Lassú gőz, marhát puhít. Lassú víz, partot mos. Lassan búcsúzik a július. Bennem nagy nyári versek és egy kisfiú, aki nagyon szavalni akar. Itt a konyhában. Meg ebben a cincércsöndben, leült mellém az Isten. Ne tessék ezen meglepődni. Le szokott. Bár rég volt nálam. Jött volna. Csak valahogy sem őt, sem mást nem akartam beengedni, tudja az ég miért. Persze, hogy tudja. Így alakult... De erről majd később. 

Szóval, ha marhacombot akarsz párolni, akkor légy nyugodt, csendes, akár egy ilyen kánikulai este. Persze, ha nagyon nem bírsz magaddal, még futni is elmehetsz felőle. Nyugodtan. Hagyhatod a tudományra, a termodinamikára a többit. Ha úgy érzed, hit sem kell hozzá. Vagy lehet egészen másképp. 

Jóanyám a bátori kertből küldött zöldséget, apám nem restellte behozni, volt amúgy is dolga, hideg ásványvíz meg sose árt, hát örömmel tette le a konyhában. Beszéltünk néhány sort, aztán sietve távozott, ahogy szokott, elmúlt 70, de szívesen hetvenkedik, valahogy örökké harcol az idővel, nyughatatlan lélek. Na.

Szóval üres maradt a szék. Én a konyhában serénykedtem. Jutott eszembe, hogy Mexikóban, meg a görögöknél is fűszeres paradicsomban párolják a marhát. Nekiláttam, mert a marha, akár a híradózás nem játék. És amikor így nekiállsz a 40 fokban párolni,  szépen leélsz egy életet. A konyhában.

Eszedbe jut, hogy amikor először pörköltöt próbáltál a fene se gondolta volna, hogy ekkora türelemjáték, hogy óramű pontosan szükség lesz a füstölt szalonnára, a finomra vágott hagymára, kockázatot vállaló húsra, paprikára, kutyafasza paprikára, meg héjától fosztott és úgy egy fiatal női kebel ruganyosságára emlékeztető, bátori paradicsomra. Meg szükség lett volna Rád is, mert ma annyit beszéltem hozzád, annyit mondtam a magamét, hogy szükség lett volna mindent, töviről-hegyire személyesen is elmondani. Olyan szépen, mintha költő akadt volna a torkomon, és aki ezt a banális helyzetet is arra használná, hogy ütemhangsúlyban valljon neked szerelmet.

Szóval, már főtt a hús, már szétfőtt a hagyma, a paprika és valami lecsóra hajazó alapban úsztak volna az egyébként apróra vágott combrostok, akkor azt éreztem, nem vagyok egyedül. Bolond vagyok, ilyenkor mindig azt hiszem, hogy már itt vagy, költözöl, cuccolsz, nézel. Tudod Lovasi énekli ezt olyan triviálisan szépen;

 „És most kopognak

Az ajtóban állsz, én meg

Örülök, hogy itt vagy…”  

De mindegy is. Nem voltál. Ám a széken mégiscsak ült valaki. Tudod ismered, Kosztolányi is leírta;

„előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása…”

Szóval ez az előkelő úr, öltönyben, őszes, de formára nyírt szakállal, mosolyogva ült a konyhában.

- Egy hideg málanszörp? Sok jéggel, lime-mal? – kérdeztem zavaromban. – De van söröm, borom, ginem is… - tettem hozzá sietve, esetlenül. De szelíden bökött a málnás üveg felé.  

- Ezt a fajtát még nem ittam… - mosolygott.

Te! A Sparban vettem, na persze jó drágán Nektária, gourmet málna. Na erre bökött rá, és én még a jeget is elejtettem. Persze lemostam. De aztán meg arra gondoltam, hogy az előkelő úrnak mit jelentenek a bacilusok? Szóval. Ült, dünnyögött. Elővette a telefonját… El sem hiszed, neki milyen van. Görgette egy darabig. Aztán kikapcsolta. Irigyeltem. Ő megteheti. Kikapcsolja… Én nem. Már csak azért sem, mert mi van, ha éjjel hívsz, hogy máris induljak. Érted. Ugye megérted? Akkor is ott maradt, amikor én elmondtam neki, hogy most közel a cél, nagy számokban gondolkodom, most mennem kellene futni. Nem hosszút, rövidet. 

