HOZZÁ!

Arany hajad, mint a nap sugára

Vet fénykévét ruhácskád fodrára.

Reng ruhádban a karcsú termeted:

Rózsaszálon a gyémánt permeteg.

Szemed a mély tenger csillogása,

Égen földön nincs, nem akad mása.

Ha engem látsz, lecsukod csendesen,

Sugaráért od'adnám életem!

Lelked nyájas holdsugár az éjben,

Ringatózik mély tenger ölében.

Óh! előlem felhők takarják el!

S ha várok rá... eltünik - a nap kel.

Szíved? Óh! a szíved nem találom,

Ez az én bús, szomorú halálom.

Széttörnélek! - de kezemen bilincs:

Meghalok érted, mert szíved az nincs.

Száz évvel, meg egy nappal ezelőtt, egy görögkatolikus kamaszfiú vetette papírra ezeket a sorokat. Tizenhat tavaszt látott, ennyi volt csak a háta mögött és a vers tanúsága szerint igen szerelmes. Attilával többször megesett ez a dolog. Talán a világirodalomban is kevés olyan alkotót ismerünk, aki ennyire szomjazta a szeretet, aki így tudott volna szerelmet, figyelmet koldulni.

És tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy minden ott kezdődött, amikor rimánkodott, toporzékolt, de Pőcze Borbála nem hagyta a dagadt ruhát másra, csak teregetett némán és nem vitte fel a kisfiát a padlásra. Nagy László a „mindenség sommáslegényének” nevezte sommásan. És talán a mai napig nem tudta két ilyen erős szóban kifejezni, hová is kellene helyezni az univerzum költészeti múzeumában, József Attilát.

A költőt, akit talán mindenki ismer, akitől gyerekként megtanuljuk hogy a villamos álmában csenget egy kicsit és tűzoltók is lehetünk, meg katonák és ha úgy akarjuk, ha valóban szentül hisszük, akkor vadakat terelő juhászok is…

Aztán ifjú szerelmesként József Attilát idézzük Lillafüreden, a Szinva patak partján és miközben a kedves haját, meg domborodó kebleit nézzük, akkor így mormoljuk; „látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet…”

És kéz a kézben hittel mondjuk;

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

 

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

és végül, amikor az ágyunkat mutatjuk meg, akkor mosolyogva annyit fűzünk hozzá: „Ahol én fekszem, az az ágyad…” A rendszerváltás idején át akarták értékelni. Ki akarták dobni. Mondvacsinált indokokkal. A finnyásoknak „kommunista” volt. Valaki, valami, ami ancient regime-nek is szent volt. Aztán a versei a kukákból is visszabeszéltek. Kimásztak a szemétből és újból helyet követeltek maguknak az örökkévalóság Parnasszusában.

Legutóbb Ady esetében hallottam azt a csacsiságot, hogy Bandi bátyám helyenként az antifásokra hajaz. Cifrát káromkodtam. Tudok. A Hortobágy poétája köpni, káromkodni is tud. Eszetek ne veszítsétek…

De maradok Attilánknál. Maradok annál a fiatalembernél, aki olyan örökséget hagyott ránk, amiből a következő 100-150 évben is nyugodtan mazsolázhatunk, imádkozhatunk, lehetünk szerelmesek anélkül, hogy megkopna a fénye, hogy rozsdásodna…

Sokáig fogjuk még nézni vele a Duna-parton, hogyan úszik el a dinnyehéj, és kérni ezt az országot; „édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Ő fogja elmondani, hogyan rándult egy picikét a válla a kedvesnek, amikor az uccán átment…  Tőle tudjuk, hogy a langy melegben tapsikolnak a jázminok… és tőle tudom, hogy hozzád vonszolnak, löknek tagjaim, hogy számban tartalak, mint kutya  kölykét, és nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled… És ő kér bennem, ha mondom, hogy tedd a kezed a homlokomra… És vele úgy tudunk várni, mint a vacsorát az este, hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szállunk tehetlen, mint a kövek és míg itt hadart s hazudozott az óra, te fölbámészkodtál egy dobogóra s a szétterült ütem hálójában remegtél nélkülem.

József Attila 1905. április 11-én látta meg a napvilágot. Rövid élete harminckét éve alatt olyan örökséget hagyott ránk, amiből legalább 100-150 évig bátran mazsolázhatunk anélkül, hogy fénye megkopna…

 Olvassatok, hallgassatok ma egy verset tőle és kívánjatok boldog születésnapot Neki és a Magyar Költészetnek is!

Az első Zsolt napon, amikor már felfogtam, hogy ez valahol megannyi drusza között az én napom is, szemerkélt az eső. Hűvös tavaszi idő köszöntött ránk, a súlyos, szomorkás fellegek áztatták a földeket. Még a feltűnően narancssárga Kispolszkink is megszürkült azon a napon. Hétvége lehetett, hiszen papóhoz, meg mamához mentünk Apagyra, ahol a házba belépve csendesen pattogott a spórba rakott tűz. Valami ajándékot is kaptam, játékot talán, de arra jobban emlékszem, hogy apám hosszan magyarázta, nemsokára itt a húsvét, meg a nyár.

