Az utószezonban az a jó, hogy nem megy el a kedved a fehér bortól. Marad veled a vágy, hogy megidézd a forró júliust, az év csúcspontját. Hogy újra azt érezd, lesétálhatsz a mindenek partjára, nézheted a végtelen vizet, kezedben szigorúan egy talpas pohárral. Hamvas óta tudjak, hogy végül ketten maradnak az Isten és a Bor. A filozófus-irodalmár tűpontosan fogalmazza meg az érzést, ahogy a teremtő kezében a teremtés csúcsával hátradől a báránybőrős fotelben és a szájához emeli a kristálypoharat, benne a szent itallal…

Sima halandóknak meg ilyenkor, ebben a szelíd szeptemberben, ebben a mélázó napsütésben kellene szépeket gondolni világról, nőkről, évekről. Ebben a harmonikás szeptemberben kellene álmodozni, szívüket napfénnyel feltölteni. Mindannyian napelemek vagyunk, és a bőrünk, szemünk, meg a szívünk tölti a lelkünk; tölti tele, hogy majd, amikor fél négykor ránk borul a fagyos este kitartsunk, hogy majd akkor is nagy bársonyos vörösöket kóstolgassunk és higgyük; sose halunk meg, ha meg igen, akkor odaát is van jó bor, akkor valaki odaát is importál Villányból, Egerből, Tokajból…

És mit igyunk szeptemberben? Balogh Karcsi kérdezte tőlem, amikor még a nyár közepén a Frittmannék Olivíáját dicsértem, hogy ugye tudom, az Irsai legföljebb a nők szívét dobogtatja meg? Persze! -  válaszoltam neki, főként úgy, hogy egy jó ideje saugvinon blanc, olaszrizling, szürkebarát, meg rajnai rizling áll a szívemhez közel. Volt egy szeptemberem Horvátországban, amikor meg azt gondoltam az isztriai malvajzián kívül nincs is élet…  

Most meg…

Szóval a kétezres évek első felében Sankt Pöltenbe vitt a jó sorsom, ahol a sógorok borkóstolóra vittek. Nevettük is; osztrák bor? Az meg milyen? Hogy végül az arcunkra fagyjon a mosoly. A semmi kis zöldveltelíniből hoztak ki „nemlabanc” barátaink olyan, de olyan nedűt, hogy nem győztem mosolyogni, kacsintani rájuk. Mert mire számít a tokajista? Hogy a zöldveltelini osztrák földön olyan lesz, mint a citromlé, hogy csak nagyapámnak ízlene, neki is csak akkor, amikor már nincs más, amikor a jó már elfogyott… Ehelyett… Osztrákék úgy döntöttek, lehet ez jó, nem csak sárga, nem csak savanyú és végképp nem azért, mert nincs más…

Erre gondoltam, amikor a LIDL válogatásában nem kis dilemmában mégis csak magamhoz vettem a Steigler pincészet Kaméleonját. Szép üveg, sokat ígérő zöldeskés kupakkal, gyerekeknek is tetszetős grafikával. A túloldalon rövid ismertetővel, a soproni zöldveltelínihez egy gyűszűnyi muscat ottonelt töltenek, csak a mosoly kedvéért, aztán nem sokkal később már indul is a palackozó…

Hogy aztán kellőképp behűtve, elcsavarjuk a fejét és tudjuk, ismét a világ legjobb hely, a legjobb időben…

Két dolog jutott eszembe, amikor ezt a könnyed, citrusos, illatában kaszált füvekre is hajazó borocskát iddogáltam, hogy itt a szüret ideje, meg, hogy belőlem már csak jégbor lehet… Meg hogy, de messze még a Márton-nap, meg hogy a LIDL-ben argentin vörös garnélát láttam és de jó lenne az, egy kis rizstejszínben, tésztával, sok-sok sajttal, meg ezzel a lelkemnek is üdítő Kaméleonnal.

Vegyétek, igyátok, ez az én új barátom!