- Ne zavartasd magad! – bólogatott bátran és megfigyeltem, milyen éles vonala van az állkapcsának.

- Ránézne a marhára? – kérdeztem megszeppenve. Hogy azért ez elég tré, hogy ilyenre kérem. De láttam rajta, neki ez semmi. Marad, ránéz. Vigyáz a húsra, lesz még abból ragout a’la Mazatlán…

És akkor futás közben, amikor arra gondoltam, hogy a bálterem glóriása nálam ül a konyhában, ő vigyáz a marhára, én meg futok. Ahogy eddig is. Ki a világból. El, hozzád, meg vissza. Futok gyorsabban mint a fájdalom, a hiány, az önmagammal való örökös szembesítés. Futok, mert persze örömet is okoz. Mert közben látom, hogy a marha, az úr, a csillagok, a keleti égbolton felkelő bolygók, a július, ez a lelkemben lakó kristálytiszta indulat, mind szorosan összefügg. És mekkora csoda, hogy az életet, mint egyszeri, megismételhetetlen ajándékot szemlélhetem, hogy megérthetem apróságom, kicsinységem, és a múlandóságom nem jelenti azt, hogy porszemként, szemlesütve kell élnem, hogy a spiritusz, a lélek, kurázsi az visz, hajt, űz előre. A becsvágy, hogy megmutassam, hogy a rám zárt ajtókon keresztül, többnyire Jóisten háta mögött is tudassam, vagyok, létezem, hogy a hangom elér, körbeér, hogy a szívem dobog, hogy abban szerelem, szeretet csordultig, hogy vagyok az isten képmása, hibákkal, erényekkel együtt, hogy valami nagy bolond tangóban hangjegy lehetek…     

Te! Ahogy futottam és a tyúkszaros életem semmi kis értékeit számolgattam, miközben hajtottam az öregedő izmaim, hogy csakazértis, dafkéből, miközben zihálva löktem előre magam, ott a már későt cirpelő estében megértettem, hogy nekem ez maradt, az örök próbálkozó, az örök kísérletező, az örök újrakezdő szerepe. És tudod, ha nem vagyok képes ezt a szerepet megszeretni, engem sem fog senki.

Egyszer azt mondtam, már tudok magamnál jobban szeretni. Tudok. Most is. De ebben a forró júliusban, most magam ölelem át. Magam bátorítom. Magamnak rajzolok szárnyát és igézem a hátamra. Magamban keresem meg az angyalt. Én húzom ki magamból a tüskéket, operálom ki a szálkákat, melyeket az évek, meg a szerelmi alultápláltság okozott.

És képzeld, még most is itt ül. Int, majd olvasni akarja. Ha elment, kimegyek az erkélyre. Hátha lengedezik valami enyhítő szél, ami megesik még az ablakod alatt is járt. Majd jól megpletykáltatom.

Perduto

Kérem vetkőzzön le! Tegye szabaddá a lelkét. Nem! Nem a szívéről van most szó. Azt hagyja. Tudjuk, hogy egy ideje hevesebben ver, nem tud megnyugodni, szeret, szerelmes és néha félrever, meg ki is hagy. Tudjuk.

Ne legyen szégyenlős! Ennek most itt nincs helye. Az urológusok nevetve mondják; nincs „nagy fasz” a vizsgálójukban. Csak félénk egerek. Összemegy ott a macsó bátorság, meg a fene nagy férfiasság.

Vert had? Mire gondol? Maga egyetlen apró, lélek, akit egy ajtón ide a színpadra belöktek. Nem had, de még szakaszocska sem. Bozótharcos.  Maga választott szerepet! Lehetett volna néző is, fővilágosító, súgó, de maga drámai, nagy szerepekre vágyott.  Pedig született táncos-komikus? Az sem. Nem. Csak egy botcsinálta bohóc. Egy számmal nagyobb arccal, két számmal nagyobb önérzettel.

