Aludni kellene, sokat, mélyen, de elkövettem egy öreg hibát, kinyitottam az ablakot. Eső előtti „csend” sompolyog a Bujtosi-tó felett. Hosszú hetek óta, most először enyhült meg az idő és lett hamisíthatatlan tavasz-illatú az éjszaka. Hogy mondta „Bandi bá’”;

„Virág, dicsőség, mámor

Tavasz-heroldok szállnak…”.

Jajj, hogy tudok rajongani ezekért az éjjelekért. Minden fecseg, duruzsol, suttog, sóhajt, minden párt keres, vagy párja vállára hajtja fejét, fiókát igazgat szárnya alá, bolond bőregerek cikáznak és nagy éjjeli pillangók indulnak a fények felé. „Feltámadt Krisztus!” – mondtuk mosolyogva alig egy hónapja, de igazán csak most érzem, hogy a Mindenség Ura, ismét mindenben jelen van, felkelti a hétalvókat, turbékot csepegtet a galambok torkába és már valami cincér zenél a cseperedő, kerekedő, zsenge lombok között. És illatok töltik be az utcát, forr a víz, mert a halak is érzik és nagy varangyok ássák ki magukat az iszap fogságából, boldog teknősbékák tempóznak a zöldellő nádpálcák között, a távolban dankasirályok követelik a panaszkönyvet és a vöcsökpár nyaka úgy fonódik össze, mint szerelmetes kígyók. Ezek a tavaszi éjszakák hívnak, löknek, csábítanak, kérges lelkemből kikövetelik még féltve őrzött, jobb időkre tartogatott ifjúságom és tüzelnek; tanuljak meg szerenádul, tanuljak meg ablak alá állni, bolondot csinálni magamból, tanuljak meg rőt arccal, mások lesajnáló tekintetét állva szavalni; van még ebben a szívben szerelemmorzsa, szerelempalánta, van még itt, ami nagyot álmodik, amit hív, vonz, magához ragad a tavaszi éjszaka, hogy naivul hiszem az élet több, mint születni, enni, inni, kicsit szeretni pénteken és szombat délután, nőt ölelni, majd nagyokat hazudni és aztán gyáván meghalni, eldobni életet, hitet, reményt, örök és érthetetlen körforgása.  

Az ember több attól, hogy hazudjon magának, hogy csak jóllakjék. Több attól, hogy hitét, fejét veszítve rohanjon az elmúlás felé. Az embernek lenni kell néhány emlékének, érzésének, lenni kell szerelmének, melynek édes rezgését, annak hullámokba nyomatott lenyomatát sokáig, a végtelenségig őrzi majd a világegyetem. Lenni kell egy nagy oszcilloszkópnak, amibe ha belenézel, egyből látod, mi lakik mélyen bennem, félúton a dobogás és a kérlelhetetlen ész tiszta logikája között... 

És tudd, neked már legalább két életed van. Egy a saját, egy pedig az én szívemben…