Vannak ezek a délutánok. Megáll a levegő. Még nem megy senki haza. Sokadik kávét főzik a fáradt, dohogó, céges gépek. Sokadik ráncból lesz Csörsz árka meg Grand Canyon. Kopog egy klaviatúra, kocog a szemfoghoz a toll, az életünk egy gyors time lapse. A gyorsan bekapott reggelitől a rossz álmokig. Búcsúpuszitól a félredugásig. A fecskék meg elmentek, hűvösek lett az éjjelek, az esték meg úgy zuhannak, mint egy repülő, amiben infarktust kapott az egész pilótafülke.
Te! A magányban edzett férfi megtanul énekelni. Csak a fene vinné már el, olyan szomorkás, olyan bolondul melankolikus minden dala, hogy kedvem lenne felképelni. Ha már neki sem jó, akkor kinek? Ha neki sem ízlik az akácméz, akkor minek?
Te! Láttál már olyan szívet, hogy csak futás közben ficánkol, csak akkor ha 180-ig szalad a pulzus, ha kieshet, ha megbolondulhat…
Aztán jönnek a mindig újak. Néznek, mint egy műtárgyat. Kortárs voltam, antik leszek. Én írtam a történelmet, most engem írnak, büszke voltam a rézhajamra, most patinásodik és olyan furán idegen a világ.
Már nem ismerek senkit, már nem ismer senki, csak a giccsre faragott holnap…