Ez az apró testek, meg az egyedüli gyerekek rákfenéje. Hogy nagyobb lenne a szíve az átlagnál? Nem. Sajnos csak képzeli. És nem is okos. Kicsit sem. Az okos nem ilyen!

A vonzó, intellektuális férfi nem offenzív, nem agresszív. Van benne valami maszkulin érzékenység, de attól még az Y kromoszóma határozza meg; magabiztos, erős, állhatatos, őszinte, megbízható, intim, hűséges és úgy tud szeretni, mint egy amerikai filmszínész.

Maga meg? Hazudik, vergődik, kiabál, előveszi a férfiasságát és mutogatja, mint egy óvodás! Maga szépen „megírt” egy életet, egy szerepet, egy férfiideált és most szipog, hogy ez a kitalált, összelopott, összehazudott férfiszerep nem is annyira izgalmas?    

És most ne álljon ott. Mindent tudunk. Maga kitalálta magát, csak kérem rosszul! Senki és semmi sem az, aminek maga mondja. Rossz varázsló, felsült bűvész!

Megismétlem; vetkőzzön le, tegye szabaddá a lelkét. Nem ígérem, hogy nem fog fájni. De magát szépen kitöröljük, a bugyuta történeteivel, pedigréjével együtt. A lelkét egy bálna kapja majd meg. Lent a mélyben énekelhet, meg bolyonghat.

Feküdjön le oda! Hunyja be a szemét! Csak néhány pillanat az egész…

A görögdinnye helyett nekem a sárga a szenvedély íze. A sárgadinnye buja, mint egy augusztusi éjszaka, amikor nem csak a csillaghulláshoz találsz társat, hanem a vágyhoz is. A sárgadinnye szamba, vagy leginkább tangó. Egyetlen harapás a sárgadinnyébe felidézi az első szerelem ízét, majd azt, ami a szívedbe égett. A sárgadinnye íze, mint a csóké, felvisz a mennyországba és lebegtet súlytalan. A sárgadinnye könnyű, mint egy július végi vasárnap. Amikor véletlenül sem jutnak eszedbe az őszi esők, a hajnali fagyok. A sárgadinnye felidézi benned a hosszú nyarakat, főiskolásként, eszedbe juttatja nagymamád konyháját, és csorog a szád szélén és mosolyogsz… A sárgadinnye íze, mint a szerelmetes ágyé, amiben a legszebb, legédesebb lány vár rád. Friss patakok találkoznak így a mézzel és frigyükből sárga tojások nőnek, hogy aztán hozzád kerülve te a nyárba szeress bele, mindörökre.
Te! Mézdinnyét vettem. Nem bírtam magammal. Meg is vágtam. Te, tényleg olyan, mint a csókod íze. Te, én most befalom az egész dinnyét, be én az utolsó falatig. És rólad álmodom. Rólad, hogy apró kockára vágom a  dinnyét és a hasadra szórom és lassan, egyenként eszem meg a sárga szerelemkockákat... aztán egymáshoz bújva, összeragadva alszunk el. Te, hogy én mekkora dinnye vagyok! Te tuti a kádban várnál...

Vágj meg, harapj belém, szürcsöld a nyári élet, a júliusi szerelem ízét!

A világ meg legyen kanárisárga.

