A történet szerint Jézus hat nappal a Páska ünnepe előtt, Betániába érkezik. Lázárnál vendégeskedik, akit kiparancsolt a sírból… Lázárnak két testvére is van Mária és Márta, és ez már a harmadik alkalom, hogy Krisztus urunk ellátogat hozzájuk. Szereti őket.

A testvérek kedvesek Jézus szívének. Lázárról már tudjuk, hogy visszahozza a halálból. Mártáról korábban kiderül, a konyhában ő a főnök, de jobb szeretné, ha nővérkéje segítene neki. De Mária inkább nagy, tágra nyílt szemekkel hallgatja az Urat… És most a harmadik alkalommal, kereken egy héttel a keresztút előtt ugyanez a nő méregdrága olajat vesz elő. No, nem étolajat és még csak nem is olívát, hanem nárdusból készültet és János evangélista azt is tudni véli, hogy fél font azaz valamivel több mint 30 dekagramm volt, a királyokat megillető olaj súlya. Mária odaül Jézus elé és ezzel az olajjal keni meg a lábát. Micsoda jelenet, ahogy a nő az illatos, különleges olajjal keni a Krisztus lábát. És aztán láss csodát, a hajával törli meg. Azt kell feltételeznünk, hogy a lánynak hosszú, sűrű haja volt és szemérmesen, talán még bele-belepirulva kente meg az Úr lábát…

Iskaróti Júdás, igen az áruló, fel is háborodik, miért nem adták el inkább azt a drága olajat, és boldogították volna  szegényeket az érte kapott 300 dinárral… Milyen kis önérzetes ez a Júdás, tennénk hozzá, de inkább csak legyintünk…

„Hagyd békén! Hadd tegye, hiszen a temetésem napjára teszi!”

– szólítja meg Jézus, János írása szerint. (Jn 12,1–8) Máté pedig azt is tudni véli, hogy így folytatta;

„Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.” (Mt 26,6–13)

Mindez arról jutott eszembe, hogy virágvasárnapon otthon jártam. Édesanyám, ahogy szokta, ebéddel várt, amit édesapámmal költhettem el. Ahogy korosodom értem meg, hogy ezek az igazán fontos pillanatok az ember életében. Mert bármi is legyél az életben, bárhova, bármeddig is juss, a Gondviselés úgy akarta, hogy ez a nő legyen, akinek a méhében 9 hónapig növekedhetsz albérletben; hús vagy a húsából, vér a véréből és ez a férfi, aki nemzett, akitől megtanulhatsz emberül…

Milyen furán hangzanak ezek a mondatok. Mennyire nem mondanak semmit egy réges-régi szerelemről, egy szerelmetes éjszakáról, mennyire nem tudják visszaadni azt a féltést, szeretetet, azt a végtelen gondoskodást, az állandó lemondást, ami odáig vezetett, hogy én most ezeket a sorokat rovom…

Szóval a virágvasárnapi ebéd után édesanyám szelíden fordult hozzám;

- Fiam le kellene vágni a lábamról a körmöt.

Nem olyan ritkaság ez nálunk. Persze van egy pedikűrös, aki elvégzi békeidőben ezt a feladatot, de édesanyám állítása szerint vagyok én is annyira alapos, ha nem jobban és hát megbízik bennem, jobb szereti, ha az én lábamon nyugszik a lába, ha az én kezem munkájával hullik a körme feleslege…

Meg emlékszem én azokra a múlt századi estékre Apagyon, amikor édesanyám nagyapa lábát tette rendbe. Sikálta, reszelte, vágta a körmét, tyúkszemét és papó boldogan nyugtázta, hála Istennek, hogy született egy ügyes kezű lánya.

Miközben végeztem a munkám és anyukám lába az ölemben pihent, Mária, meg a nárdusolaj jutott eszembe, meg azok az esték, amikor még élt a nagyapám és én gyerekként a konyhában kisautókat tologattam, édesanyám pedig nagyon akkurátusan tette rendbe az édesapja lábát…

Van ezeknek a pillanatoknak valami intim, családi szentsége. Van ezekben valami, ami erősíti a családi köteléket, ami elmélyít, megszilárdít, valami, amitől úgy érzed, hogy a világ rendben van, fontos feladatod, küldetésed lehet; rendbe kell tenned édesanyád lábát. Aki ráadásul szentül meg van győződve, hogy a fia ebben is ügyes… Meg aztán milyen semmitmondó, picuri, de annál inkább szívből jövő, hálás viszonzása egy körömvágás azoknak az estéknek, amikor gyerekként vonakodtam anya ollójától. Micsoda hisztiket vágtam én le kérem szépen, hogy ne nyúljon anya hozzá, mert fáj, mert nem jó, mert egyszerűen nem akarom és egyébként is csak... 

Nem tudom, hogy kell ezt leírni, azt sem tudom, hogy érti-e bárki. Csak azt tudom, hogy nekem egyszer a lakásomban vágták le a hajam és sose voltam olyan büszke a frizurámra, mint akkor. Mert varázslat ez. Varázslat levágni, megszépíteni, szeretni. Szent, szerelmetes, bensőséges, istenadta varázslat!

A héten még írt a makacs halott. A héten még üzent. Aztán csak perlekedett. Mondta a magáét, hogy ne legyetek bolondok, ne a sötétség beszéljen belőletek, csitítsátok a bennetek ágáló démonokat. Meg emlékeztetett; de szeretik is azt a sötét oldalon, ha egymásnak estek, ha egymás húsát marjátok, ha szitkozódtok, ha lehetőleg minden lélek mást hisz, mást gondol és meg nem ért, ha nincs benne empátia, irgalom…

Aztán úgy döntött, nincs már neki itt dolga, nincs feladata, nincs célja. Ült a csöndben és a hűvös, a telet feledni képtelen tavaszi szelek rongyosra fújták benne a lelket.

