Az éjszaka megeszi a fényt. Jóllakottan csámcsog rajta, aztán hortyogva elalszik. Részegek gyászolják a Napot, a repedésekből denevérek jönnek elő és nagy, poros lepkékre kezdenek vadászni. A földön barna varangyok indulnak, siklók kúsznak, izzó, éhes szempárok keresik a prédát. Az éjszaka felkelti a ragadozókat és a gyönge lelkek dúdolni kezdenek. Csöndesen, a paplan alatt. Nagy kövér könnyek remegnek.

És akkor, aki kivár, aki eleget imádkozik egyszer csak megpillantja a hajnalt. Tisztul a kép. A férgek és a félelmek eltűnnek. Mert a leghosszabb éjszaka után is felkel a Nap, mert a leghosszabb éjszaka után is van reggel és láttad, tudod, hogy a hajnal előtt a legsötétebb az éjjel. Annyi közhely, annyi untig ismételt mondat után.

Összeáll az életed rózsafüzére, összeáll a mindennapi imádság. Összeáll benned az darabokra hullott ember, aki még viheti valamire, aki képes a Napnak csókot adni, a fákra télen is lombot ragasztani. Képes szeretni. Legalább magát. Mert egyébként kinek lenne ez a feladata?

Ám, túl árkon, bokron, túl kénes esőkön, jégviharokon, egyetlen dolgot biztosan tud az ember, hogy annyi átvirrasztott éjjel, annyi bolond suttogás, annyi álom után, még jőni kell, még jőni fog…

Vagy itt, vagy máskor, máshol…