Az utószezonban az a jó, hogy nem megy el a kedved a fehér bortól. Marad veled a vágy, hogy megidézd a forró júliust, az év csúcspontját. Hogy újra azt érezd, lesétálhatsz a mindenek partjára, nézheted a végtelen vizet, kezedben szigorúan egy talpas pohárral. Hamvas óta tudjak, hogy végül ketten maradnak az Isten és a Bor. A filozófus-irodalmár tűpontosan fogalmazza meg az érzést, ahogy a teremtő kezében a teremtés csúcsával hátradől a báránybőrős fotelben és a szájához emeli a kristálypoharat, benne a szent itallal…

Sima halandóknak meg ilyenkor, ebben a szelíd szeptemberben, ebben a mélázó napsütésben kellene szépeket gondolni világról, nőkről, évekről. Ebben a harmonikás szeptemberben kellene álmodozni, szívüket napfénnyel feltölteni. Mindannyian napelemek vagyunk, és a bőrünk, szemünk, meg a szívünk tölti a lelkünk; tölti tele, hogy majd, amikor fél négykor ránk borul a fagyos este kitartsunk, hogy majd akkor is nagy bársonyos vörösöket kóstolgassunk és higgyük; sose halunk meg, ha meg igen, akkor odaát is van jó bor, akkor valaki odaát is importál Villányból, Egerből, Tokajból…

És mit igyunk szeptemberben? Balogh Karcsi kérdezte tőlem, amikor még a nyár közepén a Frittmannék Olivíáját dicsértem, hogy ugye tudom, az Irsai legföljebb a nők szívét dobogtatja meg? Persze! -  válaszoltam neki, főként úgy, hogy egy jó ideje saugvinon blanc, olaszrizling, szürkebarát, meg rajnai rizling áll a szívemhez közel. Volt egy szeptemberem Horvátországban, amikor meg azt gondoltam az isztriai malvajzián kívül nincs is élet…  

Most meg…

Szóval a kétezres évek első felében Sankt Pöltenbe vitt a jó sorsom, ahol a sógorok borkóstolóra vittek. Nevettük is; osztrák bor? Az meg milyen? Hogy végül az arcunkra fagyjon a mosoly. A semmi kis zöldveltelíniből hoztak ki „nemlabanc” barátaink olyan, de olyan nedűt, hogy nem győztem mosolyogni, kacsintani rájuk. Mert mire számít a tokajista? Hogy a zöldveltelini osztrák földön olyan lesz, mint a citromlé, hogy csak nagyapámnak ízlene, neki is csak akkor, amikor már nincs más, amikor a jó már elfogyott… Ehelyett… Osztrákék úgy döntöttek, lehet ez jó, nem csak sárga, nem csak savanyú és végképp nem azért, mert nincs más…

Erre gondoltam, amikor a LIDL válogatásában nem kis dilemmában mégis csak magamhoz vettem a Steigler pincészet Kaméleonját. Szép üveg, sokat ígérő zöldeskés kupakkal, gyerekeknek is tetszetős grafikával. A túloldalon rövid ismertetővel, a soproni zöldveltelínihez egy gyűszűnyi muscat ottonelt töltenek, csak a mosoly kedvéért, aztán nem sokkal később már indul is a palackozó…

Hogy aztán kellőképp behűtve, elcsavarjuk a fejét és tudjuk, ismét a világ legjobb hely, a legjobb időben…

Két dolog jutott eszembe, amikor ezt a könnyed, citrusos, illatában kaszált füvekre is hajazó borocskát iddogáltam, hogy itt a szüret ideje, meg, hogy belőlem már csak jégbor lehet… Meg hogy, de messze még a Márton-nap, meg hogy a LIDL-ben argentin vörös garnélát láttam és de jó lenne az, egy kis rizstejszínben, tésztával, sok-sok sajttal, meg ezzel a lelkemnek is üdítő Kaméleonnal.

Vegyétek, igyátok, ez az én új barátom!    

