Nyíregyházán, a százéves patika mellett, a legendás Hatzel Mártonról elkeresztelt tér sarkán működött Urbán Sanyi mészárszéke. Ódon bolt volt, nyikorogva nyíló ajtóval, bent letűnt korokat idéző szatócsretróval. Sokat koptatott kőpadlóval, a sokat megélt, vénülő pulttal, az izzó „kerámialapoknál” is többet fogyasztó, de rendkívül megbízható hűtőkkel, az örökös kolbászillattal, a lókolbásszal, hurkával, pecsenyezsírokkal.

Ennek az ódon királyságnak pedig egy gyors beszédű, bajszos uralkodója volt, aki a keresztségben történetesen a Sándor nevet kapta. Urbán Sanyit nagy királynak tartották, a nyírségi kolbászok legendás fejedelmének, a tőkehúsok és az élet császárának, a hurkák exarchájának. Néhány éve, még a királyi televízió is felfedezte magának, miután az év hentese díjat megkapta, őfelsége, Urbán Sándor mutatta be a kamerák előtt, hogyan készül az újévi, ünnepi asztalon is jól mutató friss kolbász.

Urbán Sanyi maga volt az üzlet. A bolt lelke és lelkiismerete. Forgattunk nála Terus és Kálmányt, bizniszeltem vele, hogy megtöltötte a kolbászt, amit aztán édesapám füstölt fel Nyírbátorban, és időről-időre betévedtem hozzá, hogy halljam a hangját, beleszagoljak a birodalma mennyei illataiba és vegyek nála valamit, ami jó a házi tojás „alá”, a friss kenyér mellé, amihez illik egy kis lilahagyma, ami jó a lecsóba, részegen vagy józanul katonázva, ami ízlik majd a babámnak, amivel nemesedik és fineszesedik a paprikáskrumpli , ami nélkül a rakott krumpli, meg a korhelyleves csak legyintés.

Aztán láttam, hogy újul a bolt, gondoltam Sanyit is utolérte, legyőzte a 21. század, az újszülötteknek már új „shop” kell! Vártam, hogy nyíljon, hogy majd nagy csinnadrattával átadják, hogy menjek ünneplőben, tán még újra kamerával is, hogy hirdethessem úton-útfélen; Sanyi kolbász- és boltreneszánsza várja a régi, meg az új gyerekeket is! Sanyi újra füstöl, vág, tölt és kínál…

Aztán mit ád a Jóisten!?! Máma látom, hogy díszes már az épület, szép az ajtó is, fent meg egy, díszes, nagy cégér kérdezi; „Hová tűnt Sanyi?”

Jogos a kérdés, mondom magamba', tényleg, hova tűnt Sanyi? Sietve parkolok, állok félre a Debreceni, Dimitrov, ismét Debreceni utcáról, ott, ahol a Hatzel tér már kezdődne, néhány lépésre a 100 éves patikától…     

Bent női mosolyok, a szemrevaló Tóth Bettina igazít el; „- Sanyi nyugdíjba ment. Mi vettük meg a boltot. Sokáig gondolkodtunk mi legyen a neve. Aztán jöttek a Sanyi ismerősei és kérdezősködtek. Hová tűnt Sanyi? Na, végül így döntöttünk a blikkfangos név mellett!”

Bettina somolyog, azzal a dél-olaszos orcájával, közben én már körbejárok, nézem, vizslatom a takaros kisboltot, a választékot, a menő berendezést, a csillogó, talján kávégépet. Látom a törekvést; delikátesz bolt ez, a hűtőben kézműves sajtokkal, ínyencségekkel, finomabb ízlést igénylő, ennek megfelelően gondosabban ápolt pénztárcát kívánó árakkal. Van udvar, lesz itt még melegszenya (ami majd akár panininek, meg isten tudja minek becézheti magát) meg, akármi is és már látom is a lelki szemeimmel, hogy milyen irányba indulnának az új tulajdonosok. A Dózsának már bejött, talán nem kell nagyot álmodni, hogy a Hatzel téren is sikerüljön.

Aztán felteszem a legfontosabb kérdést; - De nem látom a Sanyi-féle kolbászt! Abból nem lesz a szortimentben? - firtatom.

- Tervezzük! – jön a válasz. – Szeretnénk! Beszéltünk is erről, Sanyival. Reméljük, hogy meg is tudunk majd vele állapodni.

Kellene is. Mondom, csak úgy magamban. Abból a díjnyertes kolbászból.

Urbán Sanyi, hallod ezt?