Itt a nagy, magyar ugaron történt. A napokban. Nyíren-e? Rétközben? Erdőháton? Maradjon titokban az informátor. Szóval egy nagyobbacska egészségügyi intézménybe, amit már papír szerint kórháznak is nevezhetünk, egy hétvégén, késő este, rohanvást érkezett meg egy hölgy. Erős izgalmi állapotban, orvossal kívánt azon minutában konzultálni. Kérdezték a nővérek aggódva, mi baja, hogyan tudnának neki segíteni, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy csak egy orvosnak kívánja feltárni betegsége természetét. A nővérek ilyet még nem álmodtak, szóval néztek egymásra mint a vett malac. Most akkor mi legyen, ki kopogjon be doktor úrhoz, hogy jelenése lenne, keresik, szükség van a hosszú évek alatt megszerzett szaktudására. Erre persze nincs protokoll; nem vérzik, nem tört, nem vajúdik, csak orvost akar.

Jött is az orvos nagy sebesen, hogy akkor mostan, ha másképp majd nem megy, akkor majd hívják a papot, kenettel, a piócás embert, befőttesüveggel, meg a vajákos Birit seprűháton, de először azonban maradnak a tudomány talaján, kérdeznek, vizsgálnak, okosabbak lesznek. Van gép is, meg orvosság a vitrinies szekrényben, jöjjön, aminek jönnie kell.    -

- Doktor úr! Engem azonnal ki kell vizsgálni! – esik a fehér köpenynek, meg a tudós okulárénak a páciens. 45-50 év körüli nő. - Most rögtön, azonnal teljes körűen! – vált át ellentmondást nem tűrő parancsmódra.

- Jó estét kívánok! Miben segíthetünk? – kerekedik az orvos mind a négy szeme, mert látszólag nincs nagy baj, de hát kerülgethet itten bárkit a stroke, az infarktus, meg a rézfaszú bagoly is, szükség van a komolyságra, szükség van a szaktudásra.

- Engem ki kell vizsgálni, mert két hónap múlva meghalok! – váltott át sipítozó tónusra a nő.

- Két hónap múlva? – csodálkozott az orvos, egyre inkább.

- Két hónapom van még, oszt vége – erősítgette vehemensen a nő.

- És ezt ki mondta magának? Honnan tudja? – érkezett az ésszerű és persze jogos kérdés.

- Hát a fészbuk! – betlizett nagy komolyan a nő.

- A fészbuk? – és két fehér köpenybe burkolt kar tárult szét.

- Hát kitőtöttem egy „gíztet”, oszt az vót benne, hogy két hónap múlva meghalok... – szomorodott el a páciens hangja.

- Hogy úgy – bólintott a doktor, nagyot, ajkait összerántva, csücsörítve. – Egy gíztet?

- Igen! Igen! – válaszolta a nő. – Engem ki kell vizsgálni, mert két hónapom maradt hátra.

- És milyen kérdésekre kellett abban a kvízben válaszolni? – próbálkozott utoljára a doktor, látván ennek a fele sem tréfa.

- Hát… - most először bizonytalanodott el a nő… - A nevem meg, hogy mikor születtem – válaszolta, engedve bizonytalanul a magas „C”-ből.

- Szóval a nevét, meg a születési dátumát… – ismételgette a doktor elképedve, villámsebesen emelkedő vérnyomással. Az asszisztensnők a folyosóra tódultak, mert valami nagy nevetés készült kiszakadni belőlük, de a beteg előtt csak nem mertek kacagni. Odakint a folyosón aztán hahotázva dőltek, mint a kuglibábu.

- Akkor megkezdi a kivizsgálást? – kérdezett vissza a nő, érezve, hogy lanyhul a tudományos érdeklődés komolysága.

- Már túl is vagyunk rajta! – felelte a doktor késlekedés nélkül.

- Túl? – gyanakodott a nő, nem hitt a fülének. – És? Akkor?

- Ha azt akarja, hogy ne kerüljön kómába, két percen belül, most azonnal törölje magát a Facebookról – sziszegte az orvos. – És most alá szolgálja hölgyem, máskor meg ne rabolja az időt másoktól! - ezzel szélesre tárta az asszonyság előtt a vizsgáló ajtaját…

- De hát nem érti??? – fordult még vissza. – Én két hónap múlva meghalok!!! 

- Én meg most azonnal. Gutaütésben, ha még egy másodpercig is itt marad… - vágta a nő után a szigorú anamnézist. 

- Hát ilyen ez a magyar egészségügy, itt az ember meg is halhat, ha az orvosokon múlik – vonta le a végső következtetést és nagy duzzogva hátat fordított a kórháznak…