Ha jól emlékszem 2017-ben a Balenciaga kezdte. Vagy már korábban is megjelent? Az isten tudja, ám biztos egy igazán drága "áglisú" több száz, sőt akár több ezer Euróba is fájhat a vásárlónak. A kilencvenes években a patacipők hódítottak, aztán jött a díszíthető Crocs... De nekem már a Martens bakancs is fájt a lányok lábán, nem beszélve a Buffalok elképesztően gáz világáról. GÁZ! GÁZ! Kérem ez irtó gáz! Vegyétek le lányok! Az Isten szerelmére könyörgöm! Nem kell a szőrös papucs sem! Legyetek szépek, okosak, csábítóak... a trágyadivat nélkül is! 

Őszinte leszek a magas sarkú cipő a fétisem. A feministák, meg gendersemlegesek most nyugodtan görgessenek tovább, mielőtt még szexizmussal vádolnak. A többieknek azonban eláruljuk, hogy a férfiak megőrülnek, megvadulnak, ha ilyenkor a nyár végén, ősz elején egy szépen lebarnult női lábon legeltethetik a szemüket. A vénasszonyok nyara pedig tökéletes arra, hogy a nők az adottságaikat ne rejtsék véka alá. Jöjjenek hát a mini- és a ceruzaszoknyák, ringjon a csipő a kiskosztümben, amit egy csodaszép high heel tesz tökéletessé…   

Nincs az a férfi, aki képes ellenállni az ilyen nőiességnek. Nincs az a pasi, akit hidegen hagy egy csinos, jól öltözött, ízig-vérig nő, aki nem csupán sétál az utcán, tesz-vesz egy irodában, hanem magával ragadja a tekinteteket, forralja az érzékeny férfiak vérét, beindítja az urak fantáziáját…

Hogy mitől lesz vonzó egy nő? Nem elég a jól megválasztott ruha, a tökéletes smink és a lenyűgöző cipő! Kell hozzá a kisugárzás, kell az, hogy érezzük a nő érti, tudja, megéli és szereti a női szerepét. Lubickol benne és egyáltalán nem zavarja, hogy a férfiak megérzik ezt rajta…

Nagy játék ez, és lehet ezt okosan, intelligensen, sértettség és sértődés nélkül játszani… A divat pedig iszonyú jó cinkos ehhez… Mármint a jó divat… és mi a jó divat? Ami segíti a nőket, nőnek lenni, de semmiképp sem esik túlzásokba. Mindannyian ismerjük a kelet európai lányok eltúlzott szexizmusát, a felfújt ajkaktól, a húspiacot imitáló „kipakolásig”…

A divat másik vadhajtása, amikor a szép nőket, a szépen öltözött nőket akarják valami „őrülettel” megcsúfolni… Nekem ilyen vadhajtás az ugly shoe, vagy másképp a nagypapi cipő, a szőrős papucs, meg a Crocs-ból készült magas sarkú…  

Hogy mondjuk el a lányoknak, hogy ez gáz, hogy a döbbenetes áruk ellenére ez semmiképp sem szép, nem trendi, nem divatos és lelombozza a férfiakat? Nincs kedvünk már játszani, nincs kedvünk mosolyogni, pasinak lenni csak vicsorogni és legszívesebben számonkérni az általában jól meghatározható nemi identitással rendelkező divatdiktátorokat, miért van erre szükség? Miért csinálnak hülyét, bolondot a nőkből, miért csúfítják el őket, miért kell patát verni rájuk, miért kell egy egyébként lenyűgöző női lábfejet valami „izébe” dugni…

 És ami számomra a legnagyobb kérdés, miért tetszik ez a nők egy csoportjának?

Jusson eszetekbe, van ami már akkor kiment a divatból, amikor be sem jött!!!  

 

Kosztolányi Dezső: SZEPTEMBER ELEJÉN

 

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius

és nem reméli már, hogy újra győz.

 

Köröskörül bíbor gyümölcse ég

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég

fülébe súg, elég volt már, elég

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy egy az élet, a kezdet s a vég.

 

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcseség

nehéz aranymezébe öltözöm

s minden szavam mosolygás és közöny.

