Már, amikor lenyomta a kilincset a lány érezte, hogy a pasi ideges. A mozdulatban volt valami erőszakos, ahogy az ujjak megfogják a fémet, rászorítanak, megfeszülnek az izmok és nem is megtolják, hanem „berúgják” az ajtót. Pedig a lány már annyira várta. Elkészült. Amikor zuhanyzott és a tusfürdőt szétkente a testén, azt kívánta, hogy jöjjön haza a pasi. Finoman pofozza fel, szorítsa össze az arcát és csókolja meg, majd vadul szedje le róla a ruhát és tegye magáévá. Ne finomkodjon. Ne szerelmes, lágy, trubadúr legyen, hanem ösztönférfi. Ne hódítsa meg, hanem vegye el, kényszerítse ki, erőből, izomból, tesztoszteronból. Erre megjött, csupa feszültséggel, frusztrációval. Végigsétált előtte, parfümbe mártva, mosolyogva, hátha…

- Mehetünk? – kérdezte a pasi. Hűvösen. Nem hatott rá a nőiesség, a belső izzás, a forró, belső feszültség, ami a lény öléből indult és azt ordította, neki most kell a pasi, neki kell az ölelés, hogy beléhatoljon, hogy benne legyen, hogy uralkodjon rajta.

- Mehetünk… - fogta vissza magát a lány. – Persze. – Húzta a cipőjét, de ahogy lehajolt a fenekét pajkosan, aprót kuncogva nekitolta a pasi ölének… Hátha, hátha megérzi! Lehet, hogy ezzel, ahogy a kerek feneke hozzáér a nadrágjához és csak néhány milliméter választja majd el a két világot, akkor a pasi egyszer csak… A pasi a telefonjához nyúlt, pörgette. Valamit olvasott, közben összehúzta a szemöldökét. A lány a cipőjét fel, a száját pedig elhúzta. A pasi ebből semmit sem vett észre. A diszkontban is folytatta. A telefonját bámulta. A lány közben nézte. Nem ő a legjobb pasi, de valamiért izgatónak látta. Valamiért képes volt meghódítani és egyébként is, nagyon tudott kampányolni. Még az elején, egyszer nekiszorította a falnak. Akkor vette le a lábáról. Kár, hogy csak emlék… - gondolta a lány és közben pakolta a kosarat. Egy fiatal pasi nagyon nézte. Csillogott a szeme. Látszott, hogy végigméri, hogy vetkőzteti. Miért nem néz így rám a pasim – dohogott magában és azon morfondírozott mit kellene tennie… Fizettek. Kitolták a „kocsit”. Kint leszakadt az ég. A június már csak ilyen. A pasi dohogott. A faszért félti annyira a kocsiját? – gondolta a lány, de nem szólt semmit. Aztán fogta magát és kiszaladt az esőbe.

- Van, aki megázik, és van, aki élvezi az esőt! – rikkantott és széttárta a karjait. Az eső feltöltötte, ahogy átnedvesedett a blúza. A mellbimbói megkeményedtek a hűvös cseppektől. A pasi utánaszaladt. Egymás mellett caplattak. Bedobálták a cuccot a csomagtartóba. A bevásárlókocsit félreállították és behuppantak az ülésekbe. A lány adott egy röpke csókot a pasinak. Ettől kívánni kezdte. Nagyon. Vadul. Átkozottul. Kívánni. A pasi elindult, az ablaktörlő lapátjai ütemesen mozogtak. Most még ez is izgatta. Az ütem… Az esőszenzor néha megbolondult, akkor begyorsult. Így kellene, hogy csinálja! Lassan, majd hirtelen gyorsan. Nagyon gyorsan, majd újból lassan…

- Állj már meg! – mondta lány. – Kívánlak! A pasi ránézett. A lány gondolkodás nélkül elkezdte kigombolni a farmerját. A pasin arcán egy finom mosoly lebbent át. De ez kevés. Azt szeretném, hogy álljon félre. Simogasson, csusszanjon be a keze a bugyimba…

- Állj már meg! Hallod! Nézd már! -  és az ujjait kihúzta a bugyijából és megmutatta a férfinak. Az még mindig csak vezetett. Talán a szeme sarkából néz… A kocsi megtelt az izgalom dús illatával. Egyszer csak befékezett. Elkapta a kormányt és vadul csókolni kezdte. Pillanatok alatt bepárásodtak a kocsi ablakai. Már nem ment a ventilátor. Csak a zene szólt… A kedvenc zenéjük…

Zuhog. Minden nedves. Esik. Szörnyen esik. Eszébe jut, ahogy egy nyáron a lány felnézett az égre és nevetve, kihívóan dobta felé a vizes pöttyöst; „van, aki megázik, valaki élvezi az esőt…” És rohant széttárt karokkal a kocsi felé. Mindig messze állt meg a bejárattól. Kihasználta. A lány élvezte, a pasi megázott. Aztán már a kocsiban megérezte benne a nőt. Nem volt nehéz. Odahajolt a füléhez, azzal a pici fogaival, óvatosan megharapta a férfi fülcimpáját; „Állj meg! Állj meg, most! Itt! Hallod? Itt akarom!”

- Te meg vagy bolondulva! - válaszolt a férfi. De ahogy oldalra pillantott, a lány már  gombolta is a formás farmerját. Cipzár úgy csusszant le, hogy attól le fel járt az ádámcsutkája. 

- Nem kellek? – kérdezte a lány, mint egy céda és belenyúlt a nadrágodba. Az arcod átváltozott. A férfinek úgy tűnt, mintha színésznő lenne. Egy pillanatra azt sem tudta eldönteni, hogy játszik, vagy... Dehogy játszott! Persze akarta is, hogy ne játsszon, de valahol mégis, csábítson, hogy felébressze benne a férfit, sőt a sosemvolt félistent, aki most sofőr képében rabolja, teszi magáévá. 