Az irigységtől…

• Jó napot kívánok! Elnézést, hogy így rátörtem az Atyára, de tetszik tudni, meg volt beszélve! Egyébként tetszett hallani, hogy épp az imént mondtam el két Miatyánkot, három Üdvözlégyet, meg a Mennyei királyvigasztalót? Mert az a kedvencem…
• Nem hallottam. Rég nem hallgatjuk már le az imákat. Túl sok van belőle és túlságosan személyesek; "új házat szeretnék, új autót, sok pénzt, vissza a régi szerelmemet…" Túl sok belőle. Sem időnk, sem energiánk a földi léttel ezen a szinten foglalkozni. Egy ideig bővítettük az infrastruktúrát, egyre több és több angyalt, szentet vontunk be a munkába, de a szabadságolás így is csak nehézkes volt. Nőtt a bürokrácia, sok lett a papírmunka. Az őrangyalok is lázadoztak. Felszámoltuk.
• Nem érzik úgy, hogy ez egy hibás lépés? Én magam is sokat imádkozom Szent Ritához…
• Nem érezzük úgy. Az emberek többsége nem ismeri a hálát, megkapja, amit szeretne, aztán öt perc múlva újra és újra vétkezik… Nem kell ezen a szinten foglalkoznunk az emberekkel.
• De a halál, meg a daganatos betegségek, meg a gyerekek is? Tudja az Atya, hogy a pandémia miatt milyen sok koraszülött csecsemő vesztette életét?
• A gyerekekkel külön ügyosztály foglalkozik.
• Ezt, hogyan kell érteni?
• Úgy, hogy a gyerekek sorsával külön ügyosztály foglalkozik. Nem vagyunk érzéketlenek… De ha lehet egy másik kérdést kérek.
• A járvány az Atya büntetése?
• A járványügyünk kézben tartja az ügyet. Mi a védőoltásra adtak az áldásunk. De erről sem szeretnénk többet kinyilatkoztatni. Vannak okos, hívő emberek. Segítenek!
• És ami most Nyugat-Európában történik? Eső, árvíz, sárlavina… Az nem a szivárványosok miatt?
• Provokál? Persze, hogy nem! Egyetlen dolgot kell megérteni, az emberiség most kapja a legnagyobb feladványokat! Minden a kezükben van; anyagi források, technológia. Ha az ember okos lenne, jól sáfárkodna azzal, amit kapott, akkor most egy egységes, jól működő bolygót hozhatna létre. De egyelőre az oktalanság, a butaság, a végtelen mohóság hódít. Ez rettenetesen dühít bennünket…
• Van valami üzenete, amit feltétlenül át kellene adnom?
• A fiam 2000 éve kézbesítette az üzenetet.
• Mi lenne az?
• Maga kereszténynek hiszi magát? Akkor?
• A szeretetre tetszik gondolni?
• A szeretetre. Csak a szeretet menti meg az emberiséget a pusztulástól!
• Nem lesz deus ex machina?
• Nem.
• Ezt vegyük készpénznek?
• Ahogy nem mi állunk, a túlnépesedés, a klímaválság, a környezetszennyezés, a vallásháborúk, az ideológiai küzdelmek mögött sem. Nincs választott népem sem! Aki a szeretetre épít, az mind az én népem!
• Atya! Személyes kérdésem lehet?
• Attól függ...
• Van nekem kartotékom itt? Ítélet van benne? Előre megírt forgatókönyv szerint halad az életem?
• Csak a döntéseit rögzítjük.
• Folyton rosszul döntök?
• Folyton? Azonban most be kell fejeznünk az interjút.
• Köszönöm szépen!
• Azért imádkozzon, az sose baj!
• Megfogadom…

Az egyedüli gyerekek értenek a magányhoz. Művészien kezelik. 40 éves koromra megtanultam úgy viccet mondani magamnak, hogy őszintén rá tudok csodálkozni, nem is ismertem. Persze az egyedüllét és a magány között ott a Grand Canyon. Az egyedüllét, a vállalt, a szépen díszített egyedüllét pont olyan, mint amikor korán érkezel egy lagziba és a teremben termett lélek sincs rajtad kívül, de minden asztal feldíszítve, csillogó poharakkal, evőeszközökkel, fantasztikus virágözönnel sejteti az ünnepet, rövidesen két ember elindul a páros boldogság felé... 

