Szindbád ködös, hosszú, őszi estéken szívesen vette nagyító, vagy éppen mikroszkóp alá a lelkét. Vizsgálgatta, mint egy gyermek, annak minden kíváncsiságával és konok örömével. Mosolygott hozzá, bár ahogy öregedett minden mosolyában volt némi vicsorítás is, hogy milyen értelmetlen ez így; az idő elveszi a haja színét, roncsolja az emlékezetét, de még a fogait is, de a mosolyt, a nevetésre való hajlamot meg meghagyja. Szindbád az időre úgy nézett, mint a Sátánra. Az időben vélte felfedezni a rosszat, mind azt, ami múlttá teszi a legszebb órákat, amely kicsavarja kezéből, a görcsösen szorongatott fiatalságot, elrabolja a vágyait, ellopja szerelmeit és összekuszálja, halványítja a korábban oly ragyogóan élő emlékeit.

Ilyen estéken Szindbád sokszor nem bírt magával. Lelkét alufóliába csomagolta, zsebre vágta, felvette kedvenc kabátját és nekivágott az üres városnak. Bezárt kiskocsmák és bádogkrisztusok előtt lépkedett. Volt, hogy keresztet vetett, volt hogy csak dünnyögött, hogy ilyen masszív ködben a Jóisten sem látja merre jár…

Szindbád lelkének volt egy apró zárványa, vagy talán jobb úgy fogalmazni, mert ő maga kórosnak érezte, amolyan cisztája. Amiben a giccs, az önmagától is meghatódni képes ember, a könnyek szerelmese lakott. Ezt a darabot egyszerre szerette és átkozta. Ha verset olvasott fel szépséges fehércselédeknek, ez a kis darabka nagy gombócot gyúrt a torkába, ez lepte meg nagy kövér krokodilkönnyekkel a szeme sarkát és ezzel valahogy nem tudott mit kezdeni. Szégyellje? Örüljön neki? Apaja picsogásnak nevezte volna, a nagyapja pedig vele sírt volna, szóval genetikailag sem egyértelmű ezeknek a feltoluló érzéseknek a sorsa.

És amikor a nagy sétákból hazatért, amikor a saját maga által kreált nyomora, lelki magánya újból és újból meglepte, akkor elő-elővette azokat a zenéket, amitől éppen ez a „lelki zárvány” kezdett el ragyogni. Minél teátrálisabb volt egy muzsika, egy dallam, minél szívfacsaróbb egy tétel, annál inkább ragyogott ez a ciszta és ő annál hangosabban zokogott. Olyannyira, hogy idő után éppen ebben a zokogásban találta meg az Istenhez hanyatló lélek igyekezetét. Ilyenkor tudta, hogy képes fejet hajtani, térdre rogyni és belátni, bár jól esne elhinni, hogy minden érte forog, hogy minden tőle függ, hogy ez a világ csak az ő rossz álma, elfogadni, hogy semmi és senki, még maga az atyaságos Jóisten sem, az imádságok, versek, szavalatok és hosszú irományok ellenére sem ismeri. Nem tudja, hogy van, létezik, álmodik, imádkozik, hogy született, hogy Bibliát olvasott, hogy szeretett, mint soha senki, talán úgy szeretett, ahogy egyetlen isten sem képes. Úgy szeretett, mint ahogy tenger a partot, ahogy a hullámok követelik vissza a megfeneklett hajót, ahogy búvár a mélységet, toronyugró a zuhanást, ahogy megbántott nők a becéző ölelést, ahogy elhagyott gyermek anyja karját…

És amikor a zene magasba hágott, amikor eljött a lyukas lélek perce, akkor átzuhant rajta az élet, mint falánk fekete lyukba az univerzum anyaga és siratta semmi, értelmetlen kis, vidéki életét. Siratta, hogy nem is akart felnőtt lenni, hogy bár kívánta, rég megátkozta a szerelmet és siratta, hogy ez a perc, ez az óra is el fog múlni. Hogy le kell feküdni, hogy ki kell pihenni ezt zaklatottan áldott órát, hogy a legködösebb ősz is el fog múlni…

És tavasszal meg majd jönnek az Újak. Ordítanak, táncolnak az utcán, felkeltik álmából, az ő karjukon jönnek majd a legszebb, fiatal menyasszonyok… És mégsem átkozódott, csak ült merengve, és akár Kosztolányi azon részeg hajnalon, megköszönte, hogy ugyan nyomokban sem volt teljes, de azért elég szép kis csoda volt...

Uram, csoda volt!!!