– Nem kellek? – kérdezte és sűrű, nedves haja úgy tapadt az arcára, mintha a két tenyerével szorítaná. Nézte a pajkos, a nadrágban megbúvó, karcsú kézfejét. Tudta, mit csinál. Akkor még csak bámulta. A vékony, átnedvesedett blúzt, a lányos melleket, az apró csúcsokat, melyeket belülről a láztól bolond vágy, kívülről meg a selyem izgatott. A porcelán alkarja libabőrös lett, és simogatta magát, a szemében csupa felszólító mód, csupa kéjtől ziháló indulat. Pontosan tudta, hol vannak azok a finom ujjak, hogyan érnek el remegve oda, ahol most neki kellene lennie. Ami akkor, ott csak az övé lenne, csak rá vár. Feladat, kihívás, törvény. Remegett, szinte szikrázott a levegő a kocsiban, és úgy ziháltál, hogy párásodott az ablak. A lány az egyik bűnös ujjával végigsimította a cserepes ajkát;

- Állj meg… - már nem is kérte. Könyörögte.

A kocsi gurult tovább, szív, lélek, test összemosódott benne, összemosta a bolond, kéjtől csöpögő nyári eső. És akkor fékezett, megállt. Ott. Egyszerűen az út szélén. Megállta. Ott. Kívülről csak egy párától nehéz autó látszott. Kívülről semmi. Mert ez az ő titkuk maradt. Van, aki megázik, van aki pedig élvezi az esőt. De még, hogy élvezi…

„Állj már meg!” – hallja, ahogy kopog a novemberi eső. „Állj már meg!” – és hagyja, hogy végigfolyjon rajta az áldás. A homlokán, a hajáról. Hagyja. Őszül. Az ezüst eső teszi. Hátranéz a kocsiban… Piros lámpák. Vörös fények. Ha itt lenne, sose félne.

Festett mosoly az arcomon. Szép vagy Pierrot! Szép vagy! Csak az könnycsepp ne lenne a szemed sarkában. Csak az. Elköltözött a hamuszínű ég. A nagy esők továbbálltak. Bennem a lány zongorázik. Meztelen. A kis bőrszék, amin ül hozzáér a szemérméhez. Érdekes találkozás a marha és a lány barackja. Hajlong, barna haja meg-meglibben. Zongorázik. Nekem. Mögötte állok. Nézem a hátát. A derekánál a két gödröcskét. Hajlong, akár tavaszi fák, az áprilisi, fényes szélben. Átéli a zenét és a zene a testét. A dallam finoman remeg a szája sarkában, a mellénél és a combja között is. Ahogy állok és nézem a lányt arra gondolok, hogy minden művészet kéj, minden művészet szerelem. A lélek is arra kér, hogy öleljem, mert a lélek idegvégződése a test. És tudom, hogy amikor megszólal a férfiasságom, akkor a lélek is szól belőle.

A lány játszik. A zongora összekacsint vele. A lány meztelen. Az ülőkén bőr a kárpit, hozzáér a szemérméhez. Dúdolom a dallamot. A konyhából kávéillat lopakodik. A kotyogós dühe, izgalma, szörtyögése magához parancsol. A dallam utánam szalad; a lány meztelen! Kávéízű lesz a csókom, ha visszamegyek…

Csak addig vagyok törpe, amíg fel nem veszem a nyúlcipőt. Csak addig vagyok lapostetű, amíg el nem kezdek ugrálni, bemelegíteni. Aztán valahonnan évtizedek mély fiókjából előmászik a bennem lakó férfi, a bennem lakó hódító, bennem élő Akhilleusz, Agamemnón és Odüsszeusz. Én vagyok Nagy Sándor, Caesar és Napóleon.

Eddig ment a töpörödés, a kicsinység, az apróság kínja. Megjött az eső, megnövök én is mint a gomba! Hát azt hiszed, nem lehet valaki boldog a halottak élén?

Be szép, kisértetes a világ,

Be jó nekem, be szép nekem:

Most az igazi halaványak

Táborában vezérkedem,

Hogy az Életre mosolyogjunk.

Hát azt hiszed, csak te hagysz romokat magad mögött? Azt hiszed, hogy csak érted szomorkodik, vész meg a fél világ? Hogy nagy sorsok fösvény, kilopott alkatrészeként nélküled a gép nem forog, az alkotót pedig rémálmok kísértik?

Hát azt hiszed, hogy képes voltál kivágni, kiradírozni a magadból? Hogy a feledés nehéz, poros brokátjába csomagolva, lábamra téglát kötve, a folyóba dobva nem mentenek ki a néma halak???

Hát azt hiszed, nem nyúl utánam az isten?

Hát azt hiszed, hogy nincs más öröm, boldogság, mint ami tőled lehet?

Hát azt hiszed, hogy vaktölténnyel vadászhatsz vadakra? Hát nem veszed észre, hogy aki odadobja magát a lábad elé, mind csak Kismiska, csak inas, kezdő, amatőr, műanyagpuska!

Nem bírok törpe lenni! Nem én, mert ha meghajtom a fejem belőlem beszél a Krisztus, én viszem a keresztjét, az én kezemmel ír, hahotázva az Öregisten és velem imádkozik a Lélek!

Mennyei király! Most fogd a kezem, most húzz magad után, amikor futok, amikor az esőben is boldogan kiáltom; citius, altius, fortius! És aztán megvízült háttal, amikor itt verem a gépet, amikor itt írom Neked; nem megy a törpeség, nem megy, hogy a bánat vízétől összemosottan végképp megadjam magam az aszott keserűségnek!

Nem megy! Amikor épp egy nagy kéz írja mosolyogva az ajtómra; itt lakik a született kegyosztó!

És meghajtom a fejem, és letérdelek és próbálgatom a szűkre szabott alázatot, és tűzre dobom az önteltséget. Csak a szívem, meg a hitem hagyom meg, csak azt, amivel szolgálni is tudok. Mert az igazi úr nem csupán nagyvonalú, de önként, dalolva végzi a szolgák a munkáját… És akkor is beáll az örök várakozás sorába, ha véletlenül sem látszik a sor eleje... 

