Lassú gőz, marhát puhít. Lassú víz, partot mos. Lassan búcsúzik a július. Bennem nagy nyári versek és egy kisfiú, aki nagyon szavalni akar. Itt a konyhában. Meg ebben a cincércsöndben, leült mellém az Isten. Ne tessék ezen meglepődni. Le szokott. Bár rég volt nálam. Jött volna. Csak valahogy sem őt, sem mást nem akartam beengedni, tudja az ég miért. Persze, hogy tudja. Így alakult... De erről majd később. 

Szóval, ha marhacombot akarsz párolni, akkor légy nyugodt, csendes, akár egy ilyen kánikulai este. Persze, ha nagyon nem bírsz magaddal, még futni is elmehetsz felőle. Nyugodtan. Hagyhatod a tudományra, a termodinamikára a többit. Ha úgy érzed, hit sem kell hozzá. Vagy lehet egészen másképp. 

Jóanyám a bátori kertből küldött zöldséget, apám nem restellte behozni, volt amúgy is dolga, hideg ásványvíz meg sose árt, hát örömmel tette le a konyhában. Beszéltünk néhány sort, aztán sietve távozott, ahogy szokott, elmúlt 70, de szívesen hetvenkedik, valahogy örökké harcol az idővel, nyughatatlan lélek. Na.

Szóval üres maradt a szék. Én a konyhában serénykedtem. Jutott eszembe, hogy Mexikóban, meg a görögöknél is fűszeres paradicsomban párolják a marhát. Nekiláttam, mert a marha, akár a híradózás nem játék. És amikor így nekiállsz a 40 fokban párolni,  szépen leélsz egy életet. A konyhában.

Eszedbe jut, hogy amikor először pörköltöt próbáltál a fene se gondolta volna, hogy ekkora türelemjáték, hogy óramű pontosan szükség lesz a füstölt szalonnára, a finomra vágott hagymára, kockázatot vállaló húsra, paprikára, kutyafasza paprikára, meg héjától fosztott és úgy egy fiatal női kebel ruganyosságára emlékeztető, bátori paradicsomra. Meg szükség lett volna Rád is, mert ma annyit beszéltem hozzád, annyit mondtam a magamét, hogy szükség lett volna mindent, töviről-hegyire személyesen is elmondani. Olyan szépen, mintha költő akadt volna a torkomon, és aki ezt a banális helyzetet is arra használná, hogy ütemhangsúlyban valljon neked szerelmet.

Szóval, már főtt a hús, már szétfőtt a hagyma, a paprika és valami lecsóra hajazó alapban úsztak volna az egyébként apróra vágott combrostok, akkor azt éreztem, nem vagyok egyedül. Bolond vagyok, ilyenkor mindig azt hiszem, hogy már itt vagy, költözöl, cuccolsz, nézel. Tudod Lovasi énekli ezt olyan triviálisan szépen;

 „És most kopognak

Az ajtóban állsz, én meg

Örülök, hogy itt vagy…”  

De mindegy is. Nem voltál. Ám a széken mégiscsak ült valaki. Tudod ismered, Kosztolányi is leírta;

„előkelő úr, az ég óriása,

a bálterem hatalmas glóriása…”

Szóval ez az előkelő úr, öltönyben, őszes, de formára nyírt szakállal, mosolyogva ült a konyhában.

- Egy hideg málanszörp? Sok jéggel, lime-mal? – kérdeztem zavaromban. – De van söröm, borom, ginem is… - tettem hozzá sietve, esetlenül. De szelíden bökött a málnás üveg felé.  

- Ezt a fajtát még nem ittam… - mosolygott.

Te! A Sparban vettem, na persze jó drágán Nektária, gourmet málna. Na erre bökött rá, és én még a jeget is elejtettem. Persze lemostam. De aztán meg arra gondoltam, hogy az előkelő úrnak mit jelentenek a bacilusok? Szóval. Ült, dünnyögött. Elővette a telefonját… El sem hiszed, neki milyen van. Görgette egy darabig. Aztán kikapcsolta. Irigyeltem. Ő megteheti. Kikapcsolja… Én nem. Már csak azért sem, mert mi van, ha éjjel hívsz, hogy máris induljak. Érted. Ugye megérted? Akkor is ott maradt, amikor én elmondtam neki, hogy most közel a cél, nagy számokban gondolkodom, most mennem kellene futni. Nem hosszút, rövidet. 

- Ne zavartasd magad! – bólogatott bátran és megfigyeltem, milyen éles vonala van az állkapcsának.

- Ránézne a marhára? – kérdeztem megszeppenve. Hogy azért ez elég tré, hogy ilyenre kérem. De láttam rajta, neki ez semmi. Marad, ránéz. Vigyáz a húsra, lesz még abból ragout a’la Mazatlán…

És akkor futás közben, amikor arra gondoltam, hogy a bálterem glóriása nálam ül a konyhában, ő vigyáz a marhára, én meg futok. Ahogy eddig is. Ki a világból. El, hozzád, meg vissza. Futok gyorsabban mint a fájdalom, a hiány, az önmagammal való örökös szembesítés. Futok, mert persze örömet is okoz. Mert közben látom, hogy a marha, az úr, a csillagok, a keleti égbolton felkelő bolygók, a július, ez a lelkemben lakó kristálytiszta indulat, mind szorosan összefügg. És mekkora csoda, hogy az életet, mint egyszeri, megismételhetetlen ajándékot szemlélhetem, hogy megérthetem apróságom, kicsinységem, és a múlandóságom nem jelenti azt, hogy porszemként, szemlesütve kell élnem, hogy a spiritusz, a lélek, kurázsi az visz, hajt, űz előre. A becsvágy, hogy megmutassam, hogy a rám zárt ajtókon keresztül, többnyire Jóisten háta mögött is tudassam, vagyok, létezem, hogy a hangom elér, körbeér, hogy a szívem dobog, hogy abban szerelem, szeretet csordultig, hogy vagyok az isten képmása, hibákkal, erényekkel együtt, hogy valami nagy bolond tangóban hangjegy lehetek…     

Te! Ahogy futottam és a tyúkszaros életem semmi kis értékeit számolgattam, miközben hajtottam az öregedő izmaim, hogy csakazértis, dafkéből, miközben zihálva löktem előre magam, ott a már későt cirpelő estében megértettem, hogy nekem ez maradt, az örök próbálkozó, az örök kísérletező, az örök újrakezdő szerepe. És tudod, ha nem vagyok képes ezt a szerepet megszeretni, engem sem fog senki.

Egyszer azt mondtam, már tudok magamnál jobban szeretni. Tudok. Most is. De ebben a forró júliusban, most magam ölelem át. Magam bátorítom. Magamnak rajzolok szárnyát és igézem a hátamra. Magamban keresem meg az angyalt. Én húzom ki magamból a tüskéket, operálom ki a szálkákat, melyeket az évek, meg a szerelmi alultápláltság okozott.

És képzeld, még most is itt ül. Int, majd olvasni akarja. Ha elment, kimegyek az erkélyre. Hátha lengedezik valami enyhítő szél, ami megesik még az ablakod alatt is járt. Majd jól megpletykáltatom.

Perduto