Azon gondolkodom, milyen lenne, ha maga a Jóisten tartana magyarórát. Ha maga a Mindenható kezdene bele egy vers felolvasásába. Azt állítják a tudósok, hogy ezen a bolygón csak mi értjük a zenét, csak mi vagyunk képesek felfogni mi a ritmus, a rím és a metafora. Mondjuk úgy, fogalmunk sincs, hogy a delfinek, bálnák között vannak-e költők, akik füttye, dala többet képes leírni a valóságról, mint a pajtásoké.  

Az ősz nekem a költészet maga. Az ősz mindenről szebben, hosszú sárgás fényekkel, mese színekkel, nagyokat sóhajtozva beszél. Az ősz szépít, és bár a végére levetkőzteti a világot, de ebben a vetkőzésben ott van minden, amiért élni érdemes; a lédús, cukroktól nehéz gyümölcsöktől, fürtöktől kezdve az őszi éjjen izzó galagonyán át, a Márton napra kiforró bor gyöngéd kábulatáig. Mindent ad és mindent elvesz. Mindent megfest, hogy majd dühében egy utolsó nagy szélrohammal, minden egykor zöld levelet lefújjon az ágakról. Könnyű szeretni és könnyű utálni az őszt.

Nekem volt egy forró őszöm. Volt egy olyan őszöm, amikor minden elkezdődött és mire véget ért az ősz, minden be is fejeződött. Most mindent, őszt, tavaszt ehhez hasonlítok. Minden őszben, azt az őszt szeretném megélni. Fejemre koronát rakni, pulyaként, megrészegülve járni az utcákat és bekopogni mindenhová, hogy még nem fagy, még nem hull hó, gyertek ki, gyertek táncoljunk az utcán! Gyertek éljetek, bolondok!

A Kossuth téren egész éjjel verseket olvasnék, amíg nem jön a hajnal, a seprőgép, amíg nem szivárog a kulcslyukakon keresztül a reggeli kávé illata.

Az élet a legnagyobb egyetem. Az élet a legnehezebb szak. És most taknyosan, az örök intézmény alagsorában bolyongok. Szén és pókhálók között, keresem, a lépcsőket, hogy felmenjek az épület tetejére a camera obscurához, újra felkapaszkodni a Göncöl-szekérre, újra elmenni vadászni Orionnal. Az megvan, hogy apjától azt kapta ajándékba, hogy tudott a tengereken járni? Én sokáig azt hittem, ez csak a Krisztusnak sikerült…

Az élet csak vers, csak zene. Az élet egy félelmetesen nehéz tánc, tele vízhólyaggal, sajgó lábakkal, ziháló tüdővel, össze-vissza verő szívvel. Az élet konyha, ahol életed legjobb vacsoráját kell feltálalnod. És az sem baj, ha a dobogó, szerelmes szíved a köret. Vagy legalább asztaldísz…

Az élet kóborlás, vándorlás, hol keréken, hol talpon. És az én életem a mindig ősz, a mindig forró, nagy ősz; amikor krizantémokkal rakom körbe az ágyam. Bolondnak hisznek, mert sose halni, mindig élni készülök!

De mit tegyek, ha még mindig az alagsorban bolyongok és hiszem, én tanítom móresre a telet, meg az leghosszabb éjszakát?       

Van egy nő. Tegnap kiugrott egy száguldó taxiból Vasárosnéménynál. Csúnyán megütötte magát. Az arcát, a lábát. A mentők kórházba vitték. Senki nem értette. Agresszív volt és ukránul ordibált.

- Csak haza akar menni – jegyezte meg valaki rezignáltan. A sérülései miatt egyelőre nem engedték. Aztán jött a tanakodás, hogy „hová tegyük”? „Nekünk nem kell!” „Mi nem tudunk vele mit kezdeni!”