Úgy szeretem az ilyen csöndes, feldíszített termeket, úgy szeretem a várakozást. Amikor senki, de senki zavar, csak mélázva ülök; várok. Kivárok…

A magány ezzel szemben pont olyan, mint az életfogytiglan a börtönben. Igazából nincs mire várni, nincs felmentés, nincs kegyelem, nincs semmi, csak napok, szürkék, meg néha világosak. Komor, szürke eső a fájó napsütés után, magányos tavasz után rettegett tél. A magányban nincs nyár, csak forróság, nincsenek álmok, csak arra ébredés, hogy kapkodsz a levegő után, mert különben megfulladsz. A magány olyan, mint a hóvihar, élvezhetetlen közben a tél. A magány pont olyan, mint társ nélkül egy lakásban, ahová átszűrődnek a szomszédból egy család boldog zajai; nevetés, kacagás, egymásra licitáló adomázás, na meg a halászlé és a bejgli illata…      

Hányszor megtanulod, hogy nem az a lényeg hol vagy, hanem, hogy kivel, ki fogja a kezed, amikor Keri sziklákat bámulod, amikor rácsodálkozol egy szárnyas oltárra Kassán. Csak az számít, hogy ízlik-e neki is a bor, amit választottál, csak az számít hogy a Mali Nonóban, gyertyafénynél, kivel eszel meg egy egész tál tengeri herkentyűt…

Ha már egyedül illik megszületni, meghalni, akkor legalább, akivel az életen kell végig táncolni, az legyen az az ember, aki nélkül lehet élni, de minek. Jaj de nagyon romantikus tud lenni az ember, amikor mindent is elveszített már, amikor lement a tenger mélyére a legszebb kagyló után, de mire feljött, már nem volt senkinek, akinek odaajándékozhatta volna.  

De szép, mindenhonnan is felállni, mindenféle mocsárból kimászni és egyenes gerinccel, mosolyogva mondani; tudod még mindig miattam kel fel a Nap, még mindig miattam lesz kövér a Hold, és még miattam ragyognak a bolondos csillagok.

Ércnél maradandóbbat is csak magamnak? Ugyan! Neked…

Esterházy azt találta mondani, hogy mivel az Isten elég közönyösen viseltetik az egyéni sorsok iránt, értsd nem foglalkozik velünk, a saját méltóságunk megőrzése érdekében, nekünk sem kell tudomást venni róla.

Nehéz feladvány ez. Nem is olyan rég történt, hogy haragba kerültem a Jóistennel. Persze ő csak elmosolyodott. A harag részemről alakult ki. Az is csak olyan gyerekes haragszom, hisztizem, földhöz verem a sejhajom volt, a bolt kellős közepén, hadd lássa mindenki, milyen rossz szülő az „ilyen”.  

A „kicsi, kék, nagyanyámtól örökölt” Bibliáét sem forgattam, csak nagy ritkán vettem elő, hogy a szokásos oldalakon Jóbnál, Prédikátor, Példabeszédek, Zsoltárok könyvénél nyílt ki…

„A kékek [és] a sebek távoztatják el a gonoszt, és a belső részekig ható csapások.”

(Példabeszédek 20:30)

„Tekervényes a bűnös ember útja, de a tisztának az eljárása egyenes.”

(Példabeszédek 21:8)

Aztán pereltem az égig, mondtam a magamét. Mondanám most is. Átkoznám a pillanatot, amikor gondolkodó, érző embernek születtem. Átkoznám a pillanatot, amikor ez a szívmegnagyobbodást csupa jószándékból, ajándéknak szánta nekem a mindenható…

Eddig a teatralitás…

A posztmodern kérdés persze úgy szól, mit ér az a pasi a 21. század tekervényes útvesztőiben, aki érzékeny? Akinek nem áll jól a macsóság, aki még a könnyeket is tiszteli? Mit ér az a férfi a nők szemében, aki romantikus, aki félszerzet, aki nem rock és még csak nem is roll, aki hiper- szuperérzékeny, aki balfék, aki a magabiztosság látszata ellenére is igazából csupa kétség, bizonytalanság? Csupa kérdőjel, kérdés, csupa félbehagyott mondat, csupa megválaszolatlan feladvány?