Mint sárga fáklyák égnek az őszi éjben a jegenyenyárfák. A ritkuló lombok alatt sétálók, most ezer levelet kapnak. Mindenben ugyanaz az üzenet: elmúlt. A nyár. A szerelem. A szélben hallom, ahogy szinkronban ásít a kiserdő. A Nefelejcs és az István utcán már emléke sincs az égig érő fasornak, a barkácsáruház alatt, mint alapkő-mementó egy százéves fehér nyár dücskője mállik. Én még láttam, ereje, lombja teljében. És most nem a múltnak, hanem a mostnak, a vannak kellene örülni. Egy forró kávénak a Szabadság téren, a könyvtár mögött rozsdásodó platánoknak, más szerelmének, hogy nélkülem is forr a bor. Krúdy Gyula bátyám kilenc után érkezik. Furmintot kért. Már a hűtőben pihen. A hely, ahol egykor, tavasszal babarózsaszínben tündöklő vérszilvák csábítottak szeretni, most egy játszótérnek adta meg magát. Pedig nem is a téltől, hanem az izgága tavasztól félek. Emlékszem majd a babákra; babahaj, babaszerelmek, babalábnyom. Se veled, se nélküled ősz. Se nélküled...

Vannak azok a filmek, amikor a „hősünk” rádöbben, ő csak egy kísérleti nyúl egy laboratóriumban, és egyébként nem is a jól sikerült, sorozatgyártásra szánt dicsőséges termék, hanem egy félbehagyott zsákutca. Eszembe jut Duncan Jones Moon című kamaradarabja Sam Rockwellel, meg Alex Garland Ex Machinája, Oscar Isaac, Domhnall Gleeson és a meseszép Alicia Vikander főszereplésével. És eljutok Spielberg A.I.-hoz, na meg a két popkultúrába ágyazódott univerzumhoz az Alienhez, meg a nézhetetlenségig fokozott Resident Evilhez… Szóval, amikor a teremtett lélek felismeri, hogy ő csak szemét, egy rossz gondolat, egy félresikerült fércmű az mindig megdöbbentő erejű...

Most olvastalak. Csoda volt. Csodás sorok. Egy tehetséges nő tollából. És mesés, távoli univerzumban élő lány érzései villogtak a képernyőn, a betűk a szívéből pattantak a képernyőre, a mondatok összefonódtak, mint szeretkezni készülő szerelmesek, és éreztem az izgalmat, ahogy a nő és a férfi valahol, a világból kizárva épp belekezd valamibe, amiből akármi is lehet. Bármi. Hihetetlen nagy ölelkezés, csókcsata, az orgazmusig fokozott kéj… Sőt a testeken túl, a lelkek balettje. Túl a gravitáción, túl az élet szíjain, túl a kötelezőn, a hétköznapin. Olvastam és izgultam értük. Izgultam, hogy vajon jól csinálják-e, a szerelem hegymászói feljutnak-e, kibontják-e zászlóikat? Izgultam, mert az átkozott gadameri tétel, az önreflexió ott bizsergett bennem, még akkor is, ha én akartam ott lenni, én szerettem volna a sorok főszereplője lenni. Én a király, akinek az ölébe ugrik a hercegnő. Én akartam lenni a játék és a játékos, én aki éppúgy uralkodik az öle, mint a bolond szíve felett. És olvastam, hogy micsoda vadász lett belőle, hogy nem érdekli más csak a vadászat maga.

És én lettem a legkisebb olvasó. A hidrogénatomban kuporgó kvarkocska. Én lettem a töpörödésig zsugorított semmi. A legsötétebb és legparányibb fekete lyuk. És most azt sem értem, hogyan jön ki belőlem, ez a néhány habkönnyű gondolat.

Tizenhét éves voltam, amikor Magyar Józsi barátom jóvoltából megismerkedtem Kányádi Halottak napja Bécsben című versével. A verssel, amiben identitásról, nyelvről, tartásról, hitről beszélt Sándor bácsi. Az a Kányádi, aki úgy megihletett, hogy az első szakdolgozatom témájaként is a hosszabb lírai kompozíciót választottam. Most is hálás szívvel emlékszem arra a telefonra, amikor Nagy-Major Gáboron keresztül megszereztük az elérhetőségét és felhívhattam, hogy amolyan „interjúfélét” készítsek vele. Jóízű beszélgetés lett belőle, nem több, de amit akkor hallottam, beleírtam a szakdogába.

Szóval 17 éves voltam, amikor azt a részt szavaltam, hogy

Harmincnyolc éves voltam amikor

krisztina a majdnemhogy meztelen

szép stájer lány egy pohár whiskyre

hívott engem a singerstrasse sarkán

szegény vagyok szívecském s idegen

macht nichts mondta halottak napja van…

Még volt 21 évem, hogy 38 legyek… Az élet végtelennek tűnt és bár nem sokkal korábban veszítettem el, a végletekig szeretett nagyapám, valahogy a családban több volt az élő, mint a holt. A temetőbe sem kellett sok mécses, virág. Onnan tudod azonban, hogy múlik az idő, hogy egyre több a mécses a kocsiban, egyre gyarapodik a virágok szála, és már nem csupán a rokonok, nagyik, nagyapák sírját akarod meglátogatni, hanem az időközben „elballagott” barátok, kollégák, osztálytársak hantját is…

 Mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek

bora ecet könnye torma

gyertyájának is csak korma

álldogálhat egymagában

kezében egy szál virággal

mert a legárvább akinek

még halottai sincsenek

Akkor is, most is úgy érzem, hogy a Halottak napja Bécsben című versbe Kányádinak sikerült mindent beleírnia életről, küzdésről, magam-magunkról, nemzetről, meg nem értettségről, elnyomásról, falu- és nemzetrombolásról, amit ember képes a líra nyelvén megfogalmazni. Kányádi persze nem Nagy László. Nem is akar lenni. Nem a megbomlott, vérző univerzum nyelvén beszél, hanem amolyan református kántortanítóként szól hozzánk, és bár verse hallatán a nagy kritikusok is bólogatnak, nem föltétlenül az elvontságában rejlik a nagysága! Sokkal inkább abban, hogy magyar igazságot fogalmaz meg, Bécs városban, idegenként, az Ágoston rendiek templomában. Abban a városban, ahol bár most mindenki büszke Mozartra, a világhírű zeneszerzőnek éppúgy nincs sírja, mint azoknak az eltűnt, elpusztított kis falvakban réges-rég eltemetett székely-magyaroknak, akiknek egykori törpefalvait a brutális buldózerek egyengették simára…  

Pont tíz éve, hogy apámmal a hepehupás vén Szilágyban, annak is legszebb, legbüszkébb városában, Zilahon sétáltunk a temetőben. Zilahon, ahol Wesselényinek szép szobra áll, ahová Ady járt gimnáziumba és ahová az Üzenet egykori iskolámba című csodát küldte.

Szóval, amikor körbementünk a temetőn itt is, ott is olyan nevek tűntek fel, akik nekünk bizonyosan, vagy éppen bizonytalanul rokonaink lehettek. Nevek, emberek, akiről mit sem tudok, csak egy tábla, meg két évszám beszél róluk. Ott a  hepehupás vén Szilágyban.

Ma, amikor az apagyi nagyszüleim sírjánál, a szokásos koreográfia szerint megpihentem, arra gondoltam, lám idegeneknek ők is csak két név, meg négy év évszám. Ennyit mond a sírjuk. Na jó, azt is, hogy édesanyámék gyönyörűen rendben tartják. De nem mesél arról, hogy milyen volt mama mellé leülni, hogy várt engem a kőttes kaláccsal, hogyan ölelt át, hogy hallgatta, mit mesélek, lányokról, iskoláról, munkáról. Nem mond semmit arról, milyen volt nagyapámmal kárászt fogni a Leveleki-tavon, nem mond semmit arról, hogyan mulatott, mi volt a szava járás és milyen gyönyörűen tudott énekelni. Semmit nem mond arról, hogy micsoda véd- és dacszövetségben éltünk, hogy milyen büszke volt rám, az elsőszülött unokájára…

Nem mondanak ezek a sírok semmit. Az élőkről beszélnek, a krizantémokról, a mécsesekről. Aztán a kocsiban arra gondoltam, hogy ismét eltelt egy év, ismét közelebb vagyunk ahhoz, hogy Krisztusban újra találkozhassunk egymással… És van bennem egy kis düh, hogy az elmúlt napokban azon ment vita a legnagyobb közösségi oldalon, hogy akkor mi legyen és mi ne legyen, Halloween, vagy halottak napja? A fene megeszi, ha nem tudsz emlékezni, ha az emlékeidben nem tudod megidézni azokat, akik elmentek, akik már nincsenek itt. Nem számít, drága barátaim, nem számít semmilyen külsőség, csak a szíved számít, csak az, amit benne őrzöl. Csak az számít, hogy azokból mennyit sikerült megőrizni, hogyan bánsz az örökségeddel, hogyan tartod őket „életben”!

Hát mondjátok! Bármelyik szülőtök, nagyszülőtök akarta-e hogy lopjatok, csaljatok, hogy gazemberek legyetek? Hát én csak arra emlékszem, hogy azt szerették volna, ha jó ember leszek… Ha tehetős, jó módban élő, de tanult és a bölcsességtől is kiforrottan, csak jó ember leszek. Aki jó másokhoz, aki élen jár a munkában, akit elismernek, akit szeretnek, akit kitüntetnek… Ennyit szerettek volna.

Nagyapám sokszor nevetve mondta, az ő sírjára ne virágot hozzunk, hanem locsoljuk meg borral. Nagymamám ellenben virágot akart. Sokat gondoltam, hogy egyszer csinálok egy borlámpást. Egy szép borosüvegbe gyertyát rakok, azt teszem papó sírjára… De aztán persze megmosolygom. Hát mit szólnának az drága apagyiak… Nem értenék a performanszt…

És ilyenkor mindig lelkiismeretfurdalást is érzek. Az apai nagyszüleim, Nyírbátor már-már elfeledett görögkatolikus temetőjében nyugszanak, annak is a legvégében. Hozzájuk 2 éve nem látogattam el. Nem voltam keresztanyám, a nyírbátori rokonok, ismerősök sírjánál és nem zarándokoltam el még, nagy szellemi tanítóm, Szták Sándor fábiánházi sírjához sem. Ma este a Bujtoson értük, nekik is gyújtok majd gyertyát. Az örök fényesség, az emlékeim, meg a tisztesség végett is.

Aztán majd beszélek, az Öregistenhez, Krisztushoz és jó sokszor elmondom a Mennyei Király vigasztalót mert van miért vigasztaljon…  

Hogy mi történt 1956. október 23-án, arról a néhai Bodnár István tanár úr beszélt nekem először. Egyetemistaként részt vett a felvonuláson és a forradalom napjait a fővárosban töltötte. Még a kilencvenes évek elején is csak halkan, visszafogottan mesélt arról az időszakról, de mindig mosolyogva, csillogó szemmel. Láttam rajta, átéli, újraéli a pillanatokat és úgy beszél a történésekről, mint aki csodát látott és nagy, roppant titkok tudója.

- Tanár úr! Ha győzünk, ha nem jönnek be az oroszok, akkor mi lett volna? – szegeztem a magyar nyelv és irodalom szakos tanárnak a történelmietlen kérdést, a semmi kis 16 évemmel.

- Ott tartanánk, mint most Ausztria! Ehhez kétség sem fér! – válaszolta csípőből, gondolkodás nélkül.

