A szeptemberi nyár a nyíregyházi Kossuth téren csupa tűzijáték, sziporka, élmény. A városháza alatt a kávézók csalogatják az egyszeri újságírót; ülne le, foglalna helyet, igyon kávét, egyen egy bagelt a Szifonban és nézze, ahogy elgyalogol előtte a fél város. Ez kérem, a színtiszta Nyíregyháza, mert nekünk zsugorian mérték a kiülős helyeket, nincsenek eldugott kis utcáink, meg zegzugos belvárosunk, hiába alakította át sétálónak a fél Dózsa György utcát, 2007 körül az önkormányzat.

Szóval ez a szeptemberi nyár szirénhangon azt énekli, hogy hagyd a dagadt munkát másra. A kertek alatt a hosszú, hűvös és szeles ősz, a nyírségi télről meg ne is beszéljünk. Nem embernek való, na. Most meg nincs is holnap, csak a napsárga városháza, alatta a cinkos kávézókkal, meg a sose fázó, sose izzadó, mégis mindig indulni készülő Kossuth Lajossal.

Szóval a szeptemberi nyár arra csábít, hogy nevessünk, igyuk a feketét, és bámuljunk. Ki a fejünkből, nézzük a nyírségi lányokat, forduljunk utánuk, beszéljük ki őket, pletykáljunk, hahotázzunk, szólítsuk le az arra járó ismerősöket, fizessünk egy feketét bárkinek, aki képes megszínesíteni egy (manic) hétfő délelőttöt.

Aztán éhezzünk meg és szaladjunk bele abba, amibe nem szabad. A városháza alatt, pont a polgármesteri iroda alá pozicionálva működik a Continent Wine and Coffee. A vendéglátóipari egység egykor arról lett híres, hogy meglepően színes, izgalmas, látványos (plafonig rakott) borválasztékkal csábította a látogatókat, ráadásul a kávéjuk is megjárta. Tonino Lamborghinitől származik a fekete. Ami izmos, erős, karakteres. Nyáron itt rendszerint egy DJ is rendelt péntek-szombat este, nagy LCD tv-én lehetett nézni az EB-t, és az Irsaijuk sem volt rossz. Arra is emlékszem, hogy három éve a város legjobb pizzáját ettem itt. Ki lenne ez találva, nem beszélve a csinos, kedves, édes felszolgáló lányokról, akiknek csak a GDPR miatt nem írom le a nevüket!

Szóval itt a szeptemberi nyár, ne menjünk máshová, ugorjunk neki egy ebédnek is. Menüben gondolkodunk, megint, és ismét. Nem akarunk sokat, nem akarunk nagyot, csak egyszerűen finomat, szokás szerint „nem horror” áron. A „papír” szerint ráadásul van fitnesz menü, jelentsen is ez bármit. Ilyenkor én bátran odaírnám, hogy 1000 kalóriánál nem eszel majd többet vagy mit tudom én, nem megy fel a savad, a délutáni könnyed szunya a gép előtt garantált vagy akármit; megmozgat, helyetted égeti a kalóriákat, csakhogy tényleg felébressze bennem a  Réka&Norbi vékonypáros szigorú ápdét-gasztroizgalmát…

Brokkolikrémleves virslichips-szel, na meg mozzarellás csirkemell rizzsel a kínálat. Nem bonyolult, nincs cifrázva, túlmagyarázva, túlbeszélve. Jöjjön, aminek jönnie kell! Tűz a nap, tessék hideg szódát hozni, míg elkészül, aztán mehet tovább a bámulunk mint a pulyák és kiskirályok vagyunk a főtéren. A szomszéd asztalnál egy keresztapa a barátaival pont ugyanezt kérte, és már falatoznak is, ha nekik jó, akkor nekünk sem lehet rossz.

Sokat, nagyot nem várunk. Dizájn-tányérban érkezik a lé. Vékony, ízetlen, nyomokban brokkolit is tartalmaz, talán csak a virsli menti meg. Nem is tudom, honnan vehették, egész fűszeres és roppanós de még ez sem tudja megmenteni az első fogást a sorstragédiától. Mert épphogy langyos. Ez otthon simán a hideg kategória. Raknád vissza a kerámialapra, a mikróba, sütőbe, akárhova, hogy legyen forró, mint a babám szerelme. Vissza nem küldjük, mert tudjuk, ha panaszkodunk, akkor megy vissza és úgy fog megérkezni, hogy a kanál beleolvad. Tartunk az őszinte, magyarosch vendégszeretettől.

