Szabolcsország legnagyobb körforgalmát a büszke és ősi Nyírbátor tudja magáénak. A Báthori család névadó városa, a középkor legendás települése, a magyar gótika múzeuma ma is ékszerdoboz, ma is kultúrsziget, ékesség, aranyos paszomány a Nyírség méregzöld mentéjén. A körforgalomban található a Városháza, a büszke, sudár óratoronnyal, ami 1912-es építése idején is a római katolikus templom, egykori karcsú tornyát idézte, itt található nagyapám egykori termény-takarmány nagykereskedése, boltok, üzletek sora. Az albán pékség helyén gyerekkoromban még csalogató illatú könyves-, illetve egy fantasztikus játékbolt működött, meg persze a Szentvér és a körforgalom sarkán a nagyáruház. A túloldalon a Szabadság mozi, és mellette a Jópipa trafik, ahol a legszebb Matchboxokat, meg rettenthetetlen, mozgatható katonákat lehetett kapni, lóval szekérrel, regimenttel.
És persze itt a körforgalomban - közelebb a Báthori utcához-, kapott helyet a hajdanán is nagy hírű Kakukk étterem, meg a Kakukk presszó. Az már csak vicc, hogy bő 50 méterre őrizték a serény dolgozó osztályt a mihaszna szocialista munkásőrök és bizton állítom, hogy a csúf Kádár-gúnyás, kalasnyikovval szerelt rendszercsőszök, időről-időre átugrottak bátorságcseppekért a kocsmába.
Azt hiszem, hogy Andi unokatestvérem lakodalmán járhattam életemben először a Kakukkban. A sarokban ott dobolt, a nagydarab Copó bácsi, aki vidám Jabbaként ült a finomra hangolt "üstök" mögött, és akinek szerintem már az ükapja is cigányprímás lehetett. A bejárat előtt pedig védnöki tábla hirdette, Bátorban a Kakukk nem madár, és még csak nem is ingaóra, hanem a gasztronómia csúcsa.
A Kakukkban jól főztek; tisztelték a vendéget, meg az egykori ÁFÉSZ dolgozói büszkék voltak arra, hogy távol a nagy székesfővárostól is lehet vendéglátóhelyet jól, gazdaságosan működtetni.
A Kakukk ma annak a Rácz Mihálynak a tulajdona, aki már akkor is vendéglátózott, amikor én még csak csattogós lepkét tologattam. Misi bátyám ügyes, sikeres üzletember, joviális személyiség, akinek tán még álmában sem hervad le a vigyor a pirospozsgás dél-nyírségi ábrázatáról. Rácz Mihály ráadásul nem csupán ízig-vérig bizniszmen, hanem kiváló csapatjátékos is, tudja, hogyan kell az ügyeseket, tehetségeseket maga mögé állítani. Így dolgozik nála most Huszár Tibi, mesterszakács, meg Konyári Sanyi, királyi mesterszakács, akiknek a neve biztosan nem ismeretlen a szakmabelieknek. Tibi és Sanyi számtalan versenyen, megmérettetésen, mestervacsorán bizonyította elkötelezettek a szakma iránt, megvan bennük a szükséges alázat és valami csillapíthatatlan innovációs kényszertől hajtva, mindig kitalálnak valami újat.
Így van ez idén is. Látom. Mert Rácz Mihálytól huszonkét jól komponált képet kaptam. Kommentár nélkül. Csak úgy. És sejtem, hogy ki kellene találnom mit látok, milyen lehet az íze az ételeknek. Írnom kellene, hazalátogatnom, akár a Népi Ízőrzők világos egyenruhájában, ha már úgy adta az élet, hogy anno engem is „gasztro”lovaggá ütöttek a sárkányos Papok-rétjén.
Misi bá’ engedd meg, hogy a tőled kapott fotók (egy részét), most közkinccsé tegyem, hogy biztassam Nyíregyházáról is az ínyenceket; látogassanak el hozzátok! Menjenek Bátorba, nézzék meg a két gótikus templomot, a világ legnagyobb fa haranglábját, csodálkozzanak rá a csinos várkastélyra, szívják be azt a vidékiesen is büszke, polgári levegőt, ami nekem is tartást adott. Menjenek bátran Szták Sándor, Bodnár István, Báthori Gábor, Szabó János tanár urak városába, tanulni, (rá)csodálkozni és embernek maradni!
Nemrég épp azt mondtam, ha elakad az ember az élet nevű folyón, akkor nincs mese, el kell kezdeni felfelé evezni, vissza a tiszta forráshoz, vissza oda, hol még bűntelen volt és hittel hitte; az élet csoda, az élet igazi csoda, akár a Kakukk ételkölteményei!
