Kosztolányi Dezső: SZEPTEMBER ELEJÉN

 

A hosszú, néma, mozdulatlan ősz

aranyköpenybe fekszik nyári, dús

játékai közt, megvert Dárius

és nem reméli már, hogy újra győz.

 

Köröskörül bíbor gyümölcse ég

s nem várja, hogy a kedvét töltse még,

a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég

fülébe súg, elég volt már, elég

s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,

hogy egy az élet, a kezdet s a vég.

 

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,

el kell veszítenem. A bölcseség

nehéz aranymezébe öltözöm

s minden szavam mosolygás és közöny.

Azon gondolkodom, milyen lenne, ha maga a Jóisten tartana magyarórát. Ha maga a Mindenható kezdene bele egy vers felolvasásába. Azt állítják a tudósok, hogy ezen a bolygón csak mi értjük a zenét, csak mi vagyunk képesek felfogni mi a ritmus, a rím és a metafora. Mondjuk úgy, fogalmunk sincs, hogy a delfinek, bálnák között vannak-e költők, akik füttye, dala többet képes leírni a valóságról, mint a pajtásoké.  

Az ősz nekem a költészet maga. Az ősz mindenről szebben, hosszú sárgás fényekkel, mese színekkel, nagyokat sóhajtozva beszél. Az ősz szépít, és bár a végére levetkőzteti a világot, de ebben a vetkőzésben ott van minden, amiért élni érdemes; a lédús, cukroktól nehéz gyümölcsöktől, fürtöktől kezdve az őszi éjjen izzó galagonyán át, a Márton napra kiforró bor gyöngéd kábulatáig. Mindent ad és mindent elvesz. Mindent megfest, hogy majd dühében egy utolsó nagy szélrohammal, minden egykor zöld levelet lefújjon az ágakról. Könnyű szeretni és könnyű utálni az őszt.

Nekem volt egy forró őszöm. Volt egy olyan őszöm, amikor minden elkezdődött és mire véget ért az ősz, minden be is fejeződött. Most mindent, őszt, tavaszt ehhez hasonlítok. Minden őszben, azt az őszt szeretném megélni. Fejemre koronát rakni, pulyaként, megrészegülve járni az utcákat és bekopogni mindenhová, hogy még nem fagy, még nem hull hó, gyertek ki, gyertek táncoljunk az utcán! Gyertek éljetek, bolondok!

A Kossuth téren egész éjjel verseket olvasnék, amíg nem jön a hajnal, a seprőgép, amíg nem szivárog a kulcslyukakon keresztül a reggeli kávé illata.

Az élet a legnagyobb egyetem. Az élet a legnehezebb szak. És most taknyosan, az örök intézmény alagsorában bolyongok. Szén és pókhálók között, keresem, a lépcsőket, hogy felmenjek az épület tetejére a camera obscurához, újra felkapaszkodni a Göncöl-szekérre, újra elmenni vadászni Orionnal. Az megvan, hogy apjától azt kapta ajándékba, hogy tudott a tengereken járni? Én sokáig azt hittem, ez csak a Krisztusnak sikerült…

Az élet csak vers, csak zene. Az élet egy félelmetesen nehéz tánc, tele vízhólyaggal, sajgó lábakkal, ziháló tüdővel, össze-vissza verő szívvel. Az élet konyha, ahol életed legjobb vacsoráját kell feltálalnod. És az sem baj, ha a dobogó, szerelmes szíved a köret. Vagy legalább asztaldísz…

Az élet kóborlás, vándorlás, hol keréken, hol talpon. És az én életem a mindig ősz, a mindig forró, nagy ősz; amikor krizantémokkal rakom körbe az ágyam. Bolondnak hisznek, mert sose halni, mindig élni készülök!

De mit tegyek, ha még mindig az alagsorban bolyongok és hiszem, én tanítom móresre a telet, meg az leghosszabb éjszakát?