Jöjjön az a csirke. Meg a mozzarella, hátha mentőövet dob, hátha kisegít. Jön is. A téglalap alakú dizájn-tányér most is blikkfangos. A vékonyka mellen, mozzarellkabátka, rajta koktélparadicsomok, egy apró kurgánnyi rizs, meg sebtében összepakolt salátával kedveskednek az 1450 forintért cserébe.

A második sem forró. Értjük már. Nem itt főtt, nem itt sült az étel; ha jól sejtjük akkor a Sóstói úti „főhadiszállásról” kerül a belvárosba a menü. Ha jól sejtjük, még délelőtt elkészült, aztán utazott egyet, nagy, melegen tartó dobozokban, közben öregedett, meredt, hűlt, mint a kifolyt láva, meg a könnyek a szemed sarkában.

Ez van. A rizs vendéglátós, a saláta gyors, a csirke meg tucat. Nem kell sokat várni, tömeg sem volt. Kértük. Adták. A happy end csak a kávé, ami még mindig jó. Borravaló most elmarad. Holnap visszamegyünk a Chloéba, de kávézni majd jövünk, meg borozni is, az erre járó csajok miatt…   

Tízéves lehettem. Otthon játszottam. A kisszobában, ami egy elvarázsolt párhuzamos univerzumban kialakított birodalom lehetett, tele LEGO-val, kisautókkal, modellvasúttal és építőkockákkal. Édesanya aztán benézett hozzám. Ez volt a szuperereje, képes volt belenézni ebbe a párhuzamos univerzumba. Vasalni kezdett. Apám szigorú, sötétkék köpenyét. Nálam a vonat körbe járt. A villanylokomotív. És én akkor a nagy gyermeki boldogságomban, hirtelen, megmagyarázhatatlanul pityeregni kezdtem.

- Zsoltikám! Hát te meg miért sírsz? – pityogta anyukám, akinek miattam a szeméből nagy kövér könnycseppek folytak. Felálltam a rengeteg színes, zakatoló és izgalmas játékok közül. Mint egy kiskirály, aki egy pillanatra arra készül, hogy átlépje birodalma határait. Egy kis időre otthagyja a katonákat, a rendületlenül körbe-körbe járó gőzmozdonyt, a Legóból fabrikált űrhajót, a rettenthetetlen mozgathatós katonákat, meg a miniatűr Pontiac Firebirdet… Odaléptem anyukámhoz és átöleltem a derekát. Szörnyen zokogtam.

- Anya! Én nem akarok felnőtt lenni! Én nem akarok soha felnőtt lenni – és ekkor már ketten zokogtunk. Édesanyám és hozzábújva egyetlen, kicsi fia.

- Jajj fiam… - suttogta anyukám – hát nem olyan rossz az…- és már akkor kiskirályként is tudtam, hogy nem mond igazat… Csak vigasztal. Csak füllent, csak lódít…

Visszaléptem a birodalmamba, összekucorodtam a modellvasút közepébe és ott, ahogy körbe-körbe járt a kisvonat még lehettem az univerzum kellős közepe… És akkor még semmit sem tudtam a szerelemről. A félreértésekről, a szívről, az álmokról, még semmit árulásról, irigységről, csalódásról. Védett édesanyám, meg a folyton zakatoló mozdonyom. Mindentől is.

Bevezetés

Hetek óta tervezem, hogy elindítom a nyíregyházi menükritikát. Rettegett dolog lesz ez, szőrszálat (isten ments a levesben) hasogatva, kekeckedve és elektronmikroszkóp alatt elemezve. Vagy csak a gasztro-hermeneutikát kihasználva, kalandozva, gondolatban egészen máshol járva. Amatőr dolog, de nagyon remélem, hogy a vége jó, mint a friss kenyér fara, khm… elnézést dumója, meg a happy end a moziban!

Tárgyalás

Tetszik emlékezni a nyíregyházi Rolling Rockra? Az órákra a falon, melyek az okostelefonok előtt is mutatták, most ébrednek San Franciscóban, meg a hétvégi szemezgetős „hölgyválaszra”? Meg arra, hogy Horváth Ági gondolt egyet és míg az apukája Spanyolországban nyaralt, átalakította az egész éttermet? Akkor kapta az érdekes Chloé New Yorkban nevet. Meg az elmúlt évekre, amikor bérlő(k) kezébe került? Bevallom a Street Food, Felzabáltuk Nyíregyházát műsora után gondoltam egy nagyot; érdemes lenne ismét beülni régi emlékeim helyszínére.