A duhaj Zsolt napok a főiskolán köszöntöttek rám. Tóth "Isu" István, Galamb, Papp "Töki" Gyuri, Sipőcz "Sipi" András, Makkos Péter és Fisli Gyula társaságában, a FŐHÉ-k idején tanultam meg, hogyan kell áldomást mondani, pálinkával koccintani és azt is, hogy ha a szobában hagyom a Zsolt napi pálinkacsokrot, akkor bizony mire visszatérek az előadásról egy párna összes tolla a szobában fog szálldosni és a szobatársam pedig teljes alakos, jakuza-tetoválást kap, fekete filctollból…   

Boldog évek! Ott tanultam meg, hogy az április tele van olyan névnapokkal a Zsolt mellett, (Tibor, Gyula, György), amelyek bőven kimerítik a casus bibendi fogalmát!

És micsoda FŐHÉ-k voltak azok! Micsoda hetek! Tessék elképzelni húsz év forma, egészséges fiatalokat, akik reggelire oroszlánt esznek, estére mocsári sárkány szívéből pörköltöt, össze vannak zárva egy nagy, koedukált kaszárnyába, ahol az egyik szobából házi pálinka, a másikból gyöngéd női parfüm, a harmadikból pedig valami szerelemből és álmokból gyúrt filozófia illata párolog. Ahol mindig történik valami, hol sírnak, hol nevetnek, hol szeretkeznek, hol búsulnak egy jegyzet felett, ahol valaki éppen eszik, iszik, vagy ahol nem lehet, de nem is akarsz egyedül lenni. Ahol az alagsorban mindig szól a zene, és az „alvilágnak” valódi romantikája van a Metróban, a Teaházban, a Kávéházban, na meg a hírhedett Hermanban…  

A mesés Zsolt napok néhány évig tartottak. Aztán bedarálta őket az élet. Munka, család, feladat, szürke hétköznapok.

Mostanában csak tervezzük, hogy majd egyszer csinálunk egy emlékezetes (értsd; ordenáré nagy) Zsolt napot, ahová mindenkit meghívunk, ahol mindenkinek jut egy tányér étel, egy vizes pohárnyi pálinka, egy nevetés, egy vicc, egy hátba veregetés.

Ahol hazafelé mindenki kap egy szépen csomagolt darab tavaszt, meg még útravalóra is egy üveg pálinkát.

A Zsolt napnak nálam ugyanis azért van tisztessége, mert úgy gondolom, Magyarországon április tizedikétől, az októberi óraállításig érdemes lakni, aztán délre (tegyük fel Görögországba, Krétára) kell költözni, mint a fecske, meg a gólya és hagyni a szürke napokat azokra, akik szeretik.

Isten éltesse a Zsoltokat!   

Fehér mackóban, elnézést, joggingban szökkel előttem Mr. Jólbefújtammagam. Fehér mackóban rója a köröket a maga tesztoszteronnal alátámasztott, felsőbbrendű világával. Mr. Jólbefújtam magam, pedig csak futni jöttem, maga a Hím mozgó szno(b)ra, példaképe, netovábbja. Legalább egy 1,80, ki van pattintva és jól be van fújva, pedig csak futni jött. Az óramutató járásával szemben szaladgál, én meg mindig megegyező irányban és akkor szembe megyünk. Két világ, két univerzum. Az én világomban minden apró és kicsi. A magam fizikai valósága is, a bruttó 1.71-el. Az én világomban van néhány kialudt vulkán, egy búra alatt tartott rózsa, aki nem is beszél velem, meg annyi, de annyi naplemente, amennyit csak megszámlálni bírok, elalvás előtt.

Mr. Jólbefújtammagamon kívül, rendkívül csinos lányok is futkároznak. Menő dolog ez a rekortán a Bujtos körül, az egészségfetisiszták fényes autókkal érkeznek, lehetőleg drága cipőben, és márkás rucikban, jól befújva, aztán szépen keveredik a női feromon, az uralkodni vágyó, jupiteri tesztoszteronnal és lesz az egész mozgás egy nagy szaporodást előkészítő tevékenység. Egyébként is izzadunk, akár egy nagy franciaágyában, kipirulunk, a szökkelés a vért az arcunkba kergeti és lihegünk…

Ahogy a szépek és gazdagok futnak és én próbálom a nőkkel, nőkhöz való viszonyomat elemezni, és persze rendre elkeseredem. Mint Woody Allen az Annie Hallban. Valami szomorkás dallam kerülget. Lovasi énekli bennem; Kicsit szomorkás a hangulatom mámma… A trendiséget hiányolom magamból, a divatosságot, azt, hogy ha másképp nem megy, legalább meghatározó, korszakalkotó pasi legyek, hogy végre a sok csiszolás, fényezés, polírozás, most már lassan restaurálás után, felszínre a sárm, a szelíden, okosan macsó (paradoxon?), az intellektuális csillogásom kerüljön…

De csak nevetni tudok magamon, az erőlködésen, hogy nem megy ez. Hát nyírbátori vagyok, szereztem diplomát olvastam Steinbecket, Bulgakovot, Ajtmatovot, na meg Szerbet is, élnek bennem versek füstösek, búsak, bíborak, tisztában vagyok vele, hogy egyszer meg is halok…  De ezen túl? Hol vagyok én a milánói divathéthez, az Otto-katalógusból földre szállt férfiakhoz... A meztelen bokákhoz, a "mell- és szőrtelen" felsőtestekhez, a metroszexualitáshoz? Hol vagyok én a celebekhez, sztárokhoz, image-diktátorokhoz?    