A biztonsági őr idegesen állt egyik lábáról a másikra a szobája előtt. Neki kellett a nőre vigyázni, meg ne szökjön. Aztán láss csodát, jött egy autó, kiszállt belőle egy jól szituált ötvenes férfi és a nőt kereste. A nő úgy repült az ölébe, akár egy kismadár. Ölelték csókolták egymást. A férfi, a nő után jött. Egy szomszédos ország fővárosából. Hazamentek…

Más…

- Van egy kislányunk… Senkinek sem kell. A szülei lemondtak róla. A rokonoknak annyi a gyerekük, hogy de hiába. Egy kislány. Naponta találkozom vele. Játszunk. Akkora benne a szeretetéhség. Bújik mindenkihez. Szeretne életében egyszer otthon lenni… Ott, ahol szeretik, ahol elfogadják, ahol ő egy édes kislány lehet…

Hallgatom a gyermekvédelemben dolgozó ismerősöm, közben pörgetem a telefont. Látom micsoda erőfeszítéseket teszünk kóbor kutyáért, macskáért. Hogy milyen fura az ember, hogy képes, hogy akar, ennek a kislánynak még sincs otthona. Vannak, de még sincsenek szülei. Van egy kislány… Elképzelem. A nagy ártatlan szemeket, hatalmas könnycseppekkel. Eszembe jut, amikor édesanyám életemben először elvitt a bölcsődébe. Vigasztalhatatlan voltam. Van egy ismerősöm. Pszichiáter. Azt mondja, ezt a traumát egy életen át hordozni fogom. Mondom, van egy kislány is…

Megint más…

Van egy doktor. Jó barát. Fiatal hozzá, de már szent. Ha éppen nem embert, akkor állatot gyógyít. Ha nem gyógyít, akkor arról álmodik, hogy gyógyít. Egyszer meggyógyított egy baglyot. (Nem egyszer, sokszor). Aztán elengedte a madarat. Amikor esténként kiállít az ajtóba egy egérrel a kezében, a madár hazajött vacsorázni… A múltkor hirtelen többen lettek. Mármint a doktorék. Egy csodaszép kislánnyal „gyarapodtak”. Pedig van már nekik kettő. Nekem elállt a lélegzetem, amikor megtudtam, örökbe fogadták. A kislány olyan, mintha rajzolták volna. Komolyan; mint egy mesehős. Királykisasszony. Piciben. Sandán nézett rám. Nem adta könnyen a barátságát. Szaladt a doktorékhoz. Épp hazamentek.     

A Trattoria Amici helyén, a Hősök terén, ma reggeltől Lipóti Pékség, vagy inkább tejivó és pékség fogadja a vevőket. Háromszáz négyzetméteren, meetingre is alkalmas kis különteremmel, az 1992 óta létező pékség termékkínálatából lehet mazsolázni. Harmincféle kenyértől, 80-féle pékárutól roskadoznak a pultok és a vitrinek, de kaphatók ínycsiklandozó szendvicsek, no meg friss tejtermékek is. Az első Lipóti fecskét Gonda Barna jegyzi, aki tősgyökeres nyíregyházi, de ma már Pesten él. 

- Amikor hazalátogattam a barátaimhoz mindig azért rimánkodtak, hogy hozzak pityókás, meg parasztkenyeret a Lipótiból. Úgy döntöttem helybe hozom nekik a pékséget - mosolyog Barna. 

- Lesz még több is!  - teszi hozzá,  - a másodikat előreláthatólag a Dózsa György úton nyitják majd meg! 

 A Lipóti nemrég érkezett meg Debrecenbe is, és úgy tűnik komolyan megcélozta Kelet-Magyarországot. Mivel franchise-ról van szó, a termékek fagyasztva érkeznek, itt helyben pedig felsütik őket, ahogy ez a kisebb-nagyobb diszkontokban, szupermarketekben már bevált. A minőség ennek ellenére jó, sokféle "jóképű" kenyér, finom péksütemény kínálja magát cédán az üzletben. A Julius Meinl kávé pedig a rég bevált, klasszikus minőséget hozza, ha egy jó feketéről van szó. 

Hogy a helyi pékségeknek kell-e tartani a Lipóti térhódításától, akkor azt kell mondjam; biztosan. De ha a versenyhelyzetben javulna a kenyerek minősége, a helyiek arra lennének büszkék, hogy az ő termékük nem látott fagyasztót, akkor a vevők biztosan őket választanák. A Lipóti ráadásul nem feltétlenül olcsó, de persze nem is azokat célozza meg, akik nagyon árérzékenyek. 