Elhallgatástól az iskolai ünnepig

Rá egy évre Bodnár István, tanár úrra bízták, hogy állítson össze ünnepi műsort a gimnáziumban. Sose felejtem el azt a „fellépést”. Életemben először találkoztam 56’ irodalmával. Tamás Lajos sorai úgy égtek bennem, mint őszi rőzse tüzek, gyorsan lángra kapva, gyorsan perzselve ifjú szívem izomrostjait; „Megyünk, valami láthatatlan/áramlás szívünket befutja,/akadozva száll még az ének, /de már mienk a pesti utca.” Amikor néhány év múlva személyesen találkoztam a főiskolán Faludyval, még mindig kívülről fújtam; „másnap, szerdán reggel: por, ágyúszó és szenvedés; mégis, mikor átvágtam a Hősök terén, mosolyognom kellett, mert nem állt szobor többé a csizmában…” És Ilyés Gyulával írtuk az égre; „hol zsarnokság van,/mindenki szem a láncban;/belőled bűzlik, árad,/magad is zsarnokság vagy” Hogy végül Máraival temessünk forradalmat, reményt, álmokat; „Nem érti ezt az a sok ember, Mi áradt itt meg, mint a tenger? Miért remegtek világrendek? Egy nép kiáltott. Aztán csend lett. De most sokan kérdik: mi történt? Ki tett itt csontból, húsból törvényt? És kérdik, egyre többen kérdik, Hebegve, mert végképp nem értik – Ők, akik örökségbe kapták –: Ilyen nagy dolog a Szabadság?”

Mint egy nagy hátizsákot, úgy kaptam örökségként 56’-ot. Azt az ötvenhatot, amiről egykor még Orbán Viktor is azt mondta; „Ötvenhat olyan számunkra, mint tánciskolában a "kályha".” Vittem haza egy volt egyetemista élményeit, vittem haza a verseket. Hol szavaltam a József Attila utcában, hol az Easttel énekeltem; „56’ izzó ősze volt, Magyarország remény és pokol…”

Akinek azért volt több a nyugdíja, mert lőtt...

Aztán egyik évben a szomszéd bácsi olyan utálattal beszélt a rendszerváltásról, meg a ötvenhatról, hogy csak néztem rá… Majd apámtól kellett megtudnom, kiskatonaként ott volt a Köztársaság téren. Azok közé tartozott, akiknek ropogott a fegyvere. Azok közé, akiknek ezért a Kádár rendszerben nyugdíjkiegészítés járt… És amit, a rendszerváltás után egyből el is vettek tőle…

Mámma meg...

A mai ünnep felvonulásokról, békemenetről, meg az ellenzék kampányáról szól. A mai ünnepre a mérce TGM írását közölte, aki szerint 1956-ban szocialista forradalom volt Magyarországon. Elő is vettem Rainer M. könyvét és rögvest el is olvastam Bak M. János ide vonatkozó írását, ami a „Demokratikus szocialista rendszerért” című fejezetet kapta. Bak. M, Szabó Zoltán falukutató és publicistát idézi; „a forradalom a liberálisoknak túl szocialista – a szocialistáknak túl liberális…”.

Ebből a mondatból pedig nyugodtan megpróbálhatjuk kihámozni ötvenhat szellemiségét, alapállását. Az átlagember köszönte szépen, sem a reakciósokból, sem kommunistákból nem kért többet. Az átlagmagyar jólétet akart; enni, inni, élni, lenni megmaradni. Az átlagparaszt a saját földjéből akart megélni, a munkások pedig végre úgy voltak vele, hogy a saját országukat szeretnék építeni, nem másnak, nem az internacionalizmusnak. Legyen ennivaló a boltokban, legyen működő egészségügy, ingyenes oktatás, társadalmi mobilitás. A többség valamiféle szociáldemokráciával álmodott. Bibót forgatva azt olvasom ki a korszellemből, hogy a magyar független szeretett volna lenni, nemcsak a nagyhatalmak kényétől és kedvétől, de ideológiailag is. Járni akart templomba, de nem akarták, hogy papok a nagytőkésként, furcsa hangulatú kurzusokat szolgáljanak. És talán nem is értették igazán, hogy mit akarnak a keresztényszocialisták.

Két vesztes háború, iszonyú anyagi- és emberáldozat után, tényleg szerették volna, ha valami szép jelet rajzol az országra a béke ujja. 1956-ban talán ezért volt képes kicsi és nagy összefogni, mert ugyanazon a morális alapon akartak elindulni; ennek pedig egyetlen üzenete volt, erkölccsel felvértezett jogrendszert akartak, ami egy államilag szabályozott piacgazdasággal indul el a boldogság felé.

Ekkorra tömegek ugyanis már csalódtak a vadkapitalizmusban és kommunizmusban is. És simán tettek egyenlőségjelet Szálasi és Rákosi közé. (sőt talán még Horthy közé is, és ezen azért nyugodtan vitatkozhatunk, hogy joggal, vagy jogtalanul...) Mert az első kettőnek bizonyosan közös volt a nevezőjük; önkény, diktatúra, elnyomás ideológiai alapon…

De, hogy 1956 tudatos, baloldalon kiérlelődött, szocialista forradalom lett volna? Hát, aki ezt egy kerek perec, expressis verbis le meri írni, az véleményem szerint az ördöggel cimborál. Vetít. Vakít. Félrevezet, Félremagyaráz.

12 napról beszélünk. Fogalmunk sincs, hogy ha hagyják, ha engedik, hová jut el a feladvány. Biztos vagyok benne, hogy valamiféle pluralizmus, a magántulajdon egyfajta korlátozott jelenléte, azaz modern nyugatosabb demokrácia alakult volna ki, a maga sajátos magyaros megoldásaival. És lett volna sima 40 évünk, hogy beletanuljunk a demokráciába, elsők között csatlakozhattunk volna az egyesülni készülő Európához és persze kísérletezhettünk volna, bal és jobboldal között egyensúlyozva, a pluralizmus keretei között.