„Nincs tovább. Nem megy…” – gondolta, hitte, vagy csak belenyugodott?

„Urunk is rég járt erre! Kezünket már nem fogja. Talán el is feledett, talán sose szeretett bennünket…” - mondogatta és hagyta, hogy a rosszkedve, meg a csontját átjáró betegség térdre kényszerítse. Nem szenvedett, nem kért segítséget, feküdt az üres kamrában és szeméből lassan párolgott a fény…

Fakószürke lett a bőre, haja egyetlen éjszaka csavarodott őszbe. Nem harcolt, nem protestált, úgy adta oda a drága életét, hitét, emlékeit, minta semmit, de semmit se érnének. Imát nem mondott, áldást, kenetet nem kért. Nem is beszélt az Úrhoz. Hallgatott, pedig a csend tövisei még ott is szúrták, ahol sose fájt. És nem akart maradni, nem akart már semmit, csak álom nélkül aludni, a tudatlanságba, a sötétségbe burkolózni… Vagy fel sem kelni… És ilyen az élet, ha nem kéred, elhagy. Talán még bele is halsz a lemondással járó, keserű igyekezetbe…

***

Jézus álmában látta meg, hogy a szeretett barátja feladja, hogy az a Lázár, aki néhány éve még a legelszántabb, leginkább magával ragadóbb harcosra emlékeztette, akiben megvolt az akarat, a szándék, a karizma, hogy reményt csepegtessen a tespedt, hitetlen népbe, az most bebújik az egérlyukba és halni akar. Az a Lázár, akiből korábban még az Atya beszélt, akinek minden álma, minden szándéka Jézust is erősítette, most magát löki az árokba…

Potyogott a könnye, amikor megtudta, hogy meghalt. Szájában keserű lett a test szomorúsága és rázta a fejét.

„Az nem lehet, hogy a szent erő, az az áldott akarat, most így tűnjön el, nyomtalanul, elfeledve…”     

És úgy döntött, elmegy a sírhoz. El bizony! Aztán majd, amikor meglátja a holttestet, akkor talán, akkor  lehet, hogy az Atya is úgy akarja…

Hívni fogja, visszaparancsolni, rászólni, rápirítani, persze szelíden, persze értve, de nem megengedve. Nem lesz karcos, nem lesz dühös, csak határozott, csak úgy, ahogy őszinte barát mondja;

„Lázár, kelj fel! Lázár, kelj fel és járj!”

Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Egyéb, nem várt és elátkozott körülmények miatt elhaláloztam. Persze most azt mondod, bolond és hülye vagyok, akkor hogyan írom ezt a sort? Férfinátha, férfihalál. Elmúlik. Egyébként is, tessék továbbhaladni, nincs itt semmi látnivaló! Igazad lehet, de még biztosan nem hallottál a „makacs halottakról”. Olyan kóbor lelkekről esne szó, akik lemondtak az életről, akik egyszerűen visszaadták a teremtőnek a létezés anyakönyvi kivonatát, de az égiek úgy döntöttek, egyelőre nem intézkednek a további teendőkről. Nincs utolsó kenet, halottmosdatás, virrasztás, nincs utolsó út. De van helyette újabb reggel, újabb munkanap, újabb daráló, újabb küzdelem, újabb tükörbe, tűzbe bámulás. Ördögi dolog ez! Meghalsz, de minden marad ugyanúgy; az összes kínnal, lelki furunkulussal, küzdelemmel, nyílt sebekkel, könnyel és barázdával a homlokodon. Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Teátrális?  Azért imádkoztam, hogy szólítana az úr magához, venné el tyúkszaros, értéktelen életem és ölelne magához, balzsamozná szerencsétlen lelkem és kiemelne ebből az örökké szeles, örökké magányos városból… Még nem voltam 42, amikor az élet értelme az maradt, hogy nincs értelme, hogy már Marcus Aurelius is megírta; 40 éves korára a férfi mindent megél… Mindent is…

Szóval hiába szakadt ki belőlem az összes imádság, hiába kezdeményeztem interurbán telefonkapcsolatot az Úrral, kicsörögni kicsörgött, de senki nem emelte fel a kagylót…

If the night turned cold

And the stars looked down

And you hug yourself

On the cold, cold ground…

És jönnek azok az esték, amikor Ady Endre, a rokon jön el látogatóba és nagyokat sóhajtozva, elmosolyodik rajtad.

- Ugyan már fiatalúr! - Legyint pedig már idősebb vagyok, mint amennyi a rokonnak megadatott. – Engem is a spanyolnátha vitt el. Semmi más nem fogott rajtam… - és mosolyog, mintha ez lenne a legtermészetesebb.

- Bandi bátyám! - fordulok hozzá. – Emlékszel? Ugye emlékszel, amikor azon a versenyen, azon a szavalóversenyen, téged vettelek a számra?

Legyint. Mosolyog. És mondja;

…És élni kell ma oly halottnak,

Olyan igazán szenvedőnek,

Ki beteg szívvel tengve-lengve,

Nagy kincseket, akiket lopnak,

Bekvártélyoz béna szivébe

S vél őrizni egy szebb tegnapot…

Még nem voltam 42, amikor meghaltam. Még nem volt fél nyolc, amikor elátkoztam ezt a hideg márciusi napot. Még nem volt fél nyolc, amikor nem akartam dolgozni menni, amikor az életem romjain éldegélő zöld penész azt üzente; - Nem kell neked a világ gondja! Maradj itthon. Felejtsd el a világ idegesítő zaját, felejtsd el, hogy élsz. Aludj, álmok, vágyak, érzések nélkül. Ne dobogtasd kimúlt szíved a feketével, ne izgasd szurokká sötétült, sűrű véred hirtelen jött ötletektől, hogy majd azt este fél nyolckor, ország és világ bámulja… Hagyd az összes dagadt, koronavírustól légszomjas ruhát másra! Ne élj, hiszen már rég nem akarja; lecsavart, kicsavarta az izzód és benned hallgat a sötétség. Nevem, fekete dörrenés, gyötrődve, gyűlölve két vállra fektetett üres napok. És állandó fuldoklás a fekete láztól…