Aztán Popper jut eszembe. Péter bácsi valahogy mindig megfricskáz. Egy előadásában azt mondja, az igazán sikeres (a siker vonzza csak igazán a nőket!) férfinak, hatalma van. Mindegy, hogy politikai, gazdasági vagy szellemi, de hatalma van. Uralkodik valami felett, készsége, képesség adott az uralkodásra és hozzá a megfelelő eszközök is rendelkezésére állnak. Ha nem tud uralkodni, akkor karriert épít, karriert csinál. Ha nem tud pozícióba kerülni sem, akkor jön az a tétel, hogy egyszerűen csak pénzt akar csinálni. Sok-sok pénzt. Mindegy hogyan, tisztán, piszkosan, de pénzt, mert pénzen lehet hatalmat és karriert is venni. (Meg diplomát, nyelvvizsgát, szavazópolgárt.) És ha nincs hatalom, pozíció, és pénzcsináláshoz sem ért, akkor ezermester lesz. Ő az, aki bármit megcsinál; hegeszt, forraszt, szerel, javít… Az a férfi pedig, aki nem boldogul a racionális világban, az elindul a lejtőn. Abból lesz az alkoholista, a függő…    

Egy fagyos, fagyott éjjel, meg némi betegeskedés után, ma újra futni megyek. Ma újra rovom majd a köröket. Aztán lesz időm elgondolkodni, hogy elhelyezzem magam a Popper-féle koordinátarendszerben. Az a szerencsém, hogy a kálvinista rokonom, Ady, meg a görögkeleti testvérem, József Attila, (akinek vasárnap ihatunk is a születésnapjára) mindig jó társaság. Borból, whiskyből és konyakból is akad bőven.

De valahogy azt érzem, hogy az alkohol kék tüzein túl, ezzel a dél-nyírségi, mokány alkatommal, meg a kerekded Nap-arcommal is képes vagyok világokat teremteni. Ha másképp nem megy, hát szép szavakból, hosszú szomorkásan megható körmondatokból, meg valamiből, amit a szívem és a lelkem között félúton mindig is éreztem; a Teremtő, Élet-adó végtelen szeretetéből…   

ui: A Nők ritkán küszködnek a többnyire a férfiak számára életbevágó kérdéssel, hogy hol is tartanak a Popper-féle koordinátarendszerben. A hatalom, meg a siker, a legtöbbjük számára a férfiak betegsége. A nők ugyanis szimplán opportunisták, meg iszonyú racionalisták; nekik mindez (pénz, hatalom, siker) addig érdekes, amíg az utódokat szolgálja,  ahhoz kell, hogy a bennük fogant életnek minél kényelmesebb, biztonságosabb életet tudjanak biztosítani. Mert a nő csoda! Képes a testében egy új életet nevelni. Ez a biológia kreativitás hiányzik a férfiból! És az a fura, hogy a nőnek nem is kell (fizikailag) gyermeket szülnie, elég a tudat hozzá, hogy képes rá. Hogy, ha akarja, meg tudja csinálni! Ez a tudat pedig, olyan erővel, páncéllal vértezi fel a nőt, ami megóvja megvédi a teljes kétségbeeséstől, vagy attól, hogy azon mélázzon, mi az élet értelme, és ő hol is található ebben a  nagyvilágban. A férfi tűzbe bámul, filozófia könyveket ír. Na és? A nő meg embert tud szülni! Vagy olyat, aki majd filozofál, vagy olyat, aki meg ismét tovább tudja adni az életet... 

Freud anno péniszirigységről beszélt… Butaság… A férfiak spleenje, neurózisa pontosan abból ered, hogy tudják, csak az anya biztos és csak egy nő képes új embert világra hozni… Innen nézve pedig a hatalom, a pénz, a pozíció, meg bármilyen kézzel létrehozott ezermesteri dolog is kismiska…

Attól nagyon tartanék, hogy eljössz, bekopogsz és én nem vagyok itthon. Vagy, hogy tudom éppen ünnepelsz és én nem viszek Neked ajándékot. Attól nagyon félnék, hogy elmész mellettem az utcán és én nem előre köszönök, hogy nem én vagyok, aki a tömegben észrevesz. Rettegnék, ha egy piros lámpánál épp a telefonom nyomkodom, és te a másik kocsiban ott ülnél és kegyesen, de azért icikét-picikét lesajnálóan néznél rám.

Vannak ilyen őszinte félelmeim, mert valahogy úgy képzelem el, hogy mindig, értsd; éjjel-nappal várnom kell a csodát. Hogy egyszer csak ott állsz az ajtóban és mosolyogsz. Vannak ilyen csillagórák, vannak ilyen pillanatok az életben, hogy vársz és nem hiába, hogy nem reménytelenül, hanem akit annyira óhajtottál eljön, benéz, bekukkant, leül a székre. Azt kérdezi, nem tudnál-e legalább egy rántottát összedobni, és te csak nézel, mint aki sose látott csodát, csak a tévében.