Nyitva tartás: hét közben reggel 06:30-tól, este hétig

Vannak ezek a délutánok. Megáll a levegő. Még nem megy senki haza. Sokadik kávét főzik a fáradt, dohogó, céges gépek. Sokadik ráncból lesz Csörsz árka meg Grand Canyon. Kopog egy klaviatúra, kocog a szemfoghoz a toll, az életünk egy gyors time lapse. A gyorsan bekapott reggelitől a rossz álmokig. Búcsúpuszitól a félredugásig. A fecskék meg elmentek, hűvösek lett az éjjelek, az esték meg úgy zuhannak, mint egy repülő, amiben infarktust kapott az egész pilótafülke.   

Te! A magányban edzett férfi megtanul énekelni. Csak a fene vinné már el, olyan szomorkás, olyan bolondul melankolikus minden dala, hogy kedvem lenne felképelni. Ha már neki sem jó, akkor kinek? Ha neki sem ízlik az akácméz, akkor minek?

Te! Láttál már olyan szívet, hogy csak futás közben ficánkol, csak akkor ha 180-ig szalad a pulzus, ha kieshet, ha megbolondulhat…

Aztán jönnek a mindig újak. Néznek, mint egy műtárgyat. Kortárs voltam, antik leszek. Én írtam a történelmet, most engem írnak, büszke voltam a rézhajamra, most patinásodik és olyan furán idegen a világ.

Már nem ismerek senkit, már nem ismer senki, csak a giccsre faragott holnap…  

Szabolcsország legnagyobb körforgalmát a büszke és ősi Nyírbátor tudja magáénak. A Báthori család névadó városa, a középkor legendás települése, a magyar gótika múzeuma ma is ékszerdoboz, ma is kultúrsziget, ékesség, aranyos paszomány a Nyírség méregzöld mentéjén. A körforgalomban található a Városháza, a büszke, sudár óratoronnyal, ami 1912-es építése idején is a római katolikus templom, egykori karcsú tornyát idézte, itt található nagyapám egykori termény-takarmány nagykereskedése, boltok, üzletek sora. Az albán pékség helyén gyerekkoromban még csalogató illatú könyves-, illetve egy fantasztikus játékbolt működött, meg persze a Szentvér és a körforgalom sarkán a nagyáruház. A túloldalon a Szabadság mozi, és mellette a Jópipa trafik, ahol a legszebb Matchboxokat, meg rettenthetetlen, mozgatható katonákat lehetett kapni, lóval szekérrel, regimenttel.

És persze itt a körforgalomban - közelebb a Báthori utcához-, kapott helyet a hajdanán is nagy hírű Kakukk étterem, meg a Kakukk presszó. Az már csak vicc, hogy bő 50 méterre őrizték a serény dolgozó osztályt a mihaszna szocialista munkásőrök és bizton állítom, hogy a csúf Kádár-gúnyás, kalasnyikovval szerelt rendszercsőszök, időről-időre átugrottak bátorságcseppekért a kocsmába.

Azt hiszem, hogy Andi unokatestvérem lakodalmán járhattam életemben először a Kakukkban. A sarokban ott dobolt, a nagydarab Copó bácsi, aki vidám Jabbaként ült a finomra hangolt "üstök" mögött, és akinek szerintem már az ükapja is cigányprímás lehetett. A bejárat előtt pedig védnöki tábla hirdette, Bátorban a Kakukk nem madár, és még csak nem is ingaóra, hanem a gasztronómia csúcsa.

A Kakukkban jól főztek; tisztelték a vendéget, meg az egykori ÁFÉSZ dolgozói büszkék voltak arra, hogy távol a nagy székesfővárostól is lehet vendéglátóhelyet jól, gazdaságosan működtetni.