És micsoda megnyugvás hinni, hogy jő majd a miazma, jön a hatalmas, bősz, császári láz, jön az ágy, jön egy másik világ, aminek nincs szüksége rám, ami nem hív, nem kelt, nem akar, akinek vak, süket, néma vagyok, mint a temetőben a hervadt virágok…

És amikor idáig érsz, amikor már itt jársz, akkor érzed, hogy fel kellene pofozni ezt a szimulánst, ezt halottnak tettetőt, magát kimúltnak álmodó majmot. Jönnöd kellene, hogy felpofozz, hogy a kikötő felé mutass; - „Vaktyúk! Sose küldött az Isten szebb szelet, sose akarták, hogy vitorláid szebben dagadjanak! Rád vár az összes kikötő! Neked akar énekelni, téged akar csábítani minden sellő! Te meg kapitány, az ágy alatt sírdogálsz? Egyébként is, nincs már sok idő! Ott állnak a mindig új matrózok, lehet menni tanítani őket, szembeszélben vitorlázni!”

Tamáskodom, hogy nézd, azóta lett a világ siralomvölgy! Az Isten mint Szodomára, Gomorára pusztító ragályt küldött, hogy tisztuljon a bolygó, lenne kevesebb, de szelídebb, kezelhetőbb lélek, csak ne ez a sok tolakodó akarnok, ez a sok páva, ördög ügyvédje, kiskirály, kurva meg bértollnok…

42 még nem voltam, amikor meghaltam. „Megellik az három tőggyel is…” - mondanád. Éjfél még nincs, amikor rájövök, írnom kellene, tovább, akár egy makacs halottnak, meg verset mondani. Írni, mondani, aztán aludni egy picit, hogy álmomban visszasírjam magam a legszebb versek életébe. Hogy visszasírjam magam oda, ahol életbe felejtetten még boldog is lehetnék. Aztán ilyen az ébredés; villamosok indulnak, meg a söprőgép tompa morajjal, mögötte a hajnal fut lobogó szőke hajjal, csörömpöl a reggel, száll a fény a szűk Logodi, de még a Hatvani utcában is. 

„Egyenlők vagyunk. Látod. Ha kivonlak magamból, a semmi marad.”

Úgy kezdődött, hogy az 1985 óta Németországban élő unokatestvérem lemondott a magyar állampolgárságáról. Egy ideig még vállalta az adminisztrációs cécót, aztán a berlini nagykövetségen nem voltak vele túl kedvesek és akkor úgy döntött, nincs neki erre szüksége.

Édesapám, aki a nagybátyja vett egy nagy levegőt. „Szívet cseréljen, aki hazát cserél”, „Meg magyarnak lenni büszke gyönyörűség”, és különben is „Extra Hungariam non est vita!” - nemcsak nem értette, hanem meg is botránkozott. Lemondani valamiről, ami számára gerincet, erőt, hitet ad??? Lemondani arról, aminek születtél?

Az unokatesóm pedig azzal érvelt; „- Nekem nem megy, hogy mindenhova kell egy ismerős, hogy minden, ami alapból járna neked, ahhoz ismeretség, befolyás, kapcsolati tőke szükséges, hogy az orvosnak borítékban kell a kegyeit elnyerni, hogy a köztisztviselő üveg pálinkáért korrumpálható, hogy még mindig urambátyám…"

Hiába mondtam neki, hidd el sokkal jobb a helyzet már, hajthatatlannak bizonyult…

- "Újságíró vagy, el tudod intézni, ki tudod járni, vastag a bőr a képeden… neked jut, vagy ha nem hát addig mész, amíg…” - jött a kerek perec válasz. 

Most épp Tóth Krisztina mondja, hogy mérgező ország lettünk, az életminőség és az erkölcsök pinceszinten, hogy a magyarok többsége gyűlölködő rasszista és egyébként is a capite foetet piscis…

Az ellenzék kapaszkodik Tóth Krisztinába; „-Na ugye mi megmondtuk!!!” A nem kormánypárti szavazók pedig ezerrel osztják a súlyos vádakat. Nem számít, hogy fogalmuk sincs arról ki Tóth Krisztina, de jól hangzik, mert úgy érzik a szívük terhét mondja a költő(nő) és lesz belőle fárosz, mely beragyogja a csillagtalan, elvadult, buta, lezárt, orwelli magyar ugart. Ugat az ugar és a sátán kutyái csaholnak rajta…

Mondja az unokatestvérem, hogy kilépett abból a face-csoportból, ahol a Németországban élő magyarok egymást tájékoztatják az ország és nagyvilág híreiről. - "Elegem lett belőlük!”

-"Nálunk az egy főre jutó hülyék száma kettő!” – nevet Hofival, mert az unokatestvérem szerint Germániába is visszük magunkkal a turáni erkölcsöket, a podagrás világnézetünket, beleragadt a tüdőnkbe az áporodott levegőjű Kárpát-medence…

„Tessék inkább a turáni fajtában kutatgatni. Mióta Árpád apánk Zalánt meg akarta vásárolni, azóta a magyar fórum mindig vásár. Max Harden, a kemény német kritikusi elme azt vallja, hogy korruptabb nációja nemigen van a világnak, mint a magyar. És korruptak voltunk az egész barbárság s most talán még inkább azok vagyunk: a félbarbárság korszakában.” (Ady Endre: Turáni erkölcsök)

Ma reggel én is erős hányingerrel indítottam a napot. Pedig szép, ragyogó böjti napra ébredtem, de épp egy vírustagadó, relativizáló, összeesküvésekből erőt merítő, oltásellenes ismerősöm oldalára tévedtem és olyat voltam kedvem köpni, hogy maga magam előtt is szégyelltem…

Ezek lennének mi? Ez lenne Árpád, Szent István, Nagy Lajos, Mátyás öröksége?

