HOZZÁ!

Arany hajad, mint a nap sugára

Vet fénykévét ruhácskád fodrára.

Reng ruhádban a karcsú termeted:

Rózsaszálon a gyémánt permeteg.

Szemed a mély tenger csillogása,

Égen földön nincs, nem akad mása.

Ha engem látsz, lecsukod csendesen,

Sugaráért od'adnám életem!

Lelked nyájas holdsugár az éjben,

Ringatózik mély tenger ölében.

Óh! előlem felhők takarják el!

S ha várok rá... eltünik - a nap kel.

Szíved? Óh! a szíved nem találom,

Ez az én bús, szomorú halálom.

Széttörnélek! - de kezemen bilincs:

Meghalok érted, mert szíved az nincs.

Száz évvel, meg egy nappal ezelőtt, egy görögkatolikus kamaszfiú vetette papírra ezeket a sorokat. Tizenhat tavaszt látott, ennyi volt csak a háta mögött és a vers tanúsága szerint igen szerelmes. Attilával többször megesett ez a dolog. Talán a világirodalomban is kevés olyan alkotót ismerünk, aki ennyire szomjazta a szeretet, aki így tudott volna szerelmet, figyelmet koldulni.

És tudjuk, mindannyian tudjuk, hogy minden ott kezdődött, amikor rimánkodott, toporzékolt, de Pőcze Borbála nem hagyta a dagadt ruhát másra, csak teregetett némán és nem vitte fel a kisfiát a padlásra. Nagy László a „mindenség sommáslegényének” nevezte sommásan. És talán a mai napig nem tudta két ilyen erős szóban kifejezni, hová is kellene helyezni az univerzum költészeti múzeumában, József Attilát.

A költőt, akit talán mindenki ismer, akitől gyerekként megtanuljuk hogy a villamos álmában csenget egy kicsit és tűzoltók is lehetünk, meg katonák és ha úgy akarjuk, ha valóban szentül hisszük, akkor vadakat terelő juhászok is…

Aztán ifjú szerelmesként József Attilát idézzük Lillafüreden, a Szinva patak partján és miközben a kedves haját, meg domborodó kebleit nézzük, akkor így mormoljuk; „látom előrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlőidet…”

És kéz a kézben hittel mondjuk;

Szeretlek, mint anyját a gyermek,

mint mélyüket a hallgatag vermek,

szeretlek, mint a fényt a termek,

mint lángot a lélek, test a nyugalmat!

Szeretlek, mint élni szeretnek

halandók, amíg meg nem halnak.

 

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,

őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.

Elmémbe, mint a fémbe a savak,

ösztöneimmel belemartalak,

te kedves, szép alak,

lényed ott minden lényeget kitölt.

és végül, amikor az ágyunkat mutatjuk meg, akkor mosolyogva annyit fűzünk hozzá: „Ahol én fekszem, az az ágyad…” A rendszerváltás idején át akarták értékelni. Ki akarták dobni. Mondvacsinált indokokkal. A finnyásoknak „kommunista” volt. Valaki, valami, ami ancient regime-nek is szent volt. Aztán a versei a kukákból is visszabeszéltek. Kimásztak a szemétből és újból helyet követeltek maguknak az örökkévalóság Parnasszusában.

Legutóbb Ady esetében hallottam azt a csacsiságot, hogy Bandi bátyám helyenként az antifásokra hajaz. Cifrát káromkodtam. Tudok. A Hortobágy poétája köpni, káromkodni is tud. Eszetek ne veszítsétek…

De maradok Attilánknál. Maradok annál a fiatalembernél, aki olyan örökséget hagyott ránk, amiből a következő 100-150 évben is nyugodtan mazsolázhatunk, imádkozhatunk, lehetünk szerelmesek anélkül, hogy megkopna a fénye, hogy rozsdásodna…

Sokáig fogjuk még nézni vele a Duna-parton, hogyan úszik el a dinnyehéj, és kérni ezt az országot; „édes Hazám, fogadj szivedbe, hadd legyek hűséges fiad!” Ő fogja elmondani, hogyan rándult egy picikét a válla a kedvesnek, amikor az uccán átment…  Tőle tudjuk, hogy a langy melegben tapsikolnak a jázminok… és tőle tudom, hogy hozzád vonszolnak, löknek tagjaim, hogy számban tartalak, mint kutya  kölykét, és nagyon szeretlek, hisz magamat szintén nagyon meg tudtam szeretni veled… És ő kér bennem, ha mondom, hogy tedd a kezed a homlokomra… És vele úgy tudunk várni, mint a vacsorát az este, hogy a holt csillagvilággal, esengve, csak szállunk tehetlen, mint a kövek és míg itt hadart s hazudozott az óra, te fölbámészkodtál egy dobogóra s a szétterült ütem hálójában remegtél nélkülem.

József Attila 1905. április 11-én látta meg a napvilágot. Rövid élete harminckét éve alatt olyan örökséget hagyott ránk, amiből legalább 100-150 évig bátran mazsolázhatunk anélkül, hogy fénye megkopna…

 Olvassatok, hallgassatok ma egy verset tőle és kívánjatok boldog születésnapot Neki és a Magyar Költészetnek is!