Mit siratsz kisfiú? 

Amikor én 1956-ot siratom, akkor a mi lett volna, ha kezdetű mondatot siratom. Az elszalasztott negyven évet. Azt, hogy nagyapámtól, akit munkásellenesnek nyilvánítottak 1948-ban, és két év szegedi Csillaggal ajándékozták meg, senki, de senki nem kért bocsánatot. Azt, hogy talán apám igazi innovátorként jöhetett volna el nyugdíjba.

Anyai nagyapám zsigerből utálta a kommunizmust. Amikor a rendszerváltás után visszakapott csepp darab kis földet, a kezében morzsolgathatta, ennyit mondott 63 évesen; „-Ej, de jól nősültem!”

TGM szocialistázhatja a forradalmat, mert a MarxIsMuss nevű berlini konferenciára írt vesszőfutását így közölte a Mérce.

Kinézek az ablakon. Nyíregyházán csoda egy október 23 van. Ragyog a nap, a fák a legszínesebb ruháikat öltötték magukra. Aztán magam elé képzelem a filozófust, akiről egy remek rádióműsorban kiderült, nem tudja ki írta ezt a sort; „kicsikét szűk ez a világ nekem…”

Magam elé képzelem a börtönből, négy gyermekéhez és feleségéhez hazatérő nagyapámat, akinek csak az volt a bűne, hogy módos, iparos emberként élt.

Magam elé a kiskatonát, aki azért kapott extrawurstot a Kádár-rezsimben, mert tüntetőkre lőtt.

Magam elé a lánglelkű Mindszentyt. A négy nap „titokból” hazatérő, majd 32 év múlva, nagybetegen, halála előtt megbánást tanúsító, de feloldozást nem kérő Kádárt. A szemüveges, bajszos, jóságos, hiszékeny, mártír Nagy Imrét. Bibót, aki szerint az a demokrata, aki nem fél. Meg a pesti srácokat, akik ebben az értelemben valódi demokraták lehettek, mert még a veszedelmes, orosz tankoktól sem féltek.

Aztán, amikor kinyitom a szemem és békemeneteseket, meg ellenmeneteseket látok, meg mozifilmet áldókat és átkozókat. Közben meg azt sem tudjuk, mit és hogyan kellene ünnepelni és rá kellene jönni, pontosan ez a megosztottság minden problémánk alapja és rákfenéje.

Sokat kellene beszélgetni, testvér…

„…jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél…”

 (Kányádi)

Az őszinte zöldek őszintén nekikeseredtek. A vitákat generáló szökőkút, elvitte az orruk elől a show-t. A nagyszabású beruházás még nincs készen, ám mivel a kivitelező a próbaüzemig jutott, a városvezetés hétfőn meghívta a sajtót; tessék rácsodálkozni az új „látványelemre”. A szökőkút pedig jött, látott, győzött. Zenél, a vízsugarai az égbe szöknek, filmet lehet rá vetíteni, a környezete megszépült, 43 előnevelt facsemete, meg egy halom zöld is a földbe került köréje. Van, aki Kassát, mások pedig, egy kis kincstári optimizmussal, meg nyírségi hiúsággal, már-már Barcelonát emlegeti. A városvezetés büszke, sietve teszik hozzá; teljesen átalakul Sóstó képe, megszépülnek a sétányok, „teret nyitnak millióknak”, a rekortán is hibátlan lesz, meg a nagyon kulturáltak a WC-k, melyeket már nem csupán apróval, hanem bankkártyával is használhat majd a falu apraja-nagyja.

A zöldek pedig őszintén fanyalognak. Hiába hódítja meg, - szerintük - a másfél milliárdos (az egész beruházás ennyi) „giccs” az egyszeri emberek szívét, hiába lájkolják, kommentelik örömmel a megvalósulását, hiába lett insta- és face-téma a „kút”, ők kitartanak amellett, hogy Sóstó a környezetvédelem szent ügye. A nem túl széles körűre sikeredett polgári vétó, pedig vesztett az ügyön.

Nekik is igazuk van. Csak éppen árnyalni kellene a képet. Amikor egykori évfolyamtársam, a "zöldlelkű" Fekete Éva azt mondja, hogy bármennyire is tetszetős az átlagpolgárnak a beruházás, ebben nincs zöld gondolat; ezért élő, koros fákat kellett feláldozni, akkor simán igazat lehet adni neki. Amikor azt mondja, a globális felmelegedés közepette ilyen összegeket klíma- és természetvédelemre kellene fordítani, akkor is igaza van. Amikor a néma fák helyett beszél, érvel, magyaráz, akkor (mindig is) igaza van.

És ne tessék meglepődni, de igaza van a „városnak” is, amikor azt mondja; évtizedek óta az a terv, hogy Sóstó idegenforgalmi központtá alakuljon. Évtizedek óta az a terv, hogy egy új, jövedelmező ágazat vesse meg, végképp a lábát a városban. Ebből minél többen meg tudjanak élni; legyenek vonzó szállodák, mesés, vendégcsalogató környezet. Sóstó felébredjen Csipkerózsika álmából és az az ékszerdoboz, amit az itt élők évszázadok óta nagy becsben tartanak, a távolról érkező turisták körében is közismertté váljon. És ha így, akkor ki kell mondani; bármilyen épületet, látványt, sétányt, akármit építünk Sóstón, az ma már csak úgy lehetséges, hogy valamit a természettől veszünk el, legyen szó strandról, élményfürdőről, skanzenről vagy éppen az imádott állatparkról. Igen, ehhez fát is kell kivágni, ha építkezni és szépítkezni akarunk…

Hogy ez így meredek? Az szent igaz! De nem megy másképp! Mert hic en nunc, így dönt egy reálpolitikus. Pénzt nem küld vissza. Mert végeredmény centrikusak. Tudták, hogy nem csupán egy szökőkútról lesz szó, hanem az ügyről. Az ügy pedig a város gazdasági jövője. Aztán, azon majd lehet morfondírozni, hogy ebből a pénzből mit kellett volna? Hogy a választott képviselőknek kell dönteni, vagy közvetlenül a polgároknak? Azon lehet morfondírozni, mire van a legnagyobb igényünk? De a politika természetéből adódóan, prompt válaszokat, azonnali döntéseket kíván. Később majd lehet a döntést retrográd módon, visszafelé olvasva értelmezni...