Ennyik vagyunk? Egy széthúzó, buta, erkölcstelen pusztai nép? Mi vagyunk, akik agyonverjük a Bodri juhászt, a fiát, meg a kutyáját egy szépen fénylő övért?

És üvölt bennem a válasz, kitör a fényre, kijön a Napra, előjön, magát ragyogásba öltöztetve, mint egy király, mint az élet örökös császára, ki csak Jézus urunk előtt hajtaná meg térdét, fejét. Előjön belőlem valami hunn dac, Góg és Magóg unokájának kemény, nyakas hite. Előmászik az Európát megjárt, ottan is vízzel főznek makacssága, valami végtelen ragaszkodásból szőtt szövet, valami, ami meg- és felemel; Torda jövőt álmodó révülete:

„Rómától Görög-Bizáncig,

Rajnától Levédiáig,

Félik majd utódaid nevét.

 

Mohácsnál győzni fogunk,

Dózsa lesz György királyunk,

Nagyhatalom századokon át.

 

Rákóczi világot hódít,

Kossuth-tal valóra válik

A Duna-menti Köztársaság…”

Mert sem tatár, sem török, de még a német, sőt a szovjet sem tört meg bennünket! Magyarul írom a sorokat és ha bekapcsolom a tévét még mindig egy 2500 éve önálló, sajátos nyelven szólal meg a műsorvezető. Még mindig vagyunk, Herder-jóslatának fityiszt mutatva. A fejünket százszor elborító ár ellenére vagyunk, élünk; megmakacsolta magát a „magyar halott”.

És Szerbet megidézve, élni fogunk, akkor is ha olyan ez, mint a patkányoknak a romok között, mert az élet visz minket előre, a nevető, lázadó fiatalok életösztöne, a szívünk vágya, az álmaink netovábbja, mert visznek minket előre zsigerben őrzött életreflexek, valami örök tavasz, sose múló nyár.

Visz minket, mint a tavaszi habok árja. Mert hiszem, hogy minden hibánk, minden együgyűségünk, minden áporodott stafírungunk ellenére van bennünk valami isteni szikra, nevezd tehetségnek, leleménynek, magyaros dacnak, nevezd az örökös kiskapusságnak, valami, ami még mindig képes a magyart égnek emelni…

És most mondom, sose leszek más, mint elfogulatlan, ostorral közlekedő csikós, sose leszek más, mint őszinte betyár, kinek a becsülete a legnagyobb kincse. És láss majd oktondinak, hitehagyottnak, pálfordultnak, láss majd rossznak, árulónak, a Krisztust háromszor is tagadó a tyúkszaros életét mentő Péternek, láss Gerébnek, hazugnak, megalkuvónak, akkor is vedd majd észre, hogy ökölbe szorított kezemben viszem apám magyar örökségét, a magyar hitem, a világot váltó reményem és a kozmopolita szeretetem…

Ilyenkor, március második felében már nem nagyon lehetett bírni velünk. Eminens osztály voltunk, de a jó idő, a bimbózó virágok, bokrok, fák, az egyre ragyogóbb fények, az illatok, na meg a vérünkben tomboló tavasz megbolondított bennünket. Kamaszok, tizenévesek és gimnazisták. A szelídebb tanárok nem is igen bírtak velünk, mosolyogtunk, mint a tejbetök minden intésre.

- "Jajj, tanárnő, tanár úr, hát tetszik azt tudni, hogy…” - és kacagtuk, hogy egy nap a világ, hogy úgy nőnek a nappalok, mint a vágy bennünk és oroszlánokat akartunk reggelizni, csillagokat csokorba szedni, szerelmesnek lenni, csókolni, ölelni, táncolni az utcán egész éjjeleken át, aztán dehogy tanulni az iskolapadban, csak kibeszélni, hogy Salánki Timi ajka pont olyan színű, mint a germersdorfi cseresznye…

Jöttek a Sándor, József, Benedek napok. Kinyíltak az ablakok, kirstálytiszta, hűvös levegő szállt be az osztályterembe és csak Szták Sándor tanár úron nem fogott a tavasz. A legendás némettanár hóna alatt vaskos könyvcsomóval érkezett az órára és jobb szemében a Plusquamperfekt, a másikban pedig a Zustandpassiv villogott. Nem ismerte az álljunk meg, tartsunk szünete kifejezéseket.

„Wer rastet, rostet!” – volt az alapszabály és a fene se értette, hogy ez a fábiánházi, régi vágású úriember, hogyan lehet ennyire munkamániásan sváb.

De kapóra jött a Sándor nap! „Felköszöntjük! Nem felelünk! Mámma sarokba vágjuk, hogy a haben után mindig Akkusativ, a begegnen meg Dativval jár… Sarokba az egészet, ma ünnepeljünk!

De Szták tanár urat nem igen tudtuk kizökkenteni a német nyelvtan és irodalom roppant valóságából. Jött a Perfekt, meg az indirekte Rede, jött Siegfried és Goethe. Mondjuk nem feleltünk és az már nagy szó volt!

Tavasz van. Sándor nap. De hol vannak azok a tavaszok? Tanár úr rég nincs velünk, közöttünk…

Isten éltesse a Sándorokat! Isten éltesse odafent, Tanár úr!

„Ha vendég van, minden van!” – kiáltja a világba Krivács András, a baktalórántházi Fenyves tulajdonosa. Remélem nem a pusztába kiáltott a szava. „Gyertek, mert ha nem jöttök, ti is mi is éhen halunk és még a „golyóimat” is megkóstolhatjátok” – mosolyog, de inkább kérlel Konyári Sanyi, királyi mesterszakács barátom, aki úgy döntött, hogy 3 hónap után ad még esélyt a vendéglátásnak és töltött és töltetlen lángosok, lángostésztából gyúrt golyócskákkal csábítja a Bástya bisztróba a jónépet.

