Van egy nő. Tegnap kiugrott egy száguldó taxiból Vasárosnéménynál. Csúnyán megütötte magát. Az arcát, a lábát. A mentők kórházba vitték. Senki nem értette. Agresszív volt és ukránul ordibált.

- Csak haza akar menni – jegyezte meg valaki rezignáltan. A sérülései miatt egyelőre nem engedték. Aztán jött a tanakodás, hogy „hová tegyük”? „Nekünk nem kell!” „Mi nem tudunk vele mit kezdeni!”

A biztonsági őr idegesen állt egyik lábáról a másikra a szobája előtt. Neki kellett a nőre vigyázni, meg ne szökjön. Aztán láss csodát, jött egy autó, kiszállt belőle egy jól szituált ötvenes férfi és a nőt kereste. A nő úgy repült az ölébe, akár egy kismadár. Ölelték csókolták egymást. A férfi, a nő után jött. Egy szomszédos ország fővárosából. Hazamentek…

Más…

- Van egy kislányunk… Senkinek sem kell. A szülei lemondtak róla. A rokonoknak annyi a gyerekük, hogy de hiába. Egy kislány. Naponta találkozom vele. Játszunk. Akkora benne a szeretetéhség. Bújik mindenkihez. Szeretne életében egyszer otthon lenni… Ott, ahol szeretik, ahol elfogadják, ahol ő egy édes kislány lehet…

Hallgatom a gyermekvédelemben dolgozó ismerősöm, közben pörgetem a telefont. Látom micsoda erőfeszítéseket teszünk kóbor kutyáért, macskáért. Hogy milyen fura az ember, hogy képes, hogy akar, ennek a kislánynak még sincs otthona. Vannak, de még sincsenek szülei. Van egy kislány… Elképzelem. A nagy ártatlan szemeket, hatalmas könnycseppekkel. Eszembe jut, amikor édesanyám életemben először elvitt a bölcsődébe. Vigasztalhatatlan voltam. Van egy ismerősöm. Pszichiáter. Azt mondja, ezt a traumát egy életen át hordozni fogom. Mondom, van egy kislány is…

Megint más…

Van egy doktor. Jó barát. Fiatal hozzá, de már szent. Ha éppen nem embert, akkor állatot gyógyít. Ha nem gyógyít, akkor arról álmodik, hogy gyógyít. Egyszer meggyógyított egy baglyot. (Nem egyszer, sokszor). Aztán elengedte a madarat. Amikor esténként kiállít az ajtóba egy egérrel a kezében, a madár hazajött vacsorázni… A múltkor hirtelen többen lettek. Mármint a doktorék. Egy csodaszép kislánnyal „gyarapodtak”. Pedig van már nekik kettő. Nekem elállt a lélegzetem, amikor megtudtam, örökbe fogadták. A kislány olyan, mintha rajzolták volna. Komolyan; mint egy mesehős. Királykisasszony. Piciben. Sandán nézett rám. Nem adta könnyen a barátságát. Szaladt a doktorékhoz. Épp hazamentek.