• Mit csinálsz? – kérdezte a vendég szelíden? A házigazda tett-vett, egyszerre főzött, töltött bort, mosogatott, háttal állt a vendégnek, de járt a szája és emiatt folyton tekergetnie kellett a nyakát…
• Jaj, hát gyorsan elmosogatok. De már töltök is még egy pohárkával. Rossz vendéglátó vagyok… - pironkodott amaz és már bele is kezdett a véget nem érő, közhelyszerű litániába, hogy mennyi dolga lenne, meg a nátha, meg egyébként is, mostanában  valahogy minden összejött… A szíve meg… Na, azt meg hagyjuk…
• Ülj le kérlek, koccintani szeretnék veled – kérlelte a vendég és egy széles, baráti mosollyal erősítette meg, addig nem iszik a borból, míg a gazda le nem ül az asztal mellé…
• No, akkor egészségünkre! – emelte a magasba a poharat a gazda, és már emelte is volna a szájához, amikor látta, hogy a vendége lehajtja a fejét és tenyerét a pohár felé helyezi. A gazda elszégyellte magát, de igazából nem tudta, hogyan kellene viselkednie. A borhoz nem ismert asztali áldást. Ekkor a vendég mosolyogva emelte fel a fejét.
• Ne is törődj velem. Csak, amikor bor kerül a kezembe, annyi, de annyi emlék rohan meg. Féltem a kortyot. Féltem, mert egyszerre képes, múlt, jelen, jövő költözni a pohárba és akkor képtelen lennék jó vendég lenni. Így elhessegettem a múltat és jövőt, csak a pillanat kortya maradjon meg…
• Jó a bor, uram? – kérdezte félve a házigazda…
• A bor nekem mindig jó – válaszolta a vendég sejtelmesen. – Nekem még rossz bort nem sikerült inni, mire a korty a számba kerül, még a legsavanyúbb is megembereli magát – és a mosolyból kacagás lett… - De tudod-e, hogy miért kopogtam be hozzád? – megtörölte a szája szélét és komolyabbra fordította a szót.
• Kell-e azt nekem tudni? Számít az? – válaszolta a gazda…
• Számít! – felelte a vendég és újra belekortyolt a pohárba. – Számít, mert úgy hírlik, te aki sose tudtál magadba inni, most egy palackkal is képes vagy elbeszélgetni…
• Azért nem lettem részeges…
• Senki nem mondta. Józanságod őrzöd, de úgy látjuk, nem vagy boldog!
• Számít-e, hogy boldog vagyok? Boldogság nélkül megvan az ember. Kenyér, munka, egészség. Ennyi kell. A boldogság nem létszükséglet. Nem láttam még fulladozni embert csak azért, mert a boldogtalanság beköltözött hozzá… - felelte magabiztosan.  
• Ebben van igazság. Ám el kell, hogy szomorítsalak, a boldogtalanság nem tőlünk származik és emiatt a nevetés nélküli pillanatokat sem mi könyvelhetjük el nyereségként…
• Nyeréség? Veszteség… Uram, könyörgöm... Teszem a dolgom; megyek éjt nappallá téve és most még megmosod a fejem, hogy nevetés nélkül múlnak a napjaim…
• Nyugodj meg kérlek! - csitította. - De tudnod kell, hogy a boldogtalanság a sötétség testvére… Nincs ott fény, nincs ott jövő, de még színes álom sem, ahová a rosszkedv betette a lábát. Mert az az „ő” művük…
• Az övék? - kérdezett vissza hitetlenkedve a gazda.
• Az övék! - erősítette a meg a vendég.

Aznap sok bort ittak. Nevettek. Sokat. Néha még sírtak is, de csak örömükben. A gazda elmesélte, hogy a magányban könnyebb imádkozni. A vendég finoman leteremtette, azt felelte, hogy egy imádság két ajakról sokkal hatékonyabb. Aztán elaludtak. Reggelre nagyon fájt a fejük, de mosolyogva ültek a konyhaasztalnál. Főtt a kávé. Kotyogósban. Sűrű kávéillat lengte be a helyiséget. Tejszín, barna cukor, és az ünnepi csészék. A vendég mormolt valami a kávé felett és kortyolni kezdték a feketét. Öt perc sem telt el bele, elmúlt a fejfájása…

• Aztán legyen a mai penzumod, hogy minden szembe jövő emberre rámosolyogsz – így búcsúzott a vendég. Majd visszafordult és mintha teljesen természetes lenne, ennyit kiáltott; - Én úgy tudom, hogy neki is hiányzol… (lyrics)