„Zsolti! Nem tudom meddig tartunk ki… Így nem sokáig” – erősíti meg Szoboszlai Gyula, Venesz-díjas mesterszakács barátom, hogy bizony iszonyú nagy a baj. Napokat, heteket senki nem számol már, a hónapok is semmitmondó mértékegységek. A fagyóban is tönkre megy a hús. Lejár a szavatosság. A Coca-Cola nem cserél. A közműszolgáltató nem vár, mindenki tartja a markát; utaljatok! Egy magára valamit is adó vállalkozás, megbízható kollégát csak utolsó pillanatban enged el, pedig… Aztán van aki bedobja a törülközőt. Eddig bírta, nem tovább. Elenged, elad, kiszáll, menekül.

A kormányzat erején felül igyekszik segíteni, de a magyar gazdasági teljesítőképessége ennyi, akkor is ha szidjuk a kormányt, meg akkor is, ha belátjuk ennyire képesek. Most nincs dübörgés, utolérjük Ausztriázást, csak valami bolond remény, hogy lesz még jobb is, hogy nemsokára jön a jó idő, már akkorára be lesz oltva mindenki, nyitnak a teraszok és akkor aztán sülhet a kirántott hús, meg a kerek krumpli! Akkor majd jön az ereszd el a hajam, lesz, zene, tánc, meg univerzális balhé Zajtától, Szentgotthárdig!

De mikor? Húsvétkor? Pünkösdkor? Szent Iván éjjelén? Augusztus 20-án?

Az évszázadánál is hosszabb volt ez a félév… És tartanám én a vendéglátós barátaimban a lelket, meg imádkoznék, meg reménykedem, hogy azért tettek félre, de tudom hiú ábránd azt hinni, hogy bevétel nélkül lenne szőlő, meg lágy kenyér…

Aztán Kassai Bertalan barátom küld egy videót és amikor a fejünk az ár, már százszor elborítja, akkor egyszer csak azt látom, hogy a fiatalok beintenek a vírusnak, a szolid "lockdown"-nak, beintenek annak, hogy nincs móka, kacagás, nincs vendégek hada, nincs éjjelekbe nyúló beszélgetés, csak fejükre állított székek, sarokba tolt asztalok. Nincs más csak az árva teraszok helye, ahol száraz levelet hord a bolond szél. Beintenek annak, hogy csendes, kihalt a város, hogy estére most lég sem mozdul, madár is csendben ül, hogy ránk szakadt a lakat, hogy börtön lett a világ…

És folyik a könnyem annyira örülök, hogy ezeknek a lányoknak, srácoknak, a nevét is tudom, akik hosszú estéken, éjszakákon voltak cinkosaink a „még egyet”-ben, most táncolnak, énekelnek, ebben a helyzetben is van kedvük egy kicsit bohóckodni!

Elvitelre nyitva vagyunk! – kiáltják utánunk. Elvitelre! Persze nem olyan ez mintha leülnél, lassan kortyolnád, beszélgetnél, nem olyan, mint a telt házas estéken a szomszéd asztalnál ülő csajokat bámulni, de ha képes vagy rá, ha van pénzed a tárcában, a kártyádon, ha tudod, nyújtsd feléjük a karod!

Kérj egy kávét, egy szenyót, egy maszk mögött is érzékelhető mosolyt, elvitelre!!!

"In my hand Raindrops and sand..."

Szindbádnak volt egy fura szokása. Nyalta a sót és rájárt a mustárra is. A csípős mustárokért bolondult, amit néha rákent a pucér kenyérre és úgy falatozta, de megesett, hogy csak belenyalt az üvegcsébe, mert nem bírt ellenállni a csípősnek és a savanyúnak. „Talán túl édes az élet hozzám és a kutya is jó dógában vész meg…” – morfondírozott. De nyalogatta a sót is. Bárhol járt, bármelyik tengeren hajózott, ha kikötött vett egy kis helyi sót. Lehetőleg olyat, amit ott helyben pároltak le.

„- Benne van abban a tenger íze. Benne van mindaz, amit tudni kell arról az öbölről, arról a partról. A só a közeli földek ízét is őrzi! Mert ahol a száraz meg a tenger találkozik, az mindenütt szent hely. Mert ha az isten lelke ott lebeg a vizek felett, akkor ott ér hozzá a mi tyúkszaros világunkhoz…” – mondogatta, mint egy magát komolyan vevő tudós.

Symi szigetén egy szalmaözvegy különösen kedvelte Szindbádot. A mindig barna bőrét, a szőrös mellkasát és az izmait. Meg a fehér fogait, amelyek öblös kacagása közben csillogtak érzéki ajkai mögött. Meg azt, hogy mindig úgy beszélt a világról, mintha csak ő ismerné a titkait. Mintha csak ő lenne az egyetlen beavatott.

- A szentek minden este velem vacsoráznak a tengeren! – nevette a férfi és a nő hitt neki.

- Milyen ember Szent Pál? – kérdezte a szépasszony áhítattal bámulva az utazót, de biztos, ami biztos sietve keresztet vetett.

- Jó. Szeret enni és mindig hosszan, de mindvégig okosan beszél. Érvelni tud, nem tudok neki ellentmondani, pedig sokszor akarok. Ám, ami a legérdekesebb, hogy szereti a zenét és ha olyan a kedve dalol, táncol!” – mosolygott Szindbád.

- Táncol? Szent Pál táncol? Szentséges istenem…– kerekedett ki az asszony szeme.