Valahogy ilyennek képzelem ezt az éjszakát, amikor két perce ismét húsvétot írunk. Ismét meg kellene kondulnia az összes harangnak és énekelni; legyőzted halállal a halát és a sírban lévőknek életet ajándékoztál…

Hát látod, így van ez nálunk. Itt a megborzolt vizű Bujtos-tenger partján. Lehet vagy öt fok és én ismét és ismét Rád gondolok. Soha nem vesztettél el. Így hát, ha erre járnál, ha lenne, volna annyi időd, egy rántottányi, egy pirítósnyi, vagy ha csak foszlós kalácsra vágysz, füstölt sonkára, vagy mittudomén sárga túróra, még laktózmentes változatban is, vagy Túró Rudira, esetleg húslevesre, töltött káposztára, vagy csak arra, hogy meghallgassunk egy zenét, egy verset… Annyi jó verset ismerek! Annyi szép sort; füstöseket, furcsákat, búsakat, bíborakat…

Attól nagyon tartanék, hogy kijárási tilalom  ide vagy oda mégsem jönnél el, ha elrémisztene a járványveszély, vagy nem is tudom, nem tartanál méltónak…

Úgyhogy itthon leszek, virrasztok, ha le is hunynám a szemem, csak pihentetem, csak félálomban leszek, egészen soha, mert valóban, mert feltámadt, mert szent, erős, és uralkodó és tudja hogy mi a  szívem vágya, mert ismer, tíz, száz, ezer éve…  

A történet szerint Jézus hat nappal a Páska ünnepe előtt, Betániába érkezik. Lázárnál vendégeskedik, akit kiparancsolt a sírból… Lázárnak két testvére is van Mária és Márta, és ez már a harmadik alkalom, hogy Krisztus urunk ellátogat hozzájuk. Szereti őket.

A testvérek kedvesek Jézus szívének. Lázárról már tudjuk, hogy visszahozza a halálból. Mártáról korábban kiderül, a konyhában ő a főnök, de jobb szeretné, ha nővérkéje segítene neki. De Mária inkább nagy, tágra nyílt szemekkel hallgatja az Urat… És most a harmadik alkalommal, kereken egy héttel a keresztút előtt ugyanez a nő méregdrága olajat vesz elő. No, nem étolajat és még csak nem is olívát, hanem nárdusból készültet és János evangélista azt is tudni véli, hogy fél font azaz valamivel több mint 30 dekagramm volt, a királyokat megillető olaj súlya. Mária odaül Jézus elé és ezzel az olajjal keni meg a lábát. Micsoda jelenet, ahogy a nő az illatos, különleges olajjal keni a Krisztus lábát. És aztán láss csodát, a hajával törli meg. Azt kell feltételeznünk, hogy a lánynak hosszú, sűrű haja volt és szemérmesen, talán még bele-belepirulva kente meg az Úr lábát…

Iskaróti Júdás, igen az áruló, fel is háborodik, miért nem adták el inkább azt a drága olajat, és boldogították volna  szegényeket az érte kapott 300 dinárral… Milyen kis önérzetes ez a Júdás, tennénk hozzá, de inkább csak legyintünk…

„Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen a temetésem napjára teszi!”

– szólítja meg Jézus, János írása szerint. (Jn 12,1–8) Máté pedig azt is tudni véli, hogy így folytatta;

„Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.” (Mt 26,6–13)

Mindez arról jutott eszembe, hogy virágvasárnapon otthon jártam. Édesanyám, ahogy szokta, ebéddel várt, amit édesapámmal költhettem el. Ahogy korosodom értem meg, hogy ezek az igazán fontos pillanatok az ember életében. Mert bármi is legyél az életben, bárhova, bármeddig is juss, a Gondviselés úgy akarta, hogy ez a nő legyen, akinek a méhében 9 hónapig növekedhetsz albérletben; hús vagy a húsából, vér a véréből és ez a férfi, aki nemzett, akitől megtanulhatsz emberül…

Milyen furán hangzanak ezek a mondatok. Mennyire nem mondanak semmit egy réges-régi szerelemről, egy szerelmetes éjszakáról, mennyire nem tudják visszaadni azt a féltést, szeretetet, azt a végtelen gondoskodást, az állandó lemondást, ami odáig vezetett, hogy én most ezeket a sorokat rovom…

Szóval a virágvasárnapi ebéd után édesanyám szelíden fordult hozzám;

- Fiam le kellene vágni a lábamról a körmöt.

Nem olyan ritkaság ez nálunk. Persze van egy pedikűrös, aki elvégzi békeidőben ezt a feladatot, de édesanyám állítása szerint vagyok én is annyira alapos, ha nem jobban és hát megbízik bennem, jobb szereti, ha az én lábamon nyugszik a lába, ha az én kezem munkájával hullik a körme feleslege…

Meg emlékszem én azokra a múlt századi estékre Apagyon, amikor édesanyám nagyapa lábát tette rendbe. Sikálta, reszelte, vágta a körmét, tyúkszemét és papó boldogan nyugtázta, hála Istennek, hogy született egy ügyes kezű lánya.

Miközben végeztem a munkám és anyukám lába az ölemben pihent, Mária, meg a nárdusolaj jutott eszembe, meg azok az esték, amikor még élt a nagyapám és én gyerekként a konyhában kisautókat tologattam, édesanyám pedig nagyon akkurátusan tette rendbe az édesapja lábát…

Van ezeknek a pillanatoknak valami intim, családi szentsége. Van ezekben valami, ami erősíti a családi köteléket, ami elmélyít, megszilárdít, valami, amitől úgy érzed, hogy a világ rendben van, fontos feladatod, küldetésed lehet; rendbe kell tenned édesanyád lábát. Aki ráadásul szentül meg van győződve, hogy a fia ebben is ügyes… Meg aztán milyen semmitmondó, picuri, de annál inkább szívből jövő, hálás viszonzása egy körömvágás azoknak az estéknek, amikor gyerekként vonakodtam anya ollójától. Micsoda hisztiket vágtam én le kérem szépen, hogy ne nyúljon anya hozzá, mert fáj, mert nem jó, mert egyszerűen nem akarom és egyébként is csak... 