A Kakukk ma annak a Rácz Mihálynak a tulajdona, aki már akkor is vendéglátózott, amikor én még csak csattogós lepkét tologattam. Misi bátyám ügyes, sikeres üzletember, joviális személyiség, akinek tán még álmában sem hervad le a vigyor a pirospozsgás dél-nyírségi ábrázatáról. Rácz Mihály ráadásul nem csupán ízig-vérig bizniszmen, hanem kiváló csapatjátékos is, tudja, hogyan kell az ügyeseket, tehetségeseket maga mögé állítani. Így dolgozik nála most Huszár Tibi, mesterszakács, meg Konyári Sanyi, királyi mesterszakács, akiknek a neve biztosan nem ismeretlen a szakmabelieknek. Tibi és Sanyi számtalan versenyen, megmérettetésen, mestervacsorán bizonyította elkötelezettek a szakma iránt, megvan bennük a szükséges alázat és valami csillapíthatatlan innovációs kényszertől hajtva, mindig kitalálnak valami újat.      

Így van ez idén is. Látom. Mert Rácz Mihálytól huszonkét jól komponált képet kaptam. Kommentár nélkül. Csak úgy. És sejtem, hogy ki kellene találnom mit látok, milyen lehet az íze az ételeknek. Írnom kellene, hazalátogatnom, akár a Népi Ízőrzők világos egyenruhájában, ha már úgy adta az élet, hogy anno engem is „gasztro”lovaggá ütöttek a sárkányos Papok-rétjén.

Misi bá’ engedd meg, hogy a tőled kapott fotók (egy részét), most közkinccsé tegyem, hogy biztassam Nyíregyházáról is az ínyenceket; látogassanak el hozzátok! Menjenek Bátorba, nézzék meg a két gótikus templomot, a világ legnagyobb fa haranglábját, csodálkozzanak rá a csinos várkastélyra, szívják be azt a vidékiesen is büszke, polgári levegőt, ami nekem is tartást adott. Menjenek bátran Szták Sándor, Bodnár István, Báthori Gábor, Szabó János tanár urak városába, tanulni, (rá)csodálkozni és embernek maradni!

Nemrég épp azt mondtam, ha elakad az ember az élet nevű folyón, akkor nincs mese, el kell kezdeni felfelé evezni, vissza a tiszta forráshoz, vissza oda, hol még bűntelen volt és hittel hitte; az élet csoda, az élet igazi csoda, akár a Kakukk ételkölteményei!

Itt a nagy, magyar ugaron történt. A napokban. Nyíren-e? Rétközben? Erdőháton? Maradjon titokban az informátor. Szóval egy nagyobbacska egészségügyi intézménybe, amit már papír szerint kórháznak is nevezhetünk, egy hétvégén, késő este, rohanvást érkezett meg egy hölgy. Erős izgalmi állapotban, orvossal kívánt azon minutában konzultálni. Kérdezték a nővérek aggódva, mi baja, hogyan tudnának neki segíteni, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak egy orvosnak kívánja feltárni betegsége természetét. A nővérek ilyet még nem álmodtak, szóval néztek egymásra mint a vett malac. Most akkor mi legyen, ki kopogjon be doktor úrhoz, hogy jelenése lenne, keresik, szükség van a hosszú évek alatt megszerzett szaktudására. Erre persze nincs protokoll; nem vérzik, nem tört, nem vajúdik, csak orvost akar.

Jött is az orvos nagy sebesen, hogy akkor mostan, ha másképp majd nem megy, akkor majd hívják a papot, kenettel, a piócás embert, befőttesüveggel, meg a vajákos Birit seprűháton, de először azonban maradnak a tudomány talaján, kérdeznek, vizsgálnak, okosabbak lesznek. Van gép is, meg orvosság a vitrinies szekrényben, jöjjön, aminek jönnie kell.    -

- Doktor úr! Engem azonnal ki kell vizsgálni! – esik a fehér köpenynek, meg a tudós okulárénak a páciens. 45-50 év körüli nő. - Most rögtön, azonnal teljes körűen! – vált át ellentmondást nem tűrő parancsmódra.

- Jó estét kívánok! Miben segíthetünk? – kerekedik az orvos mind a négy szeme, mert látszólag nincs nagy baj, de hát kerülgethet itten bárkit a stroke, az infarktus, meg a rézfaszú bagoly is, szükség van a komolyságra, szükség van a szaktudásra.