A menü, az Nyíregyházán is csak menü. Nem a fine diningra gondolsz közben, csak „nem horror áron” szeretnél valami anyukáméra hasonlító levest meg másodikat, sebtiben elfogyasztani. A vége persze kávé; lesz még délután is, meg meló, meg szaladgálás. Szóval a menü az menü, nem vársz sokat, de nem is fizetsz sokat, jössz, kapod, mész. Futószalag, de azért mégiscsak remélsz valamit (titkon), mert étterem, mert kell az illúzió, hogy valaki kihozza, leteszi, gőzölög, meg íze is van, meg tápláló, meg nem fast, hanem slow…Mint a motion, meg a barátnő a fürdőszobában… Tudod, mondod a leckét, a férfi „öt perc múlva otthon vagyokja”, pont ugyanaz, mint az asszony „öt perc múlva készen vagyokja”…

Palicz Gyuri hívta fel a figyelmem, hogy Szindbád mindig arra panaszkodik, hogy sose jut jó ételhez, a hús rágós, a pörkölt vizezett. A menü is ilyen. Sokszor. Sok(k) esetben. Nem ritkán. Olyan, mint a gyors, tartalom, mélység nélküli szerelem, vagy a reggeli, gyors szeretkezés. Olyan is, meg nem is. Kell, de nem lesz nagy emlék… De az illúzió, mondom, kellene, hogy akár… Vagy csak csábítás, vagy csak bepillantás, mert jó, csak kevesebb, mert nem annyira díszes, fényes, nem egy nagy szeretkezés előjátéka, csak a hétköznapok szükséglete…

Szóval a Chloéban, a múlt héten kanalaztam zöldborsó levest, amiről egészen jó emlékeket őrzök. No, nem az a nyár eleji, anyukám főztje, amiben a zsenge cukorborsó, meg a fiatal répa flörtöl a házi nokedlivel, de jó volt; egészen ízes, illatos, zamatos, így a szeptemberi nyárban is jólesett. De tegyük hozzá, a leves legyen forró, mint a babám szerelme. Ne langyos, mint ott jártunkkor, mert azt az úristen is kiköpi... Aztán meghozták a kijevi jércét, egészen ehetően, persze észrevehetően, hogy korábban készült, egy kis mikrót látott, de még így is finom, a rizs elfogadható, nem olyan pergően Uncle Bens-es, de mondom ehető, és még uborkasali is van kérésre, szóval árban, értékben körülbelül értelmezhető, tápláló, hozza a formát. A leves talán jobb, mint a második, de lehet ezen még javítani, meg hát van összehasonlítási alap.

Aztán megfigyelve az ajánlatot, kitudódott, hogy van „szpesöl offer”, hogy kb. nem sokkal kétezer felett (leves meg második) már van olyan, ami izgalmasan is hangzik, már nem menü, hanem „álákárt”, de attól persze gyorsabban, heti ajánlatban, mérsékelten mennyiért is…

Ebben pedig kínálnak „Pho” levest. Aki tudja mi ez a csoda, annak rögtön beindul a nyáltermelése, meg chimichanga, hogy Vietnámból egyből Mexikóba kössünk ki. Szóval a pho, az egy fogalom a vietkongok földjén, marhából egzotikus fűszerekkel, meg tésztával. Ahol értik, tudják, ott az valami szakrális pillanat, ha kanalazhatod. A chimichanga meg a texmex varázslata, a sombero tulajdonosok vitték a  receptet az USA-ba, hogy aztán mindenkit ezzel csábítsanak. Sikeresen. Marhahús lepirít, paradicsomszóssal, vagy inkább salsával nyakon önt, sok fűszer, sok boldogság, tortillalapok palacsintaformában, barnára sütve, sok sajt…

Jajj, értem én mit jelent a Viva Mexikó, még a mezcal, meg tequila nélkül is.  

Szóval, a Chloé ebédre összedob neked egy kis nemzetközit. Persze én vagyok a buta, hogy nem gondolkodom; levesben marha, akkor a másodikban már boci ne legyen, ugye Szobi Gyuszi? De sebaj, marhára kívántam mind a kettőt és nem is jártam rosszul. Persze a leves és a második is nagyon európai, nagyon szelíd, semmi csípős, semmi eltúlzott egzotikum, csak villant valamit, hogy a hét tengeren túl másképp is lehet a dolgokat főzni, értelmezni enni, te meg úgysem állnál neki otthon, mert azért itt nincs telefonos segítség, mint egy magyarosch pörkölt esetében, édesanyától. 

