1911. augusztus 21-én, egy hétfői napon Vincenzo Perugia besétált a párizsi Louvre-ba és egyszerűen leakasztotta faláról a Mona Lisát. Az olasz származású, foglalkozása szerint szobafestő, a lopást takarítónak öltözve hajtotta végre. A festményt szó szerint a hóna alatt hozta ki a világ leghíresebb múzeumából és talján vigyorral a képén, de angolosan távozott.

A korabeli biztonsági rendszerekről sokat elmond, hogy az akkoriban is világhírnévnek örvendő alkotás eltűnését, csak 36 óra múlva vették észre. A tökéletes bűntény olyan jól sikerült, hogy a hatóságoknak halvány lila dunsztjuk sem volt, hogy ki nyúlhatta le a festményt. Az első világháborút megelőző, kusza és érzelmileg felfokozott években, fogták a németekre, meg mindenkire, akivel éppen nem volt jóban Franciaország.

Csak két év múlva derült fény a turpisságra, amikor Perugia, Vincenzo Leonardi álnéven eladásra kínálta fel a „szajrét” Alfredo Geri műkincskereskedőnek. A titokzatos tolvaj egy levélben ajánlotta megvételre a "hölgyet" és azt állította, hogy nem pénzért, hanem hazafias cselekedetből lopta el a festményt. Bár a pénz is jól jött neki, nem így akart meggazdagodni, sokkal inkább az a szent cél vezérelte, hogy a kép visszakerüljön „otthonába”, Firenze városába.

Geri, először nem is hitt a szemének, meg a levélnek. Ám rábeszélte az Uffizi igazgatóját, Giovanni Poggit, hogy találkozzanak már ezzel a „hőssel”. Ha lehet nézzek meg együtt a festményt, amolyan lesz ami lesz alapon. Akkor lepődtek csak meg igazán, amikor meglátták a festményt. Poggi kezébe véve a „csodát”, rögtön felismerte, hogy a „tolvaj” nem hazudott… Nála van az ellopott Mona Lisa. Poggi nem sokat gondolkodott, a hatóságok kezére adta a hazafias érzelmű tolvajt, a képet pedig visszajuttatták a Louvre-ba. Jellemző a kor viszonyaira, hogy miközben Franciaország a Mona Lisa hazatérését ünnepelte, az olasz bíróság mindössze 7 hónapos börtönbüntetésre ítélte az elkötelezett „hazafit", akit szabadulása után egy ország emelte a vállára, süvegelte meg és hősként ünnepelték.  

Pedig a Mona Lisát nem rabolva, nem háborúban, hanem tisztességes módon szerezték meg a franciák. A rejtélyes mosolyú portrét I. Ferenc francia király (1515-1547) vásárolta meg.  4000 aranyat szurkolt le érte. A festmény aztán három kastélyt is megjárt. Amboise, Fontaniebleau majd Versaille falait díszítette. A Mona Lisa hosszú évszázadokon keresztül csak az uralkodói lakosztályok dísze lehetett, mígnem a francia forradalom után a Louvre-ba került. Érdekes közjáték, hogy a forradalmat követő években még Napóleonnal is megfordult a képecske. Ebből is kiderül, hogy az apró teremtű korzikai szerette a szépet…  

A francia nemzet innentől kezdve nagy becsben tartotta a „félmosollyal” ábrázolt hölgyet. Ez a titokzatos szépasszonyt, akiről talán évszázadokig senki sem tudta, hogy ki is lehetett a modellje…

Na de ki van a képen?

Hogy kit ábrázol a festmény, a művészettörténet egyik nagy rejtélye. A címe persze árulkodó, csakhogy az meg nem az alkotótól ered. Leonardo, a kor szokásához híven, nem adott címet a festményeinek. A „Mona Lisának” elsőként Giorgio Vasari nevezi. Leonardo életrajzírója emlegeti így a festményt és ő úgy sejtette, hogy Francesco di Bartolomeo di Zanobi del Giocondo, firenzei kelme és selyemkereskedő harmadik feleségét Lisa del Giocondót ábrázolja. Sokan nem is tudják de a Mona Lisának ráadásul létezik két „ikertestvére”, az egyiket iselworthi Mona Lisaként ismerik, ez úgy tűnik a  mester munkája, de a másik, amely a Prado falán csodálható meg, bizonyosan nem Leonardo műve. Úgy tűnik, és ebben egyet is értenek a szakemberek, hogy egy tanítvány munkáját kell felfedezni benne.

Ezzel el is intézhetnénk a feladványt. Szóval a kereskedő nejének volt ilyen finom „félmosolya”. Pont. Ám olyan hajmeresztő ötletekkel is előálltak „szakértők”, hogy a Mona Lisa önarckép, Leonardo képmása női ruhában, vagy esetleg az édesanyjáé…

Vagy éppen Aragóniai IZABELLA, Milanó hercegnője. Sőt, hogy az IZABELLA nyomvonalon maradjunk sokan amellett törnek lándzsát, hogy a világhíres festményen a kor nagy mecénása, a mantovai őrgrófnő, Isabella d'Este látható.

Bár szép nyomozás és érvelés lenne, miért szeretném inkább elhinni ezt a változatot, de valahogy a szívemnek kedves ez a sztori. Azt biztosan tudjuk, hogy 1499-ben Isabella d'Este meghívja Leonardót, hogy az akkor már híres mester, fessen róla egy portrét. Leonardo fel is keresi, az akkor 26 éves művelt és izgalmas hölgyet, ám csak egy rajz marad a látogatásból, ami félprofilból mutatja meg nekünk az asszonykát. Finom vonású menyecskéről van itt kérem szó. Dús haj, fitos orrocska, magas homlok, szépen ívelt áll, és visszafogott ajkak néznek a reneszánsz, emberközpontú világába.

Az Isabella d'Este sztori támogatói rögtön a félprofil mellé teszik a Mona Lisákat és bizony ember legyen a talpán, aki nem csettintene, kiáltana fel, hogy kérem szépen, valóban ez a hölgy ihlette a festményt…

Hát jegyezzük meg magunknak ezt a nevet, mert előfordul, hogy a mi mosolygó Lisánk, igazából egy Izabella.

By the way, und im Übrigen… Isten éltessen Izabella!