Nem tudom, hogy kell ezt leírni, azt sem tudom, hogy érti-e bárki. Csak azt tudom, hogy nekem egyszer a lakásomban vágták le a hajam és sose voltam olyan büszke a frizurámra, mint akkor. Mert varázslat ez. Varázslat levágni, megszépíteni, szeretni. Szent, szerelmetes, bensőséges, istenadta varázslat!

A héten még írt a makacs halott. A héten még üzent. Aztán csak perlekedett. Mondta a magáét, hogy ne legyetek bolondok, ne a sötétség beszéljen belőletek, csitítsátok a bennetek ágáló démonokat. Meg emlékeztetett; de szeretik is azt a sötét oldalon, ha egymásnak estek, ha egymás húsát marjátok, ha szitkozódtok, ha lehetőleg minden lélek mást hisz, mást gondol és meg nem ért, ha nincs benne empátia, irgalom…

Aztán úgy döntött, nincs már neki itt dolga, nincs feladata, nincs célja. Ült a csöndben és a hűvös, a telet feledni képtelen tavaszi szelek rongyosra fújták benne a lelket.

„Nincs tovább. Nem megy…” – gondolta, hitte, vagy csak belenyugodott?

„Urunk is rég járt erre! Kezünket már nem fogja. Talán el is feledett, talán sose szeretett bennünket…” - mondogatta és hagyta, hogy a rosszkedve, meg a csontját átjáró betegség térdre kényszerítse. Nem szenvedett, nem kért segítséget, feküdt az üres kamrában és szeméből lassan párolgott a fény…

Fakószürke lett a bőre, haja egyetlen éjszaka csavarodott őszbe. Nem harcolt, nem protestált, úgy adta oda a drága életét, hitét, emlékeit, minta semmit, de semmit se érnének. Imát nem mondott, áldást, kenetet nem kért. Nem is beszélt az Úrhoz. Hallgatott, pedig a csend tövisei még ott is szúrták, ahol sose fájt. És nem akart maradni, nem akart már semmit, csak álom nélkül aludni, a tudatlanságba, a sötétségbe burkolózni… Vagy fel sem kelni… És ilyen az élet, ha nem kéred, elhagy. Talán még bele is halsz a lemondással járó, keserű igyekezetbe…

***

Jézus álmában látta meg, hogy a szeretett barátja feladja, hogy az a Lázár, aki néhány éve még a legelszántabb, leginkább magával ragadóbb harcosra emlékeztette, akiben megvolt az akarat, a szándék, a karizma, hogy reményt csepegtessen a tespedt, hitetlen népbe, az most bebújik az egérlyukba és halni akar. Az a Lázár, akiből korábban még az Atya beszélt, akinek minden álma, minden szándéka Jézust is erősítette, most magát löki az árokba…

Potyogott a könnye, amikor megtudta, hogy meghalt. Szájában keserű lett a test szomorúsága és rázta a fejét.

„Az nem lehet, hogy a szent erő, az az áldott akarat, most így tűnjön el, nyomtalanul, elfeledve…”     

És úgy döntött, elmegy a sírhoz. El bizony! Aztán majd, amikor meglátja a holttestet, akkor talán, akkor  lehet, hogy az Atya is úgy akarja…

Hívni fogja, visszaparancsolni, rászólni, rápirítani, persze szelíden, persze értve, de nem megengedve. Nem lesz karcos, nem lesz dühös, csak határozott, csak úgy, ahogy őszinte barát mondja;

„Lázár, kelj fel! Lázár, kelj fel és járj!”

Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Egyéb, nem várt és elátkozott körülmények miatt elhaláloztam. Persze most azt mondod, bolond és hülye vagyok, akkor hogyan írom ezt a sort? Férfinátha, férfihalál. Elmúlik. Egyébként is, tessék továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló! Igazad lehet, de még biztosan nem hallottál a „makacs halottakról”. Olyan kóbor lelkekről esne szó, akik lemondtak az életről, akik egyszerűen visszaadták a teremtőnek a létezés anyakönyvi kivonatát, de az égiek úgy döntöttek, egyelőre nem intézkednek a további teendőkről. Nincs utolsó kenet, halottmosdatás, virrasztás, nincs utolsó út. De van helyette újabb reggel, újabb munkanap, újabb daráló, újabb küzdelem, újabb tükörbe, tűzbe bámulás. Ördögi dolog ez! Meghalsz, de minden marad ugyanúgy; az összes kínnal, lelki furunkulussal, küzdelemmel, nyílt sebekkel, könnyel és barázdával a homlokodon. Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Teátrális?  Azért imádkoztam, hogy szólítana az úr magához, venné el tyúkszaros, értéktelen életem és ölelne magához, balzsamozná szerencsétlen lelkem és kiemelne ebből az örökké szeles, örökké magányos városból… Még nem voltam 42, amikor az élet értelme az maradt, hogy nincs értelme, hogy már Marcus Aurelius is megírta; 40 éves korára a férfi mindent megél… Mindent is…

Szóval hiába szakadt ki belőlem az összes imádság, hiába kezdeményeztem interurbán telefonkapcsolatot az Úrral, kicsörögni kicsörgött, de senki nem emelte fel a kagylót…

If the night turned cold

And the stars looked down

And you hug yourself

On the cold, cold ground…

És jönnek azok az esték, amikor Ady Endre, a rokon jön el látogatóba és nagyokat sóhajtozva, elmosolyodik rajtad.