Álljunk meg egy zöld szóra!   

És álljunk meg egy szóra! Igaz lelkünkre mondjuk, tényleg ez a legnagyobb problémánk? Tényleg ér ez ennyit? Tényleg ettől lesz kevesebb a „Zöld Nyíregyháza”? Tessenek megbocsátani nekem, de ez nem több mint politikai adok-kapok és egy szép nagy, látványos mega-gigavihar, de még mindig megmaradva a bili-univerzumban! Jómagam ugyanis szintén „zöldlelkű” vagyok; lakásban most is papírzacskóban áll a „szelektív”, ha tehetem mindenhová gyalog járok, munkába is, vagy bicóval, bár imádom a húst igyekszem keveset enni belőle, szedem a szemetet, lelkiismeretfurdalást érzek, ha néhány percnél tovább állok a zuhany alatt. Ám, úgy látom ez még irtó kevés lesz a világ megmentéséhez…

How to save planet Earth?

Kevés, mert a sok „zöldlelkű” ember ellenére minden hétvége után továbbra szemetes, mocskos a Bujtosi-tó és a Sóstói-tó környéke. Vígan romboljuk a szűkebb környezetünk. Mert minden pulya kezében ott az eldobható pille palack, a chipes zacskó és valahogy egyre kiválóbb polgárai lesznek a fogyasztói társadalomnak.  Mert legtöbben a legközelebbi kukáig sem látnak el, nemhogy összefüggéseket vegyenek észre. Egyébként sem nem cool és nem menő szemetet gyűjteni. Nem ordít a kölyök, hogy apu-anyu ne álljunk be a Mcdrive-ba, hanem állítsuk le az autót és fáradjunk be gyalog, addig sem pöfögjük tele a várost. Mert még mindig minden (ló)szart rádobunk a tűzre, aztán csodálkozunk, hogy büdös, mérgező a levegő: ősszel, télen, tavasszal. Mert nem protestáltunk a hulladékszigetek felszámolása ellen. Mert nem tört ki forradalom akkor, amikor a Szállás úti lerakónál hatalmas hegyekbe kiválogatott, újrahasznosítható hulladékot nem lehetett eladni a "szemétpiacon" és így nem volt más lehetőség, mint a lerakóba átszállítani. Mert nincs békemenet azért, hogy rávilágítsunk, egyelőre az elektromos hajtású autók, csak földrajzilag módosítják a szennyezőanyagok kibocsátását.

Bújj, bújj zöld ág...

Csókolom! Fújjuk itt a passzátszelet de épp addig vagyunk zöldek, amíg nem kell az életmódunkon változtatni! Amíg nem nekünk kell cselekedni. Kiröhögjük, hogy a világ legfejlettebb országai közé soroltak bennünket és nem akarjuk elhinni, hogy egy magyar állampolgár ökológiai lábnyoma, méretben, alig tér el egy németétől, vagy éppen egy luxemburgiétól…  Fogalmunk sincs például, hogy a több ezer embernek munkát adó LEGO gyárban, minden egyes apró kocka fröccsöntése érdekében vizet kell használni. Vizet, amiből egyre kevesebb van, amiért Debrecen már külön csatornázási programot hirdetett... A magas energiaárak ellenére simán kocsikázunk egyedül. A tömegközlekedés ciki. A gyermekünk nem utazik az egyébként környezetkímélő vonattal, kényelmi okokból, hanem Oszkározik… Kilóg a zöldre festett lóláb! És az eső miatt csorog is a festék, és kiderül, hogy ez bizony nem is zöld, hanem egy sötét ló… És nem akarok keserű szájízzel búcsúzni, de a világpolitikát olvasgatva, a forradalmi, már-már bolsevik módon zöldek is csak hatalmat akarnak, de legalább is izomból politizálni, és már kitanulták az szakmát; bizonyos (köz)kérdésekre rátenyerelve olyan remek rivaldafényt lehet kapni, hogy annak értékét csak egy menő marketingiroda szakemberei tudnák kiszámolni.

Kicsit szomorkás a hangulatom...

Szomorú vagyok. Iszonyúan. Szomorú vagyok, mert hol voltak a zöldek, amikor az OBI helyén álló százéves fehér nyárfákat kivágták, amikor a helyi, filantrópnak is látszó nagytőkés, simán el tudott cserélni egy bátorligeti csalétost, a Sóstói erdő felbecsülhetetlen értékű 20 hektárjáért?

Szomorú vagyok, mert nem látom, hogy minden aktuális, értsd (tavaszi, őszi) hónapban nem kapunk sajtómeghívót egyesületektől, civil szervezettől, csak az önkormányzattól(!) faültetésre a város különböző területein!

Szomorú vagyok, mert az egyik kis Bujtosi-tó megmentéséért, értsd a nagyobbik tóval való összenyitásáért, senki nem tüntet! Senki nem szólal fel, hogy az augusztusi viharban megsemmisült fák helyébe (mert az anyatermészet is gyakorta kíméletlen a fákkal (fuck)), most ősszel, közös összefogással újakat ültetünk!?!

Drága barátaim! Sírhatunk Sóstóért, de a feladat sokkal, de sokkal több és nagyobb, és messze túlmutat a percemberkéken, a percérdekeken. Messze túlmutat azon, hogy kit szeretünk és kit nem szeretünk, kivel szimpatizálunk és kivel nem. 