Befejezés…

Szóval összességében, vissza fogunk menni. Maradjunk annyiban, hogy a Chloé-ban ráadásul a kávé sem rossz, terasz is van. Amikor másodszor a hűvös bezavart, akkor mondjuk a cumci-cumci zenét lehalkíttattuk, de a pincérek kedvesek, segítőkészek. A nyíregyházi Chloé inkább négyes, mint hármas a menü világában, ha 10 pontos lenne a zsűri lapja, akkor valahol hét és nyolc csillagocska között. Ám ami furcsa, hogy alig volt vendég, kevesen voltunk. Nem tudom, van-e törzsközönség, ha igen, akkor ők most hol? Hogy a Tirpák fesztiválon pakoltak-e fel, vagy van még a hétvégiből, egyébként is.     

A fiatalságot könnyű szeretni. A szépet, a sportost, az arányost, a harmonikust, a csodást. Az egészséget könnyű szeretni. A szépséget könnyű szeretni. Egy édes babát könnyű szeretni. Egy kölyökkutyát könnyű szeretni. A jólétet könnyű szeretni. A gazdagságot, sikert, a csillogást, a szép ruhákat, a drága utazásokat, a behűtött bort, a méregdrága ruhákat, egy irányítható embert pláne…

És milyen nehéz egy konokot, egy önfejűt, egy korosodót, egy ragyást, egy kövéret, egy szegényt, egy szerencsétlent, egy beteget, egy hisztist, egy bolondot, egy makrancost, egy depresszióst, egy magába zuhanót, egy magába fordulót, egy szánalmast, egy butát, egy ostobát, egy együgyűt, egy csúnyát, egy szakadtat, egy semmit, senkit, egy niemandot, hazugot, árulót, csalót, köpönyegforgatót, éhenkórászt, haszonlesőt…

Egy hideg követ, egy mocskos éjszakát, egy soha, de soha szűnni nem akaró fájdalmat, egy halált…

És állok a mocsárban, a mocsokban, állok az élet „B” oldalán, szakadt hátizsákkal, lyukas szívvel. Állok a szürke tenger partján, ami csak mocskot, szemetet és hínárt köp. Megjártam Jónás cetjét, álltam a város szélén, amikor Szodomát és Gomorát pusztította az isten. Én írtam az utolsó hírt; vége van.

Sószórómból Lót feleségéből hullanak a finomra darált darabok. És láttam, amikor Káin agyonütötte Káint. Jóbbal sokat ittunk együtt, miközben cafatokban hullott róla a bőr…

És még most is az Isten dicsérem, még most is hittel hiszek, még most is nagy betűvel írom; Ember. Még most is remélek, még most is szeretek. Végtelenül és nagyon…

Át. Egy zártkerten. Lopjuk az almát. Hogy a torkunkon akadjon. Át. A váron. Le a Macokba. Fogvacogva? Beiratkozol. Aztán Andornaktálya mellett megnéztük a mezőt. Táncoltak a kukásemberek. Te én szeretem a szeptembert. Most szerettem bele ezekbe a gyorsan sötétedő estékbe. Át. A tavon. A víz felett. Lebegve. Fogjad a kezem, mert fogom a két kezed. Ez az élet. Ez? Ez egy fos! És nevetsz. Megellik három tőggyel is! Meg. Meg már akkor is kiment a divatból, amikor be sem jött. Dikk. Nézlek. Reggel. Délben. Este. Aztán nekifeszülök. Hány percet töltenek a csúcson a Mount Everest hegymászói? Fotó készül, ima elmond, aztán le. Át a hegyen. Át. Túl árkon bokron. Odaadom az életem. A szívem már rég nem itt lakik. Jönnek a levelek. Senki nem veszi át. Lesajnál a postás. Jönnek a kényszerek. Zubbonyok. Jönnek a tüzek. Te, a kazánt szerelem. Pedig csak víz nincs benne. Nevetek. A véredények mosatlanok. Beszáradt szerelemvacsora. Halfarok, és egy visszadobott tintahalgyűrű… Te veszek bort. Megyek pincéken át. Rántok húst. Sose jobbat. Szerezz sonkát! Vagy csak tészta lesz, rizstejszínnel, meg a hősétől zavarba jött garnélákkal. Szaladok álmokon át. Minek reggel ébredni? Maradtam volna ott, ahol összeérnek az éjszakák. Tegnap sarki fény remegett a hálószobában. Magányon át. Tömegen át. Rímeken át. Aztán egyetlen tő krizantém alatt majd imádkozom. Hallani fogod…     

Aki utánanéz a Vadászati Világkiállítás programjának (és nem prüszköl tőle), talán meglepve tapasztalja, hogy vidéki helyszíneket is megjelölnek a szervezők. Több vidéki város is szerepet kap a nagyszabású rendezvényben, többek között Vásárosnamény is. Aki ismeri a környéket és a települést, az tudja, hogy Naménytól nem messze található például a Bockereki erdő, ami tán nagyzás nélkül kijelenthető, hogy az egyik legjobb vadászterület Magyarországon. Ha valaki kapitális dámvadat szeretne lőni, az az utóbbi időben ide hozza a puskáját.