- Ugyan már fiatalúr! - Legyint pedig már idősebb vagyok, mint amennyi a rokonnak megadatott. – Engem is a spanyolnátha vitt el. Semmi más nem fogott rajtam… - és mosolyog, mintha ez lenne a legtermészetesebb.

- Bandi bátyám! - fordulok hozzá. – Emlékszel? Ugye emlékszel, amikor azon a versenyen, azon a szavalóversenyen, téged vettelek a számra?

Legyint. Mosolyog. És mondja;

…És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szívvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot…

Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Még nem volt fél nyolc, amikor elátkoztam ezt a hideg márciusi napot. Még nem volt fél nyolc, amikor nem akartam dolgozni menni, amikor az életem romjain éldegélő zöld penész azt üzente; - Nem kell neked a világ gondja! Maradj itthon. Felejtsd el a világ idegesítő zaját, felejtsd el, hogy élsz. Aludj, álmok, vágyak, érzések nélkül. Ne dobogtasd kimúlt szíved a feketével, ne izgasd szurokká sötétült, sűrű véred hirtelen jött ötletektől, hogy majd azt este fél nyolckor, ország és világ bámulja… Hagyd az összes dagadt, koronavírustól légszomjas ruhát másra! Ne élj, hiszen már rég nem akarja; lecsavart, kicsavarta az izzód és benned hallgat a sötétség. Nevem, fekete dörrenés, gyötrődve, gyűlölve két vállra fektetett üres napok. És állandó fuldoklás a fekete láztól…

És micsoda megnyugvás hinni, hogy jő majd a miazma, jön a hatalmas, bősz, császári láz, jön az ágy, jön egy másik világ, aminek nincs szüksége rám, ami nem hív, nem kelt, nem akar, akinek vak, süket, néma vagyok, mint a temetőben a hervadt virágok…

És amikor idáig érsz, amikor már itt jársz, akkor érzed, hogy fel kellene pofozni ezt a szimulánst, ezt halottnak tettetőt, magát kimúltnak álmodó majmot. Jönnöd kellene, hogy felpofozz, hogy a kikötő felé mutass; - „Vaktyúk! Sose küldött az Isten szebb szelet, sose akarták, hogy vitorláid szebben dagadjanak! Rád vár az összes kikötő! Neked akar énekelni, téged akar csábítani minden sellő! Te meg kapitány, az ágy alatt sírdogálsz? Egyébként is, nincs már sok idő! Ott állnak a mindig új matrózok, lehet menni tanítani őket, szembeszélben vitorlázni!”

Tamáskodom, hogy nézd, azóta lett a világ siralomvölgy! Az Isten mint Szodomára, Gomorára pusztító ragályt küldött, hogy tisztuljon a bolygó, lenne kevesebb, de szelídebb, kezelhetőbb lélek, csak ne ez a sok tolakodó akarnok, ez a sok páva, ördög ügyvédje, kiskirály, kurva meg bértollnok…

42 még nem voltam, amikor meghaltam. „Megellik az három tőggyel is…” - mondanád. Éjfél még nincs, amikor rájövök, írnom kellene, tovább, akár egy makacs halottnak, meg verset mondani. Írni, mondani, aztán aludni egy picit, hogy álmomban visszasírjam magam a legszebb versek életébe. Hogy visszasírjam magam oda, ahol életbe felejtetten még boldog is lehetnék. Aztán ilyen az ébredés; villamosok indulnak, meg a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény a szűk Logodi, de még a Hatvani utcában is. 

„Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.”

Úgy kezdődött, hogy az 1985 óta Németországban élő unokatestvérem lemondott a magyar állampolgárságáról. Egy ideig még vállalta az adminisztrációs cécót, aztán a berlini nagykövetségen nem voltak vele túl kedvesek és akkor úgy döntött, nincs neki erre szüksége.

Édesapám, aki a nagybátyja vett egy nagy levegőt. „Szívet cseréljen, aki hazát cserél”, „Meg magyarnak lenni büszke gyönyörűség”, és különben is „Extra Hungariam non est vita!” - nemcsak nem értette, hanem meg is botránkozott. Lemondani valamiről, ami számára gerincet, erőt, hitet ad??? Lemondani arról, aminek születtél?

Az unokatesóm pedig azzal érvelt; „- Nekem nem megy, hogy mindenhova kell egy ismerős, hogy minden, ami alapból járna neked, ahhoz ismeretség, befolyás, kapcsolati tőke szükséges, hogy az orvosnak borítékban kell a kegyeit elnyerni, hogy a köztisztviselő üveg pálinkáért korrumpálható, hogy még mindig urambátyám…"

Hiába mondtam neki, hidd el sokkal jobb a helyzet már, hajthatatlannak bizonyult…

- "Újságíró vagy, el tudod intézni, ki tudod járni, vastag a bőr a képeden… neked jut, vagy ha nem hát addig mész, amíg…” - jött a kerek perec válasz. 