Uff! Én beszéltem…     

Csak sétált az őszi napsütésben és azon morfondírozott, hogy most az egyszer őszintének kellene lennie. Most az egyszer. Az ember néha egész világokat épít hazugságokból. De egy biztos, ha nem tudsz aludni, ha fáj, ha valamiért fizikai fájdalmat érzel, ha valóban azt érzed, hogy kimetszettek, kivágtak, kitéptek belőled valamit, akkor az nem hazugság. A fájdalom a legvalóságosabb dolog.

- És akkor mi van az amputált emberek fantomfájdalmával? – kérdezte mosolyogva az orvos.

Igen. Még a fájdalom is lehet fantom. De biztos volt benne, hogy amit ő érzett, ami olyan eleven és lüktető volt, az nem lehet fantom. Az nem az amputáltak viszketegsége… Csak azért született volna, hogy megkapja és elveszítse? Csak azért született, hogy élve nézzen szembe a kíméletlen veszteséggel? Vagy éppen egy színes álomba szeretett volna bele, ami kacagva mutat fityiszt kényszerűségeknek, körülményeknek, időnek? Hitte, amikor az ember az élet szigorú törvényeinek, törvényszerűségeinek, kíméletlen szabályszerűségének képes ellentmondani, akkor érzi magát igazán forradalmárnak, szabad szellemnek és akkor, abban a pillanatban szembe képes nézni a lángoló, égetően haragos teremtőjével; „-Látod uram! Bár minden úgy történik, ahogy te akarod, de én most átbújtam az elektromos kerítés szalagjai között és most éppen a karámon kívül bambán mosolygok. Persze szeretnék visszamenni, hogy a többieknek is megsúgjam, hogy kell csinálni, de azok csak rémülten néznek rám; bolond! Istenverte bolond! Ott kint el fog pusztulni! Mi meg nem megyünk utánad, mert ideje van mindennek! Ideje van a szerelemnek, életnek, halálnak és nem kell lázadozni…"

De egy szerelem olyan édes, olyan mézédes. Amikor igenis van a zsákodon folt, a foltodon zsák amikor a borsó éppúgy vigyorog mint a héja, amikor az örökös magányban, a csillagtalan éjszakákon egyszer csak egy hatalmas léghajó érkezik és meghozza a világ legszebb királylányát, aki maradni akar, aki a földöntúli szépségen kívül a versekbe, költészetbe, festészetbe szerelmes és az élete egycsapásra tündérmese lesz, akkor miért is akarna felébredni. Hisze ez neki jár! Persze, hogy jár! ő különleges, nem olyan mint a többiek. Ő különleges... Persze. Pont annyira, mint egy kavics a tengerparton... De erről a kavicsról meg Pilinszky írta, hogy ha valaki beledobja a habokba, egy egész tenger visszhangozza azt...

És aztán, idővel, a feledéssel, a láz múltával, mégiscsak a béklyók, az "ennek így kellett lennie" törvénye nyer. Mert megmondta a cigányasszony, a hidegen élő szomszéd és a 100 ezer éves mese is így végződött…Mert neki az idő lett a cinkosa. Mert neki van. Magának meg nincs. Saját magának nincs ideje... Semmi. Csak a  százezer éves meséje. Ami tudod hogy végződött?

Hogy? Sehogy! Mindegy is. Ki kíváncsi rád??? A szív bolond! Megbízhatatlan. Rosszul méri az időt, sokat ígér, keveset ád… És akkor jönnek majd a sötét tónusok, az átvirrasztott, átsírt, átesküdözött éjszakák. Beköltözik a gyász, a fekete, a hiábavalóság. Társbérlő lesz a közöny, az unottság, a hitetlenség és cinikus belenyugvás; ez a játék ilyen. Itt nem lehet nyerni. Itt a vastag, kövér ítélet nyer, az örök igazság. A szerelem persze gyerekeknek, meg álmodozva járkáló romantikusoknak való. A szerelem egy mocskos kis csaló… Ha egyszer elkapja addig üti, míg van benne szusz… Így mereng. Esküdözve.

Aztán szép lassan, amikor már a szenvedélyre, szerelemere úgy tekint, mint egy betegségre, egy hormonzavaros állapotra, amikor a tiszta ész kritikája megszüli benne a kísérletezgető, beteg lelkű Mengelét, akkor majd úgy tekint magára, mint egy lehetőségre, hogy alaposan vizsgálódjon. Saját maga legyen a kísérlet, hogy szúrkálósdit játszhasson, hogy maga legyen az élő szívszövet a mikroszkóp tárgylencséjén. Hogy merje felzaklatni magát, merjen elmerengeni, eljátszani az egyre keserűbb gondolattal, éppen merre van, merre jár és kivel, kit ölel át, kinek meri azt mondani nagy, őszinte őzikeszemekkel; szeretlek…

- Gyere már! Kifutunk az időből! – kiáltja az élet és Bulgakovra néz; - Mester! Létezik az a szerelem? Téren és időn kívül? Ami fontosabb, mint egy bestseller regény, egy roppant jól jövedelmező karrier, egy Nobel-díj, egy Oscar szobor? Van olyan, min minden sikernél, minden „én”-nél valóságosabb? Van olyan, hogy a férfira és nőre bomlott világegyetem újraegyesül?

 És tudom, hogy Bulgakov simán bólintana… Simán.

- Már, hogy a viharba ne lenne! Nagyuram! Maga már meg is tapasztalta! - bólogat. 

- És visszajön? – kérdezi izgatottan, a hasmenés küszöbén, lefehéredett arccal, szemben az idővel, az időhatározók kényszerével.

- Vissza? Jön? Vissza? Megy? Hát azt meg ki tudja? Isten? Ember? Hát azt sem tudjuk, hogy mi van az óceánok fenekén… Azt sem. Semmit. A szerelmet is csak látjuk. Néha érezzük. Aztán eltűnik. A Mariana-árok legmélyére… Sose volt. Sose van. Sose lesz... Mégis mindenki ezt keresi, ezt akarja, ezért rajong...