Az sem titok, hogy ezen kívül is számos kiváló vadászterület található Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében. Egyet biztosan kiemelnék közülük, ez pedig a napkori Támba Miklós tulajdonában lévő vadászbirtok, ami írd és mond 900 hektáron nyújtózkodik és olyannyira felkapott, hogy korábban János Károly spanyol király is meglátogatta, hogy itt lépjen Nimród nyomdokába. A Nyírséget, a Bereget a középkorban is kedvelték egyébként a királyok, ha vadászatról volt szó.

Híres vadászok nyomában

A vásárosnaményi Kiss B. Zoltán évek óta sokat tesz azért, hogy a térség vadászhagyományai ne merüljenek a feledés homályába. Ő maga is vérbeli vadász, tehetős ember lévén, szívesen áldoz a hobbijára. Nemcsak itthon, hanem külföldön is szívesen szafarizik. Kittenberger Kálmán, Széchenyi Zsigmond, Nagy Endre nyomdokában számos nagyvadat ejtett már el, melyeket meg is lehet tekinteni!

Kiss B. Zoltán ugyanis megvette a naményi régi dohánybeváltó épületeit és az elmúlt években szép sorban fel is újította őket. Így alakult ki az impozáns Hunor étterem és szálló, melyek le sem tagadhatnák, hogy egy vérbeli vadász álmodta meg őket. Az enteriőr, a kiegészítők, falakon található képzőművészeti alkotások mind-mind azt sugallják, Hunor kései leszármazottja a tulajdonos.

Ha valaki pedig veszi a fáradságot és felmegy a harmadik emeletre, akkor pedig bizton állíthatom, leesik az álla. Itt már a trófeák is jelzik, a csodák birodalma következik. A súlyos, szépen faragott, színes ólomüveggel ellátott tölgyfajtó mögött pedig Kiss B. Zoltán vadásztrófeái láthatók, de nem is akárhogyan! Az elejtett állatok preparálva, élethű körülmények között, akár egy természetfilm kimerevített pillanatképeiben mutatkoznak meg. Egy oroszláncsalád épp egy rémült zebrát ejt el és mindezt többek között egy elefánt, na meg egy rinocérosz kíséri figyelemmel.

Eddig csak az afrikai vadászatok trófeáit lehetett megtekinteni, a parádés tárlat azonban most a világkiállításra a Kárpát-medence élővilágával, valamint egy Ázsia és egy Észak-Amerika bemutatóval is bővült. Több mint 1000 négyzetméteren lehet itt több mint 600 vadállat preparátuma és trófeája között sétálgatni. A bámészkodást ráadásul digitális túravezető segíti, ugyanis a mobiltelefonok segítségével pontos információ is kapható arról, amit látunk.

Ha másért nem, ezért a kiállításért biztosan érdemes a következő napokban Vásárosnaményba utazni. Csendben teszem hozzá, hogy a Hunor konyháját többször is teszteltük. Talán ez az egyetlen hely az országban, ahol az alig több mint 1000 forintos menüben, gyakorta fordul elő vadhús. Legutóbb nevetséges 490 forintért olyan vadkacsa levest ettem, hogy alig bírtam vele megbirkózni…

Színes, ízes, látványos programok

A Vadászati Világkiállítás naményi programjai egyébként szeptember 26-án kezdődnek. A református templomtól díszes sereg vonul majd a Hunor udvarára. A sort a honfoglaláskort idéző vadászok nyitják, de lesznek középkori jelmezbe öltözött résztvevők is, szekereken, hogy a sort a modern, zöld egyenruhában parádézó vadászdalárda zárja. Három püspök áldja majd meg a résztvevőket, ünnepi beszédet mond Semjén Zsolt. Előadást tart a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatója, Kovács Zita. A térség természetfotósaként számon tartott, egyébként rendkívüli szakértelemmel is felvértezett tájegységvezető, Habarics Béla, pedig „itthon” is megmutatja a legszebb felvételeiből összeállított szemkápráztató fotókiállítását. Mónus József, biztosan nem snassz íjászbemutatóra készül és koncertet ad a Trio Consort.

A programok ráadásul ezzel nem érnek véget. Október 15-ig számos vonzó eseményre várják majd az érdeklődőket. Szeptember 28-án Böjte atya misézik a városban, 30-án vadászíró-olvasó találkozó várható. Október harmadikán a vadászkutyák körül forog majd a világ. Október kilencedikén pedig nagyszabású vadásznapra készülnek, gím- és dámszarvas trófeamustrával. Ekkor még Kásler Miklóst, az EMMI miniszterét is Vásárosnaményba várják. Akiről eddig nem derült ki, hogy vadászni is szeret, de úgy tűnik most ki fog. De az is lehet, hogy csak a vadból készült ételek csábítják! Emellett sok-sok zene, és kulturális rendezvény lesz még.