- Hát mit gondol maga hitetlen, hogy a szentek nem szeretnek mulatozni!?! – ripakodott rá Szindbád. – Azt hiszi a szentek nem isznak bort, nem hallják, ha maga dúdol és nem tudják, hogy a tánccal el lehet mesélni az életet, de még a teremtést és a Jóisten mosolyát is!?! Mán’ hogyne lehetne! – és bólogatott akkurátusan maga elé.

Az asszonyság meg kis mázas cserepekbe mustárokat és különböző helyekről származó sót rakott elé, frissen sült lepénnyel. Szindbád pedig falta, mintha nem lenne holnap. 

- Egy valamirevaló férfi egyébként manapság vagy nemesfémekkel, vagy politikával kezd el foglalkozni! – csámcsogta és időnként megköszörülte a torkát, mert marta az erős, tormás mustár. – Én a higanyra esküszöm! Majd meglátja, előbb-utóbb jön majd egy zseniális elme, aki a higanyból aranyat csinál! Mert mi a higany? Folyékony arany! Foly-é-kony! És párolog! Érti? Párolog? Volt, nincs eltűnik! De Isten ments, hogy belélegezze! Isten óvja tőle, mert akkor maga a halál fia!

- Jajj Szindbád! Hát ne rémisztgessen engem, a higannyal! De vallja be mit sem tud maga erről a nemesizéről, csak valami nagyot akart mondani! – nevette el a magát a szépasszony, amitől Szindbádnak villámokat szórt a szeme és láthatóan vérig sértődött.

- A fűszerekről, meg a parfümökről talán tudhat valamit, de a higanyról semmit… Tudja maga mi az a cinnabarit? Ugye, hogy nem? – vette oda a méregtől lekezelővé változott férfi. – Tudja, hogy annak idején mi rőzselángon hevítettük és mikor leégett a láng, ott a hamuban megjelent a higany? Tudja hányan pusztultak el akkor? A gőzétől? De mindegy is… - kezdett megnyugodni. - Hozzon abból a baklavából, amit annyira dicsért…

Az asszony felugrott az olívazöld bársonydíványról és ruganyos léptekkel, rengő csípővel indult el a konyha felé. A férfi hosszan nézett utána. Nézte a földig érő virágmintás szoknyáját, a selyemblúzát és orrcimpáját izgatta az illat, ami a nőből párolgott. Ha jó orra lett volna kiérzi belőle a görögdinnye, körte, és citrus fejillatokat, a lótuszvirág, a gardénia és a frangipáni együttesét, na meg a cédrust, a szantált és a pézsmát is… De Szindbád csak a szép nőkért, a nemesfémekért és a mustárokért volt oda. Neki az illat csak azt jelentette, hogy ezt fogja érezni a nyelve hegyén, amikor megcsókolja a nő nyakát…

- Bolond maga Szindbád! – szólta le a mélázó férfit a nő, miközben egy tányéron egy szép adag háromszögre szelt baklavát tett az asztalra. A tetejét gazdagon szórták pisztáciával. – Bolond, mert ha már nemesfémekről akar egy nőnek prédikálni, akkor beszéljen az aranyról, hogy miért van belőle sárga, fehér és rézszínű?

- Arany…. arany… - méltatlankodott Szindbád. - Hát maga is csak ebbe van belepistulva, az aranyba? Hát a disznófejű sem adta… És van nekem egy nagy tanítóm, akit Agricolának hívnak. Tudja mit mondott? Nem? Hát idézem; „Ha a férfiak arannyal, ezüsttel, drágakővel hatalmukba kerítik az asszonyokat, sokakat becstelenségre késztetnek, megvesztegetik a bírákat, és számtalan erkölcstelenséget követnek el, nem a fémeket kell okolni, hanem a férfiak lángra gyújtott, gonosz szenvedélyét…” Az arany maga a gonosz szenvedély… És látja itt ér össze a nő meg az arany. A szenvedély… Mert amikor maga után néztem, láttam magában az aranyat, a szenvedélyt, a bolondulást, az örök kényszert, hogy nem elég, hogy nem tudom megunni, kell még belőle és most ezt az indulatot belefojtom ebbe a baklavába. Mert juszt sem akarok magában aranyat látni. Nem akarom, hogy maga a bolond, ördögtől való szenvedély legyen, hanem egészen másra vágyom. Bontakozzon ki a magában a jóság, a magában szunnyadó tisztaság, a Mária… Legyen áldott az asszonyok között, legyen aki halálom óráján is érettem könyörög, aki akkor is tisztel majd, amikor vén trottyként járok fel-alá a kikötőben és nem tudom majd, hogy magától jövök vagy megyek magához…

- Maga mekkora gyerek! Maga csacsi! Maga fél az öregségtől! Fél, hogy bácsika lesz, aki már csak arra emlékszik, hogy görcsösen akart bármilyen a kezébe kerülő vasdarabból aranyat varázsolni, de soha, de soha nem sikerült magának… - mondta édes cinizmussal a nő, miközben bájos arcához emelte két tenyerét és könyökölve mosolyogta a hullámok hercegét…

- Talán így is van… - mondta Szindbád… - De majd egyszer jön valaki, valaki, aki elolvassa azt a sok csacskaságot, amit én az aranycsinálás közben papírra véstem és azt fogja mondani, hogy mindent ért, mindent is ért a világból... – és ekkor kinézett az ablakon, a vagabundnak egy remegő könnycsepp gurult le a jobb szeméből…

- Szeretem, hogy maga édes, egy megrögzött szentimentalista – mondta a nő, felállt és Szindbád mögé lépett. A férfi széles vállait kezdte masszírozni és finom, porcelánarcát hozzásimította a hajós napcserzett bőréhez…

- De most jöjjön, igyekezzen, mert a nyári hajnalnak nem volt gyerekszobája, mindjárt itt les befelé az ablakon…

Ugyanazzal a karral ölelni és ütni is lehet? Ugyanabban a tenyérben benne van a pofon és benne van simogatás is? Ugyanabban szájban az édes becézés és a durva káromkodás? A nyelved hegyéről köphetsz és suttoghatsz mézédés szavakat. Rajtad áll, mit választasz! A Németországban élő unokatestvérem Nőnap előtt azzal a statisztikával lepett meg, hogy Germániában úgy háromnaponta hal bele egy-egy hölgy a párja bántalmazásába. És persze nehogy azt tessék hinni, hogy nálunk jobb lenne a helyzet…

Persze ilyenkor szépen félretesszük a horrort. Virágot veszünk, meg nagyon lovagok akarunk lenni, macsók, akiknek a zord külseje érző szívet takar. Jönnek a  csokrok, a primulák meg a köszöntjük a hölgyeket, akik nemcsak otthon, hanem a munkában és mind emberileg, mind szakmailag…  Lózungok.

