghallotta a dallamot is, a szív dalolt, a szívből dallam áradt. A füléhez tartotta a markát és mosolygott. Ekkor már pontosan tudta, megkérdőjelezhetetlenül tudta, hogy kinek a szíve tért hozzá haza…