A szervezők azt remélik sok vadász és még több érdeklődő jön majd el a Bereg fővárosába!  

Van húsz percem. A nap úgy ragyog le ránk, mintha soha, de soha nem lehetne vége ennek a szeptemberi nyárnak. A zöld füveken csodálkozó galambokat kérdeztem, hogy élik meg ezeket a kellemes éjszakákat? Néztek rám nagy szemekkel; tanulj meg repülni! Ennyi! Tanuljatok meg repülni! Volt egy álmom. Még kölyök voltam. Repültem. Könnyű volt. Iszonyú könnyű és álmomban tényleg elhittem, ez ennyi; nekifekszel a levegőnek és suhansz, lebegsz, végigszáguldasz a házak, az emberek felet, meglebbented a lányok szoknyáját és megleslek, miközben a kocsihoz sétálsz, miközben kitolod a LIDL-ből a kosarad. Csak téged figyellek, csak rajtad jár az eszem, és azt hiszem ez küldi a széttárt karajaim alá a felhajtóerőt. Hogy mondjam el, hogy ha most kiállok a Napra, akkor cirógató sugarakban a kezed érzem, ha az égre nézek akkor látom a szemed, érzem az illatod, pedig…

A boldogság néhány bolond, törékeny másodpercbe költözik. Akár egy macska a szűk kartondobozba, akár…

A szeptemberből lehet nyarat csinálni. Te tanítottad. Egy álmos októberi hétvégéből virágos májust. Tengervíz permetez, konyakot töltök a kávéba és fék nélkül indítom az autót a szerpentinnek. Te! Odaállok az ablakod alá a kabóca-szimfónikusokkal, odaállok és reggelig toljuk a szerelmest. Vagy jazzt, vagy mittudomén. Bármit... 

Sose voltam tiszta, sose voltam normális, kergült birka, bolond kecske, vénülve ifjodó szívvel, újrahasznosított álmokkal és vadonatúj szárnyakkal. Addig csináltam az átimádkozott éjjelekből nappalt, amíg el nem készült, amíg meg nem tudom mutatni, hogy a hátamra is ülhetsz, akkor sem zuhanok le, soha, soha többé…    

A régi székely vicc jut eszembe. Amikor a székely fia néhány, külföldön töltött év után hazamegy a szülői házba és egy karika van az orrában. Az apja nézi, nézi, majd nem állja meg odaszól; - Na idefigyelj fiam! Az én időben, csak a buziknak, meg a kalózoknak volt karika az orrukba. Szóval, ha én most odamegyek a firhanghoz, elhúzom és az udvaron nem állnak vitorláshajók, akkor én úgy elverlek, mint a szódás a lovát.

Nézem „Hamiltont”, a térdelésre felszólítót, a hepciáskodót, a nagyhangút, nézem ebben az elfuserált násznagy-vőfély jelmezben, a kocka orrú cipőjében, az áttetsző homáringben, a bárgyú ábrázatjával és azon gondolkodom, hogy tökéletes párost alkotnak Kim Kardashiannal, aki meg fekete szellemnek öltözött a MET gálára.

Lehetne elemezni, hogy mit szeretnének üzenni. Hogy Hamilton miért akar vőlegénynek látszani, hogy Kim miért akar egymagában lenni az arctalan „fekete” tömeg, akinek  - szerinte-, a fehéreknek nem számít az élete…

Lehetne itt jól belemenni, művészettörténetileg, szociológiailag, politikailag elemezni, górcső alá venni, elektromikroszkóppal vizsgálni. Miközben az én apukám, meg anyukám legyint egyet; „jó dolgukban nem tudják ezek, mit csináljanak”.

Ezzel elintézik, mert lekvárt kell főzni, lecsót berakni, itt az ősz, beérnek a nagy gyümölcsök, lesz tél, meg karácsony is, jön a Kisjézus, számot vetünk majd az idei évvel, osztunk-szorzunk, hálát adunk, mosolygunk és imádkozunk.

Majd apám nevetve fűzi hozzá; „Fiam neked, aki annyi lakodalomban jártál, tudnod kell, hogy mindig akad önként jelentkező bolondmenyasszonynak, de azért a vőlegény mégis csak az igazit viszi a nászéjszakára!”