A hős költő és hadvezér sose kételkedik, nincsenek álmatlan éjszakái, tudja milyen virág kell a kedvesnek, soha félre nem néz, mindig tudja merre van az előre, nem hibázik, nem vét. Tökéletes férj, apa, gazdag, hatalmas és élvezi, hogy kell a nőknek, de az egyetlen gyűrű hatalmában csak neveti, kineveti a kis női csukákat…

Én meg az apokalipszison túl, a posztmodernen innen valami hibrid, valami beltenyésztett, suta szonett vagyok, kacskarímekkel. Tudok sírni, a depresszió számomra édes jelszó, kampányolnék veszetten, aztán, amikor kiderül, hogy nyertem, akkor leeresztek, mint a lufi, már nem érdekel a móka. Ennyi voltam. Megyek előre, néha kőbunkón, néha szoknyák mögé bújva. Hajtok, szaladok, közönyösnek, hidegnek, érzéketlennek, kevélynek, gőgösnek tűnhetek. Kegyes hazugságokkal felvértezve, olyan képet szeretnék festeni magamról, ami sosem volt, ami sosem lesz és közben az igazi értékeim a disznók elé vetem…

Hát ez lenne a posztmodern férfi? Vagy csak egy bolond pasi? Hol lakik a szerethetőség? Hol lehet kivívni a tiszteletet? Hol lakik a nyár és miért tűnik minden tavasz kurtának, minden igaz szerelem egy pillanatnak?

Hol lakok én? És hol lakik a Jóisten? 

A régiek azt mondják, hogy Újfehértónak két vége volt. A magyarvég, meg az oláhvég. A török háborúk után ugyanis részben hajdúkat telepítettek ide, akik meglehet ortodox mócok voltak, esetleg ruszinok, vagy mindkettő, és  idővel görögkatolikussá jámborodtak. No, ők lehettek az "oláhok".  Ebből manapság már csak a legendák maradtak életben, meg az, hogy lélekszámban a kálvinistákat, meg a „színpápistákat” is felülmúlják a „görögök”.

Újfehértó büszke mezőváros. A ’48-ban a lemondatott V. Ferdinád állított ki számukra díszes pátenst a 19. század elején, hogy a nagyközség onnantól a kiváltságaival (heti egy vásár) városnak neveztessék. Akkoriban 7000-en lakták és lendületet is kaptak a gyorsan takarosodó, "tirpák" Nyíregyháza mellett, mert a terebélyesedő fa árnyékától sose szenvedtek a fehértóiak. Míg a „tót ajkú” megyeszékhelyt hitből és homokból építették, a fehértóiak úgy gondolták, a hit mellett a homok kukoricát, napraforgót, meggyet, almát is terem. Aztán enni meg ugye kell; hát jól el is adták. A portékát, ami helyben nem fogyott el, ráadásul két irányba lehetett vinni; Debrecenbe és Nyíregyházára is. Volt idő, erre még én is jól emlékszem, amikor tucatnyi család élt a szotyolából, meg a roppanós kukiból errefelé.      

A huszadik század 60-as éveiben, így aztán már 15 ezer lakost számolt a kisváros, és Nyíregyháza, Mátészalka, valamint Kisvárda után, ma is a negyedik legnépesebb település Szabolcsban. Takaros, nagy területen fekvő település, sok-sok szorgalmas lakóval és hiába nagyon csábító Nyíregyháza „közelsége” sokan maradtak újfehértóinak, esetleg csak a kenyérre valóért járnak át a szomszédvárba.  

Fehértó alapvetően ma is az agráriumból él, és erre szeretne támaszkodni a jövőben is. Az itteni, szebb napokat látott, híres almakutató például főnixmadárként készül feltámadni, mert 7 milliárd forintból épül almacentrum a régi kutató területén, amely épp azokon próbál majd segíteni, akik nem elég nagyok és befolyásosak ahhoz, hogy a multikkal felvegyék a kesztyűt. A fesztiválon derült ki, hogy a Debreceni Egyetem továbbra is elkötelezett abban, hogy az itt folyó, korábban országszerte elismert kutatómunka tovább folytatódjon. 