Most épp Tóth Krisztina mondja, hogy mérgező ország lettünk, az életminőség és az erkölcsök pinceszinten, hogy a magyarok többsége gyűlölködő rasszista és egyébként is a capite foetet piscis…

Az ellenzék kapaszkodik Tóth Krisztinába; „-Na ugye mi megmondtuk!!!” A nem kormánypárti szavazók pedig ezerrel osztják a súlyos vádakat. Nem számít, hogy fogalmuk sincs arról ki Tóth Krisztina, de jól hangzik, mert úgy érzik a szívük terhét mondja a költő(nő) és lesz belőle fárosz, mely beragyogja a csillagtalan, elvadult, buta, lezárt, orwelli magyar ugart. Ugat az ugar és a sátán kutyái csaholnak rajta…

Mondja az unokatestvérem, hogy kilépett abból a face-csoportból, ahol a Németországban élő magyarok egymást tájékoztatják az ország és nagyvilág híreiről. - "Elegem lett belőlük!”

-"Nálunk az egy főre jutó hülyék száma kettő!” – nevet Hofival, mert az unokatestvérem szerint Germániába is visszük magunkkal a turáni erkölcsöket, a podagrás világnézetünket, beleragadt a tüdőnkbe az áporodott levegőjű Kárpát-medence…

„Tessék inkább a turáni fajtában kutatgatni. Mióta Árpád apánk Zalánt meg akarta vásárolni, azóta a magyar fórum mindig vásár. Max Harden, a kemény német kritikusi elme azt vallja, hogy korruptabb nációja nemigen van a világnak, mint a magyar. És korruptak voltunk az egész barbárság s most talán még inkább azok vagyunk: a félbarbárság korszakában.” (Ady Endre: Turáni erkölcsök)

Ma reggel én is erős hányingerrel indítottam a napot. Pedig szép, ragyogó böjti napra ébredtem, de épp egy vírustagadó, relativizáló, összeesküvésekből erőt merítő, oltásellenes ismerősöm oldalára tévedtem és olyat voltam kedvem köpni, hogy maga magam előtt is szégyelltem…

Ezek lennének mi? Ez lenne Árpád, Szent István, Nagy Lajos, Mátyás öröksége?

Ennyik vagyunk? Egy széthúzó, buta, erkölcstelen pusztai nép? Mi vagyunk, akik agyonverjük a Bodri juhászt, a fiát, meg a kutyáját egy szépen fénylő övért?

És üvölt bennem a válasz, kitör a fényre, kijön a Napra, előjön, magát ragyogásba öltöztetve, mint egy király, mint az élet örökös császára, ki csak Jézus urunk előtt hajtaná meg térdét, fejét. Előjön belőlem valami hunn dac, Góg és Magóg unokájának kemény, nyakas hite. Előmászik az Európát megjárt, ottan is vízzel főznek makacssága, valami végtelen ragaszkodásból szőtt szövet, valami, ami meg- és felemel; Torda jövőt álmodó révülete:

„Rómától Görög-Bizáncig,

Rajnától Levédiáig,

Félik majd utódaid nevét.

 

Mohácsnál győzni fogunk,

Dózsa lesz György királyunk,

Nagyhatalom századokon át.

 

Rákóczi világot hódít,

Kossuth-tal valóra válik

A Duna-menti Köztársaság…”

Mert sem tatár, sem török, de még a német, sőt a szovjet sem tört meg bennünket! Magyarul írom a sorokat és ha bekapcsolom a tévét még mindig egy 2500 éve önálló, sajátos nyelven szólal meg a műsorvezető. Még mindig vagyunk, Herder-jóslatának fityiszt mutatva. A fejünket százszor elborító ár ellenére vagyunk, élünk; megmakacsolta magát a „magyar halott”.

És Szerbet megidézve, élni fogunk, akkor is ha olyan ez, mint a patkányoknak a romok között, mert az élet visz minket előre, a nevető, lázadó fiatalok életösztöne, a szívünk vágya, az álmaink netovábbja, mert visznek minket előre zsigerben őrzött életreflexek, valami örök tavasz, sose múló nyár.

Visz minket, mint a tavaszi habok árja. Mert hiszem, hogy minden hibánk, minden együgyűségünk, minden áporodott stafírungunk ellenére van bennünk valami isteni szikra, nevezd tehetségnek, leleménynek, magyaros dacnak, nevezd az örökös kiskapusságnak, valami, ami még mindig képes a magyart égnek emelni…

És most mondom, sose leszek más, mint elfogulatlan, ostorral közlekedő csikós, sose leszek más, mint őszinte betyár, kinek a becsülete a legnagyobb kincse. És láss majd oktondinak, hitehagyottnak, pálfordultnak, láss majd rossznak, árulónak, a Krisztust háromszor is tagadó a tyúkszaros életét mentő Péternek, láss Gerébnek, hazugnak, megalkuvónak, akkor is vedd majd észre, hogy ökölbe szorított kezemben viszem apám magyar örökségét, a magyar hitem, a világot váltó reményem és a kozmopolita szeretetem…

Ilyenkor, március második felében már nem nagyon lehetett bírni velünk. Eminens osztály voltunk, de a jó idő, a bimbózó virágok, bokrok, fák, az egyre ragyogóbb fények, az illatok, na meg a vérünkben tomboló tavasz megbolondított bennünket. Kamaszok, tizenévesek és gimnazisták. A szelídebb tanárok nem is igen bírtak velünk, mosolyogtunk, mint a tejbetök minden intésre.

