Az alkonyatban zengnének itt

Tovább a szent dalok.

Kivágtatna a vasszörnyeteg

És rajta egy halott.

Egy ismeretlen, bús kis állomásnak

Képét így őrzöm, vitt a gyorsvonat,

Azt hittem akkor, hogy öröm vár másnap,

Mely felzendíti rekedt sorsomat…

Száz vasútat, ezeret!

Csináljatok, csináljatok!

Hadd fussák be a világot,

Mint a testet az erek.

Amikor a Budapest-Berlin szerelvény hajnalban elhagyja Csehországot és megérkezik Szászországba, a felhők ölelik át a vasszörnyeteget. Kúszik az acélkígyó, végig az Elba mellett és amikor megpihen Bad Schandauban, akkor elgondolkodsz, hogy mégis igaza van annak, aki hiszi, aranyat lel, aki korán kel… Hegyek, fenyők, zöld paplan, pára, folyóillat kúszik be a lehúzott ablakon és egy pulóvert keresel, hogy tied legyen ennek a hajnalnak, minden pillanata… Decin és Bad Schandau között egyszer megértettem, az élet nem a rántott hústól a kerek krumpliig tart és még csak nem is egy hűtőből kivett, tejfölös uborkasaláta egy rekkenő nyári napon, hanem örök mozgás az összetartó síneken…

Amikor kora délután a Liszt Ferenc expressz rátalál a Rajna völgyére, szőlők és örökké pucolt városok illatát hozza a szél. Rizlingillatú ez a völgy és valami végtelen nyugalommal nézed, hogy ennél sem láttál talán szebbet. A Loreley sziklája alatt épp egy „S” betűt fut, robog a vonat és te szavalni kezded; Ich weiss es nicht, was soll es bedeuten…   

Brüsszel és Antwerpen között meg nem is érzed. Csak tudod, mert csíkká változik a világ, hogy vonatra ültél.

Vonat volt a jelem az óvodában. Apám, a rettenetes Szovjetunióból egy kisvasutat hozott nekem. A szobámban egy vasparipa apró, de nagyon valósághű mása kezdett el körözni és én a kör közepébe feküdtem és néztem, hogy nézzem, őrizzem, míg az zakatolva járja boszorkánykörét a szobámban. Aztán a nézésbe belefáradva, ott aludtam el, a körben.

Budapest és Nyíregyháza között vizsga előtt, vizsga után a kantinban ücsörögtem. A nagy, lusta Alföldön át, a Nyugatiig. Aztán onnan fel a várba, hogy magam mögött tudjam az ugart, a lapos földeket, a rögöknek imádkozó, apró embereket, a véreim. Akkor még mentem, rohantam volna innen, most jönnék, most kérlelnék, még a nyakas (nőnemű) Debrecent is, hadd legyek hűséges szeretője.

És utaztam Nyíregyháza és Szalka között lassabban, mint egy temetés, lett rekviem minden haza tartó útból, mert akkor még nem tudtam, hogy életem legszebb heteit emészti meg az idő.

Aztán elhagytam a síneket, hűtlenül magára hagytam a vasszörnyeket. Pedig de sokat láttam, de sokat tanultam, míg zakatoltak a kerekek.

Imbolygó életem, egy vonaton nyertem. Valahol Apagy és Nyíregyháza között. Imbolygó életem egyszer sokkal szebbre színeztem Semjén és Pócs között…    

És továbbimbolygok majd, hegyek, tengerek felé. Tudom, egy idő után mindenki leszáll, csak én maradok. Nem lesz több utas, nem lesz kalauz és a mozdonyvezető is hazamegy, csak én ülök majd rajta. Egyedül, de soha nem magányosan.