"Nem szeretnék zavarni." Ennyit írt a végrendeletében. A combanyaktörés után. Tudta, hogy ebből nincs visszaút. A teste adta meg magát nem a lelke, nem a szíve, nem az elméje. Nem a zene,a  muzsika, a harmónia szállt ki belőle, hanem egyszerűen a sekélyes "tömegvonzás" okozta dekubitusz és annak a következménye a vérmérgezés viszi el. Hallottál már olyat, hogy egy angyalnak felfekvése legyen? 

Baraonda írja nekem a kérdéseket, hogy tudtam-e? És sorolja...

Hogy tudtam-e hogy élete legnagyobb szerelmére, a feleségére hat hosszú évet várt, míg a a lány a templomban kimondta neki az igent? Tudtam-e hogy 1950-ben találkoznak, de lánynak akkor még esze ágában sincs Enniónak igent mondani. Csak éppen a Mester türelmes. Amikor Maria autóbalesetben kórházba kerül, ott ül az ágya mellett, fogja a kezét és a római tudja a régi talján mondást, ha egy férfi képes megérinteni egy nőt a szavaival, akkor bizony a kezével is meg fogja… És így lesz… Mondja is a Mester, egy későbbi interjúban, hogy a művészethez és a szerelemhez kitartás és türelem kell…

Tudtam-e, hogy játszott Lékó Péterrel? Mármint sakkot? Hogy az olasz (sakk)válogatott tagja volt? Nem tudtam, de amikor a zenéjét hallgattam, mindig az volt az érzésem, hogy Morricone nemcsak zenél, hanem építkezik. Szoroz, hatványoz. Exponenciális görbe minden zenéje, hogy a porból, a rögök világából magasba emeljen, hogy benézhessünk a mennyország kapuján…

És azt tudtam-e hogy nagyot hallott? Hát mit számít? Beethoven, meg tök süketen írta a kilencedik szimfóniát. Nem kell mindent meghallani. A világ egy bután zajos hely. Ha nem a szél fúj, akkor egy sarokcsiszoló hangja ébreszt, ha meg az sem, akkor a pletyka bogara csámcsog a fülben…  

Tudtam-e, hogy nem szerette a flancot? Hogy bár iszonyú jól keresett, nem érdekelte Amerika talmi csillogása, megmaradt rómainak. Megmaradt embernek. És ott sem a kivagyi via Venetora vonzotta, hanem a város, amely felnevelte, amely a vállára vette, ami olyan olaszosan ünnepelte… És, hogy szerette a szegényeket?

„Aztán vasárnapról hétfőre virradó éjjel, amikor a Trastevere harangjai hajnalban először felzúgtak, még utoljára (de már csak képzeletben) szmokingot öltött és halk sóhajtással, elegánsan átballagott a túloldalra...”