- "Jajj, tanárnő, tanár úr, hát tetszik azt tudni, hogy…” - és kacagtuk, hogy egy nap a világ, hogy úgy nőnek a nappalok, mint a vágy bennünk és oroszlánokat akartunk reggelizni, csillagokat csokorba szedni, szerelmesnek lenni, csókolni, ölelni, táncolni az utcán egész éjjeleken át, aztán dehogy tanulni az iskolapadban, csak kibeszélni, hogy Salánki Timi ajka pont olyan színű, mint a germersdorfi cseresznye…

Jöttek a Sándor, József, Benedek napok. Kinyíltak az ablakok, kirstálytiszta, hűvös levegő szállt be az osztályterembe és csak Szták Sándor tanár úron nem fogott a tavasz. A legendás némettanár hóna alatt vaskos könyvcsomóval érkezett az órára és jobb szemében a Plusquamperfekt, a másikban pedig a Zustandpassiv villogott. Nem ismerte az álljunk meg, tartsunk szünete kifejezéseket.

„Wer rastet, rostet!” – volt az alapszabály és a fene se értette, hogy ez a fábiánházi, régi vágású úriember, hogyan lehet ennyire munkamániásan sváb.

De kapóra jött a Sándor nap! „Felköszöntjük! Nem felelünk! Mámma sarokba vágjuk, hogy a haben után mindig Akkusativ, a begegnen meg Dativval jár… Sarokba az egészet, ma ünnepeljünk!

De Szták tanár urat nem igen tudtuk kizökkenteni a német nyelvtan és irodalom roppant valóságából. Jött a Perfekt, meg az indirekte Rede, jött Siegfried és Goethe. Mondjuk nem feleltünk és az már nagy szó volt!

Tavasz van. Sándor nap. De hol vannak azok a tavaszok? Tanár úr rég nincs velünk, közöttünk…

Isten éltesse a Sándorokat! Isten éltesse odafent, Tanár úr!

„Ha vendég van, minden van!” – kiáltja a világba Krivács András, a baktalórántházi Fenyves tulajdonosa. Remélem nem a pusztába kiáltott a szava. „Gyertek, mert ha nem jöttök, ti is mi is éhen halunk és még a „golyóimat” is megkóstolhatjátok” – mosolyog, de inkább kérlel Konyári Sanyi, királyi mesterszakács barátom, aki úgy döntött, hogy 3 hónap után ad még esélyt a vendéglátásnak és töltött és töltetlen lángosok, lángostésztából gyúrt golyócskákkal csábítja a Bástya bisztróba a jónépet.

„Zsolti! Nem tudom meddig tartunk ki… Így nem sokáig” – erősíti meg Szoboszlai Gyula, Venesz-díjas mesterszakács barátom, hogy bizony iszonyú nagy a baj. Napokat, heteket senki nem számol már, a hónapok is semmitmondó mértékegységek. A fagyóban is tönkre megy a hús. Lejár a szavatosság. A Coca-Cola nem cserél. A közműszolgáltató nem vár, mindenki tartja a markát; utaljatok! Egy magára valamit is adó vállalkozás, megbízható kollégát csak utolsó pillanatban enged el, pedig… Aztán van aki bedobja a törülközőt. Eddig bírta, nem tovább. Elenged, elad, kiszáll, menekül.

A kormányzat erején felül igyekszik segíteni, de a magyar gazdasági teljesítőképessége ennyi, akkor is ha szidjuk a kormányt, meg akkor is, ha belátjuk ennyire képesek. Most nincs dübörgés, utolérjük Ausztriázást, csak valami bolond remény, hogy lesz még jobb is, hogy nemsokára jön a jó idő, már akkorára be lesz oltva mindenki, nyitnak a teraszok és akkor aztán sülhet a kirántott hús, meg a kerek krumpli! Akkor majd jön az ereszd el a hajam, lesz, zene, tánc, meg univerzális balhé Zajtától, Szentgotthárdig!

De mikor? Húsvétkor? Pünkösdkor? Szent Iván éjjelén? Augusztus 20-án?

Az évszázadánál is hosszabb volt ez a félév… És tartanám én a vendéglátós barátaimban a lelket, meg imádkoznék, meg reménykedem, hogy azért tettek félre, de tudom hiú ábránd azt hinni, hogy bevétel nélkül lenne szőlő, meg lágy kenyér…

Aztán Kassai Bertalan barátom küld egy videót és amikor a fejünk az ár, már százszor elborítja, akkor egyszer csak azt látom, hogy a fiatalok beintenek a vírusnak, a szolid "lockdown"-nak, beintenek annak, hogy nincs móka, kacagás, nincs vendégek hada, nincs éjjelekbe nyúló beszélgetés, csak fejükre állított székek, sarokba tolt asztalok. Nincs más csak az árva teraszok helye, ahol száraz levelet hord a bolond szél. Beintenek annak, hogy csendes, kihalt a város, hogy estére most lég sem mozdul, madár is csendben ül, hogy ránk szakadt a lakat, hogy börtön lett a világ…

És folyik a könnyem annyira örülök, hogy ezeknek a lányoknak, srácoknak, a nevét is tudom, akik hosszú estéken, éjszakákon voltak cinkosaink a „még egyet”-ben, most táncolnak, énekelnek, ebben a helyzetben is van kedvük egy kicsit bohóckodni!

Elvitelre nyitva vagyunk! – kiáltják utánunk. Elvitelre! Persze nem olyan ez mintha leülnél, lassan kortyolnád, beszélgetnél, nem olyan, mint a telt házas estéken a szomszéd asztalnál ülő csajokat bámulni, de ha képes vagy rá, ha van pénzed a tárcában, a kártyádon, ha tudod, nyújtsd feléjük a karod!

Kérj egy kávét, egy szenyót, egy maszk mögött is érzékelhető mosolyt, elvitelre!!!