- Engem ki kell vizsgálni, mert két hónap múlva meghalok! – váltott át sipítozó tónusra a nő.

- Két hónap múlva? – csodálkozott az orvos, egyre inkább.

- Két hónapom van még, oszt vége – erősítgette vehemensen a nő.

- És ezt ki mondta magának? Honnan tudja? – érkezett az ésszerű és persze jogos kérdés.

- Hát a fészbuk! – betlizett nagy komolyan a nő.

- A fészbuk? – és két fehér köpenybe burkolt kar tárult szét.

- Hát kitőtöttem egy „gíztet”, oszt az vót benne, hogy két hónap múlva meghalok... – szomorodott el a páciens hangja.

- Hogy úgy – bólintott a doktor, nagyot, ajkait összerántva, csücsörítve. – Egy gíztet?

- Igen! Igen! – válaszolta a nő. – Engem ki kell vizsgálni, mert két hónapom maradt hátra.

- És milyen kérdésekre kellett abban a kvízben válaszolni? – próbálkozott utoljára a doktor, látván ennek a fele sem tréfa.

- Hát… - most először bizonytalanodott el a nő… - A nevem meg, hogy mikor születtem – válaszolta, engedve bizonytalanul a magas „C”-ből.

- Szóval a nevét, meg a születési dátumát… – ismételgette a doktor elképedve, villámsebesen emelkedő vérnyomással. Az asszisztensnők a folyosóra tódultak, mert valami nagy nevetés készült kiszakadni belőlük, de a beteg előtt csak nem mertek kacagni. Odakint a folyosón aztán hahotázva dőltek, mint a kuglibábu.

- Akkor megkezdi a kivizsgálást? – kérdezett vissza a nő, érezve, hogy lanyhul a tudományos érdeklődés komolysága.

- Már túl is vagyunk rajta! – felelte a doktor késlekedés nélkül.

- Túl? – gyanakodott a nő, nem hitt a fülének. – És? Akkor?

- Ha azt akarja, hogy ne kerüljön kómába, két percen belül, most azonnal törölje magát a Facebookról – sziszegte az orvos. – És most alá szolgálja hölgyem, máskor meg ne rabolja az időt másoktól! - ezzel szélesre tárta az asszonyság előtt a vizsgáló ajtaját…

- De hát nem érti??? – fordult még vissza. – Én két hónap múlva meghalok!!! 

- Én meg most azonnal. Gutaütésben, ha még egy másodpercig is itt marad… - vágta a nő után a szigorú anamnézist. 

- Hát ilyen ez a magyar egészségügy, itt az ember meg is halhat, ha az orvosokon múlik – vonta le a végső következtetést és nagy duzzogva hátat fordított a kórháznak…

„Akkor lehet akárki is vitéz,

Ha a hite és már mindene romban.”

 

És mi van, ha magyarul nem ért az Isten? Ha hiába mondom a Jézustól tanult imádságot, mormolom a Mennyei Király vigasztalót és zsolozsmázom az Üdvözlégyet? Mi van, ha én csak egy migráns vagyok, egy betért, egy megtűrt, egy goj, akinek csak ennyi a dolga, legyen tűrve-tűrt szolga? És mi van, ha nem érti a szívem? Ha nem tudja, miről szól ez a morze, ha néz, de nem ért belőle egy sort se? És mi van, ha nem tudja miről álmodok? Ha mégse úgy van, ahogy mondják? Mi van, ha zörgetve zavarom, ha kopogtatva idegesítem, és hálám is csak valami fűrészelés a fülében? Mi van, ha én nem vagyok a választottak, a kiválasztottak között, én vagyok a fecske, aki itt marad a télnek, itt marad holló eleségnek? Mi van, ha csak sneci lettem, akit nagy halakra visznek? Mi van, ha én vagyok a megposhadt must? A ki nem forrt, ecetesedett bor? Mi van, ha én vagyok megsavanyodott leves, a penészes kenyér?

És mi van, ha pont ez, pont ennyi, pont így az én keresztem?