Egy gyönyörű, talapzatával együtt öt méter magas, öt tonnás görögkatolikus kereszt díszíti néhány napja a Kálmánházi pihenőhelyet. A keresztet a Nyíregyházi Egyházmegye állíttatta. A kereszt alapanyaga Bulgáriából érkezett, az „ikonokat” egy kárpátaljai művész készítette.

-A kereszt teológiai tanulmány is – mondja az egyházmegye általános helynöke. - Az égbe mutató vertikális irányán túl,  három lépcsőfokban látjuk a világot. Az első az emberiség szintje, ahol Mária sérülés nélkül szüli meg az igét, és Keresztelő Szent János pedig a Jordán vízével megkereszteli. A második szint a földi történések csúcspontja a Golgota, ahol Jézus Krisztust megfeszítik. Az esemény az egész világegyetemre kihatással van, ezért Krisztus jobb kezénél a Napot, a bal kezénél pedig a Holdat látjuk. A kereszt tövében jól látszanak Ádám csontjai. Az eredendő bűntől jutunk el a megváltásig, hogy aztán a kereszt legmagasabb fokán már az Imperator Mundit, a Pantocratort a mennyben lévő uralkodót lássuk viszont, immár az angyalok tiszteletével övezve – fogalmazott Papp Tibor.

És a kereszt még ettől is több. A talapzat fölött egy picivel három ikon és egy fontos görögkatolikus mondat olvasható. Mivel közel vagyunk Máriapócshoz a pócsi szűz néz az autópálya felé, két oldalon pedig Gábriel és Mihály arkangyalok. A hátsó felirat pedig így szól;

„Nagy a te kereszted ereje Uram, mert az egy helyen ásatott le a földbe, mégis hatása kiterjedt az egész világra!”

Útszéli kereszteket számos helyen láthatunk Európában. Itt Kelet-Magyarországon is számos helyen jönnek szembe velünk. A Máriapócsra tartó zarándokok számára sok helyütt a helyes utat jelzik a búcsújáróhely felé. Ilyen gazdagon díszített, impozáns, hatalmas kereszt azonban ritka. A Nyíregyházai Egyházmegye okosan Szabolcs-Szatmár-Bereg és Hajdú-Bihar megye mezsgyéjén állíttatta fel, egyszerre jelképezve a püspökség a határát és az egybetartozást. És persze üzenet is az ukrán, román, moldáv ortodoxoknak, hogy a keleti rítus is inkább összekötne és nem elválasztana minket. 

- Sokan felfedezték már a keresztet! Megállnak megcsodálják. Ezt már a benzinkút tulajdonosa is megerősítette – fűzi hozzá Tibi atya. – Azért is ide került, mert sajnos sokan veszítik életüket közlekedési balesetben. Rájuk is emlékezik ez a kereszt, meg óvja azokat, akik erre járnak, akik éppen haza igyekeznek a családjukhoz.

Nézem a keresztet ebben szép, szeptemberi fényben és valami egyszerű, sallangmenetes boldogság vesz rajtam erőt. Valami megnyugvás. A püspök, Szocska Ábel a megszentelésén azt mondta; „A kereszt jel. Jézus üzenetét hordozza. És minket is kötelez…”

Ahogy ott állok, most nem kötelezvényt érzek, hanem kegyelmet. Végtelen egybefüggő, feszített víztükrű kegyelmet. Aztán eszembe jut, hogy ma van a kereszt ünnepe. A görög templomokban így magasztalják;

„A te kereszted előtt leborulunk, Uralkodó, és a te szent föltámadásodat dicsőítjük!”

Isten, áldd meg a magyart! – mondta végül Jorge Mario Bergoglio. És biztos vagyok benne, hogy erre még a  Jóisten is felkapta a fejét és elmosolyodott. „Isten áld meg a magyart…” – így írta ezt Kölcsey a szatmárcsekei, jéghideg, téli éjszakában és hogy a cenzúra miatt nehogy a fiókban maradjon a költemény, az elejére odavéste: a magyar nép zivataros századaiból…    

„Arra kérem a szentatyát, hogy ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot…” – kérte Orbán Viktor Ferenc pápától. Furcsa analógiák ezek, míg a pápa Kölcsey első sorát idézte, magyarul, addig a miniszterelnök a Boldogasszony Anyánk, az egykori katolikus néphimnusz utolsó, parafrazeált mondatával fordult Krisztus földi helytartójához.

A 19. századig ugyanis nem volt törvényesített himnusza a magyarságnak. A reformátusok a 90. zsoltárt énekelték; "Tebenned bíztunk"…  A katolikusok száján meg legtöbbször a Nagyboldogasszony Anyánk csendült fel;

Boldogasszony, Anyánk, régi nagy Pátronánk,

nagy ínségben lévén így szólít meg hazánk:

Magyarországról, Édes hazánkról,

ne feledkezzél meg szegény magyarokról.