A városnak a múlt is tartást ad. Született itt kuruc ezredes; Nyúzó Mihály, református püspök; Szoboszlai Pap István, aki a reformországgyűlések küldöttjeként is feltűnik. Táblabíró, akit Kossuth személyes jóbarátjának tartott; Margitay Dezső. De itt született a szatmári haszidok egyik híres rabbija is, Teitelbaum Mózes.  Az utolsó hadifogoly, Toma András is. Zajti Ferencről meg kisregényt kellene írni, ő afféle élő lexikon, a kora valóságos polihisztora lehetett, akit még a híres indiai író Tagore is barátjaként emlegetett és épp Zajti meghívására érkezett Magyarországra, hogy aztán a Füredi mólóhoz vezető sétánynak ő legyen a keresztapja.  A fehértóiak adtak már televíziós műsorvezetőt (Mohai Gábort), szépséges, országszerte ismert színésznőt (Marozsán Erika), na meg agrárminisztert (Nagy István).

De mindezeken túl az újfehértóiak a szívükre a legbüszkébb, na meg ha rendes vendégről van szó, akkor az alma-, meg a fürtös meggyből készült pálinkájukra.

Papp Józsi tudna erről beszélni, aki igazi brandet alakított ki a város határában főzött pálinkából, a Zsindelyes-tanyán. Fehértó másik Papp családja meg éppen porcelánékszerekben utazik. Nem is akármilyen szinten, hiszen a napokban jutottak el a hungarikummá válás előszobájáig.      

"Ha a meggyet leszedtük, mulatunk!"

És hogy miért kezdtem bele Újfehértó dicséretébe? Csak mert a hétvégén hatodik alkalommal rendeztek itt két napos Fürtös fesztivált. Újfehértón, minden évben július elején ünneplik meg, hogy beérett a meggy, hogy város lett a községből és hogy még élnek, virulnak, mernek nagyot álmodni.

Hosszú József, polgármester és munkatársai hónapok óta készítették elő ezt a fesztivált. A pandémia miatt persze minden bizonytalan és feltételes módban íródott volt, de ők nem féltek nagyot álmodni, így lett sűrű móka és kacagás az idei fesztivál.

Belülről a fesztivál legízletesebb, legkézzelfoghatóbb, legújfehértóibb része az a főzőverseny volt, amely során a résztvevőnek meggyet felhasználva lehetett különböző ételeket az asztalra varázsolniuk. A legtöbben egyébként úgy gondolkodtak erről a feladatról, mint az én drága, néhai nagymamám. Készítenek valami kiadós egytálételt, tegyük fel egy 2-3 féle húst tartalmazó babgulyást, aztán hogy ne legyen hiányérzete a kóstolójegyet vásárlónak, a gulyás mellé jár egy szelet meggyes süti is.

Persze a bátrabbak malachúst szuvidáltak, és olyan meggyes BBQ szószt kevertek hozzá, hogy az ember megnyalta még a képzeletbeli tizenegyedik ujját is. De főztek remek halászlevet, legalább ötféle hal felhasználásával, készült birkagulyás, habkönnyű túrógombóc rusztikus, meggyes szósszal, szőlő-, és tormaleveles roládokkal lett teljes a fehértói töltött káposzta és például az önkormányzat csapata „megvadult”, hiszen egy szarvasból készítettek olyan ételt, hogy azt tán még Mátyás királynak is csak a lakodalmára főzte volna a királyi szakács, mert olyan bőséggel tartalmazott kiváló minőségű alapanyagokat.

Esténként aztán összegyűlt a kisváros. A koncerteken 3-3,5 ezer ember táncolt, énekelt, mulatozott együtt, ami lakosságarányosan olyan, mintha Nyíregyházán 25-30 ezer ember sétálna fel a Kossuth térre táncolni, zenét hallgatni, együtt lenni…

Újfehértó él, élni akar. A maga nyakasságával, a maga vendégszeretetével, azzal a boldog mosollyal, ahogy a polgármester is fogadja a testvérvárosi delegációt, a művészeket, vagy éppen az ismerőseit.

Jó volt két napig újfehértóinak lenni!

(Túrógombóc rusztikus meggyszósszal, döbbenetesen finom!)

(Vadul az önkormányzat csapata, a kondérban szarvas készült.) 

(István a király, Varga Miklóssal)