Hála Istennek a nők okosabbak, mint a férfiak. A teremtést koronáit a gazdasági meg talán a gasztro-szférán kívül mindenütt kenterbe vágják. Soha ennyi nőt nem láttam vezető beosztásban. A közigazgatás, az oktatás, az igazságszolgáltatás területén teljes ágazatok nőiesednek el. És soha ennyi nőt nem hallottam még büszkén arról beszélni, egyedül is képes boldogulni és akár gyermeket is nevelni.

Aztán megy  a duma arról, hogyan határozzuk meg a család definícióját… Uraim! Azt majd a hölgyek eldöntik! Majd ők megmondják, hogy akarnak-e, szándékoznak-e párkapcsolatban élni.

És ilyenkor van nagy felelőssége a hölgyeknek, mert a nyugati világban érezhetően megroppant az apa karakán, anya érzelmes klasszikus képlete. Egyszerűen nincs szentsége a családnak. Párhuzamosan élő emberek, vagy magányban is lábon állni képes csonkák világa ez. És persze megy a szépítés, meg démonizálás, mindkét oldalról, mi a jó, meg mi a nem jó. Melyik felállás támogatható, tűrhető, tiltható.. 

A hétköznapi ember simán belátja, egy gyereknek az az ideális, ha egy megbízható, erős apuka és egy melegséget sugárzó, elfogadó anyuka neveli. De a tények meg makacs dolgok, nincs idő az idealizmusra, meg a szentimentalizmusra. Élet van, meg helyzetek vannak és abból kell kihozni a legjobbat. Az ember változik, azt sem tudja mire mond igent, sok esetben csak jön a gyerek, nem is tervezték, röpködnek a válások és ebből kell valahogy eljutni a boldogságig, a tökéletesig, a legjobbig…  

És tegyük a kezünket a szívünkre, hol jobb a gyerekeknek? Megmondom, ott ahol szeretik! Ahol biztonságban, a testi lelki fejlődésének a legoptimálisabb környezetet képesek megteremteni. Ahol nem abuzálják, nem verik, egyszerűen csak elfogadják, támogatják és szeretik…

Messzire vinne ez a Nőnap. Benne szeretettel, szerelemmel és számos kérdéssel.

Hogyan tovább hölgyeim? Önök mit szeretnének? Ökröt vagy csokrot? Férfit, vagy valami köztes állapotot? Mire van most igény? Kirakat insta -csokrokra vagy válaszokra, támaszokra, társra az élet (nagy közhely) viharában?

Az én fejemben meg csak fréziák, liziantuszok, bazsarózsák, begóniák és tulipánok pattannak csokorba, hogy elmondjam, hogy a világba kiáltsam; ez a Naprendszer (az enyém) a nők körül forog! Ez vagyok én, a hölgyek nagy tisztelője. Örök diák a szerelem osztályában és férfi, aki mindig rácsodálkozik a hölgyekre, nőkre, asszonyokra! Férfi, aki most csöndesen mondja; boldogat mindörökre!   

1944. március 2-án este Humphrey Bogart egy whisky-vel csillapította izgalmát. Szmokingja ott lógott a vállfán. Lámpaláza ellenére komótosan készült az Oscar-gálára. A filmakadémia tizenhatodik seregszemléje minden korábbinál nagyobb felhajtást ígért. Az egyre színesebb, egyre nagyobb szabású átadó kinőtte a korábbi éttermeket, báltermeket, emiatt új helyszínt kellett keresni számára. A rendezők végül a Hírességek sétányán álló Grauman’s Chinese Theater mellett tették le a voksukat. A kínai pagodát imitáló filmszínház kellőképp giccses kulisszát biztosított a rendkívüli eseménynek. Az épület egyébként 1927 óta vonzotta a filmek szerelmeseit és most éppen azokat látta vendégül, akik akkoriban a legnépszerűbb sztároknak számítottak. Csak éppen a vászonról a földre szállva átültek a kényelmes, kárpitozott székekbe. Ide készült a gyönyörű és hűvös szépség, Ingrid Bergman is, akit a legjobb női főszereplő díjára jelöltek, de láss csodát nem a Casablancában nyújtott káprázatos alakításáért, hanem az 1943-ban forgatott, Akikért a harang szól című filmben megszemélyesített Mariáért. Az "ingléz", Robert Jordan spanyol szerelméért… Ez a film volt Casablanca legnagyobb ellenfele. Bergman ebben Gary Cooperrel játszotta a (hős)szerelmes párt és igazán nagy reményekkel néztek az este elé, mert az akadémia 9 (sic!) jelöléssel kecsegtette a rendező, Sam Wood munkáját. Gary Cooper meg pontosan Humphrey Bogarttal került egy kalapba a legjobb férfi alakításért járó szobrocskáért…Két sztár, két bálvány, két nagy kaliber...

Szóval Rickünk bedobta a dupla whisky-t, némi jéggel, majd beült a ház előtt várakozó taxiba, ami a pagodáig repítette.