Regnum Marianum nevében kérték a pápát, ne hagyja elveszni ezt a csepp, kis országot…

Az én, a te, a mi Magyarországunkat.

Keretes szerkezet. Ha hiszel, akkor megdöbbentő, ha nem akkor majd legalább művészettörténetileg vedd górcső alá… Miközben nagyokat gondolkodom, azon merengek miért gondolták úgy egykor, hogy „szegények, „árvák” lennénk, miért kell minket megáldani, miért kell minket még mindig, most is félteni.

Mitől, kitől?

Naivak vagyunk, ha azt hisszük a következő 1000 évet is sikerül majd abszolválnunk, ha nincs nemzeti minimum, ha elveszítjük a fiatalokat, ha nem a találékonyságunkra, eszünkre, túlélési ösztöneinkre, meg a hitünkre bazírozunk. A Szentatya a magyar püspökkel való találkozáson kiemelte, ne a „szervezet” legyen fontos, hanem a hit, és az evangélium. Hogy ne az egyházhoz ragaszkodjanak, hanem a „Jézus közösségéhez”. Ne kirekesszenek, hanem befogadjanak.

Nehéz ezt nekünk értelmezni. Nehéz nekünk magyaroknak elmagyarázni, hogy nem kell félnünk kitárni a kapukat, kinyitni a szívünket. Minket az elmúlt 1000 év óvatosságra, mértékletességre, visszahúzódásra tanított, a nyelvünk dobozba zár, a megnyomorított ország túl szűk és most azt mondják legyünk bátrak, nyissunk; ne féljünk egészek, színesek, befogadók lenni! Mi pedig (jogosan, nem jogosan?) az itt hagyott trójai falovakra mutogatunk; ne tessék minket az őrültségre rádumálni. Nálunk a katolikus is nyakas, mint a debreceni református… És persze mondjuk, hogy bár homogénnek látszunk, attól még senki sem fajtatiszta errefelé. Európa dagasztóteknője van, volt, lesz a Kárpát-medence a maga előnyeivel, meg hátrányaival egyetemben. És amikor egyet kell érteni, akkor hirtelen kiderül, hogy katolikusok, görög katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók, meg többek között hit gyülisek vagyunk. Amikor egyet kellene érteni, akkor hirtelen egymásnak esik az újpesti meg a ferencvárosi, a falusi meg a városi, a tirpák meg a hurkás, a diplomás meg a kétkezi, nő meg a férfi…

Gyűrjük, tépjük, marjuk, marcangoljuk egymást, botorkálva a történelem rögös országútján és aztán röhögve mondjuk; ide ne jöjjön senki, mert még egymást is utáljuk.

Mi lennénk a nagy keresztények? Ezek lennénk mi? Ezért jöjjön ide a pápa?

Nem! Azért jöjjön, mert százezren mentek el vele együtt imádkozni vasárnap Pestre. Azért jöjjön el, mert egy zsidó fiatalembernél szebben senki sem tudta leírni, hogy

... bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem…

Azért jöjjön el hozzánk, mert a nagy változások közepette néha már nem látjuk a vezérlő csillagunk. A nagy felfordulás közepette csak várjuk a messiást, várjuk az Urat, adna hát jelet, egy kis aprót, szólna ide nekünk… És azért jöjjön el hozzánk, mert itt az utca népe is így felelt arra kérdésre, miért fontos, hogy eljöjjön hozzánk...

Aztán mosolyogva mondhatnánk, hogy bár voltak, akik nem szépen szóltak róla, azért mi itt vidéken csak úgy látjuk, hogy alig több mint egy esztendő leforgása alatt, háromszor is eljött hozzánk; tavaly nyáron Erdélybe, most pedig egy héten belül Budapestre, meg a Felvidékre is…

És most görögkatolikus létemre egy igaz reformátustól idézek. Egy reformátustól, akitől volt idő többet tanultam, mint bárki mástól, jöjjön az ige Kányádi Sándor bátyámtól;

Kezdem megszokni hogy a kéz

nehezen moccan kézfogásra

elmarad vidám parolája

s a tekintet semmibe néz

 

még szelídnek indul a szó

de már a mondat enyhén karcos

és sejteti a riadót

mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

 

jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél…

Kezet kellene rázni testvérek… Jól megfogni egymás kezét. Kacsintani, ahogy a pápa a magyar püspökökre, aztán imádkozni, énekelni, inni egyet.

„Ez a mi munkánk; és nem is kevés…”