„Látod, nincs mit mondanom, a napot az órát sem tudom, csak várom, üzend; vársz…”
Ákos verset mond. Elkapcsolom. Régi vers. Régi nóta. Mindig ugyanaz. Péntek van, halak másznak ki a partra, most hűvösebb van a füvön. Te mondtad egyszer, hogy olyan szárazság volt, hogy a halak már a hetedik születésnapjuk ünnepelték, de úszni még nem tudtak… Az élet egyébként sivatag, a nők közösségi oldalakon hirdetik, náluk van az oázishoz vezető térkép. Kiszáradt kutak, anya nélkül felnőtt istenek, madarak hang nélkül, zörgő, szomjan halt fák alatt vezet az ösvény. Jönnek a dűnék, megeszik a világot, számban, mint lejárt lemez, a por recseg. Ösztövér tevék, könnyező szemmel úsznak el a semmi felé… Se vitorla, se part, koszos pulyák esőért imádkoznak.
A kirabolt égre nézek, felhők nélkül, boldogtalan, málló szoba a horizont. A Nap kegyetlen vakít, öl, fullaszt, hideg fröccsel álmodok. Konyháról, amiben te főzöl. Sűrű, őserdő kertről, hol a lombok téged ölelnek. Te varrod a boldogságom, levágod a szemembe lógó hajam, jobban lássalak és mosolyogsz, mutatod, hogy csak a fától nem látom a tengert. Az öblöt, a hullámot, se benne a halakat, kagylókat, álmokat…
és végül hagyod, hogy fennhangon elmondjam;
A szomorúaknak keserű,méz-sárga serből szürcsölöke kerti asztalnál, ellennék reggelig,ahol a csillagok a sötét fű közötthajnalban fényüket egyszerre meglelik.megvagyok, más szóval: - mindez tényszerű -amint feszül a húr, az Isten ujjbegyén,mikor a vállához szorítva a hegedűt;magának játszik a mindenség pereménde mennyi mindent kibírhat az emberegyetlen éj, amíg a késeket fenik,ahogy a narancsfák az érő teherrelkínjukban a földet keményre verdesik…