Aznap este számos meglepetés született az Oscar-gálán. Hiába szerepelt két csodálatos filmben is Ingrid Bergman, hiába voltak odáig a kritikusok az alakításaiért, a legjobb színésznőnek járó szobrot, Jennifer Jones szó szerint elvitte az orra elől. A szakértők azt mondják azért, mert az 1944-ben a Hollywoodba akkreditált külföldi kritikusok megalapították saját filmes díjukat, a híres, nevezetes Golden Globe-ot, és egy héttel korábban a The Song of Bernadette-ben nyújtott alakításáért a külföldi szakemberek éppen Jennifer Jones-t hozták ki a legjobb színésznőnek.

És mit ad Isten, Gary Cooper és Humphrey Bogart is üres kézzel távozott a pagodából. Egy magyar származású, 50 éves úriember örülhetett a díjnak. Lukács Pál az Őrség a Rajnán című alkotásban nyújtott szobrot érő alakítást. A náciellenes földalatti csoport leleplezése, meg a román gróf lepuffantása így lett a filmtörténelem Oscar-díjasa.

A mozikban hihetetlen nagy sikerrel játszott Casablanca, a nyolc jelölésből hármat váltott Oscarra. A rendező, a szintén magyar származású Kertész Mihály vehetett egyet a kezébe, majd a producer Hal B. Wallis örülhetett annak, hogy 1943-ban övék a legjobb film, és a legjobb adaptált forgatókönyvért pedig hárman, Julius J. Epstein, Philip G. Epstein és Howard Koch emelhették magasba a szobrocskát.

(Kertész Mihály a szoborral. Érdekes kép; egyszerre kapaszkodik a mikrofonállványba és a szoborba.)

Azt talán megértem, hogy a "nagyokat", a sztárokat valamiért kikosarazták, azonban a film rajongójaként fáj a szívem Claude Rains-ért, alias Luis Renault kapitányért. A korrupt tisztviselőt játszó, de a film végén minden bűne alól felmenthető alakot, Rains olyan fantasztikusan hozza, hogy az embernek most is mosolyogni van kedve tőle. A brit-amerikai származású, egyébként színpadi színészt, a legjobb férfi mellékszereplő díjára jelölték, de sajnos végül csalódnia kellett. Ám a játéka a szobor nélkül is zseniális és feledhetetlen, na meg egy örök barátsága kezdete is lett. 

Mindennek 77 éve már, és nyugodtan mondhatom, hogy nálam a Casablanca minden Oscart bezsebelt, mert biztosan állíthatom, hogy 77-nél is több alkalommal láttam…

Nézem Gődényt. Nézem, hogy ő maga sem tud mit kezdeni azzal a néhány száz, ezer(?) fős „tömeggel”, amit ő hívott ki az utcára. Nézem a szerencsétlenkedést a hangosítás nélküli lózungokkal,  stratégia nélküli indulatokkal. A műdoktor nem az utcára, hanem a napsütés és a kora tavasz ellenére is jégre vitte követőit.

Miközben a másik szónok elvész a keresztény dogmatika labirintusában, addig Gődénynek épp egy rendőr igyekszik higgadtan elmagyarázni, miért törvénytelen az, amit tesznek…

Gődény nyugtatja a tömeget, nincs törvényi lehetőség a tüntetésre… Gődény csitít, hogy majd módosítjuk az alkotmányt, beadványt viszünk a „miniszterelnökség hivatalba”. Ezt is elintézi. Mindent is.

A doktor STAR WARS-os pulóverben, frissen festett szakállal igyekszik elhitetni a „drága néppel”, ők lennének az alternatíva, a tikos favoritok, tudnak egy jobb járványkezelést, bíztatnak, hogy nem kell a maszk, nem kell semmi, mert a régi életünkhöz csak annyi kell, hogy sorakozzunk fel a gyógyszerész és "vírusrealista", vagy mi a bűbánat mögé.

Fura, hogy a járvány érthetetlen elhúzódása, a szelíd „lockdown”, a hamis biztonságérzet, a vendéglátósok, vendéglátóhelyek kényszerű vegzálása, na meg a maszkhasználat pedig az ellenállás felé taszítja az embereket. Gődény okos, vagy inkább ravasz; már 2022-re készül, a választásokra, a "'nagyszerű" politikai karrierre. Arra, hogy újra lehet majd közpénzből pártot gründolni, arra, hogy be lehet jutni akár az Országházba is.

Közben újra elszabadulnak a "számok", ismét szigorítani kellene, ismét vakarhatja a kormány az üstökét, mert ha átnéznek a szlovák szomszéd portájára, hát ott bizony épp tarol a kórság…

Fel van adva a lecke. Utálom én is maszkot, mennék már koncertre, színházba, külföldre, mennék kifele a jó levegőre, meg a napra. Már nagyon unom az operatív törzs mézes-mázos tájékoztatóit, unom az untig ismételt imperatívuszt; oltasd magad…

Pedig látom, tudom, olvasom a nyugati példákat, megy a húzd meg, ereszd meg. Ahol nyitnak, rögvest zárnak is. Vigyázó szemem meg Izraelre vetem, hogy a nagy oltakozási program után ők hova, meddig jutottak.

Értem azt is, aki most veszíti el a munkáját, az iszonyú dühös, az most tényleg elhiszi, hogy mindez egy nagy globális színjáték, ördögi terv programozott része, amiben kilóra veszik meg majd a koldusbotra jutott vállalkozásokat, pedig a tiszta ész arra kér, hogy őrizzük meg a józanságunkat.

Még Gődény is ezt mondta az eltorzult arcú tüntetőnek; most eddig mehetünk el. Gyurinak eddig sem kellett volna. Szerintem. Köpött egy kis olajat a tűzre, nehogy szétszéledjen az összeterelt nyáj, de sajnos neki is be kell látnia; éljen a haza, de most menjetek haza, mert különben kurvára tele lesznek a kórházak…